Néha a szívnek is jó a víz...

Kútkereső

Citromos kávé - ElVár a mi Istenünk!

2019. augusztus 10. - László Dávid

man-vs-god.jpgKeresztények sok mindent gondolnak Istenről az ő tökéletességére alapozva, de egyvalamit nem, ami még annál is nagyobb tabu, mint hogy Istennek előjoga elvenni egy ember életét. Ez pedig, hogy Isten gyenge, kiszolgáltatott. Soha nem hallottam még valakitől a következő mondatokat:

Isten magányos. Isten kétségbeesett. Isten el van veszve. Istennek szüksége van arra, hogy higgy benne.  Isten tehetetlen. Isten tanácstalan. Isten erőtlen. Istennek bátorításra van szüksége.

A keresztények fejében ez a kép úgy tűnik nem létezhet Istenről, az értelem számára talán azért, mert nem összeegyeztethető Isten mindenhatóságával, a szív számára viszont igazából azért, mert könnyen megrendülhet tőle, ha Istenről kiderülne, hogy nincs mindig a helyzet magaslatán. Ezzel kapcsolatban fogalmazódott meg bennem a kérdés: Ezek a mondatok azért nem hagyhatják el a szánkat, mert bízunk Istenben, vagy mert elvárjuk tőle, hogy megingathatatlan legyen? Fontos ennek utána járni, mert ha önmagunk elől is eltitkolt elvárásaink vezetnek minket, vajon nem-e mi is elvárásként éljük meg, amikor Isten az ellenség szeretetére, az elesettek megsegítésére, a gyengék pártolására szólít minket? Vajon gondolunk-e ezekre a kérésekre akképpen, mint amiket Isten úgy intéz felénk, hogy bízik benne, képesek volnánk megtenni őket? 

Aki régóta olvassa a blogomat, az már bizonyára találkozott avval a meglepő vallomással, hogy én egy törékeny Istenben hiszek. Mert számomra furcsamód épp a sebezhetőségben van lehetőség a bizalomra. Abban, hogy akit szeretek, talán nem képes valamire, jutok el arra a meggyőződésre, hogy bízom benne, mégis képes rá. Felül tudja múlni az elképzeléseimet, amik sokkal valóságosabbnak tűnnek a bizalomnál, aminek nincs akkora vizualitása, viszont egy sokkal mélyebb helyről fakad bennem, ahonnan a szeretet is. 

Talán mikor ezzel az elképzelésemmel találkoztak egyes testvéreim, felháborodtak rajta. Talán azt is gondolták, biztos nem találkoztam valóban Istennel, vagy nem értem, mit is jelent ez a szó, hogy Isten, hogy ilyesmiket gondolok róla. Talán azért, mert tele vagyok kétségekkel Isten iránt. Valóban voltak, vannak és lesznek is kétségeim. Hazudnék, ha például azt mondanám, sosem éreztem azt, hogy Isten cserbenhagyott. Ahogy mindenki más is hazudna, aki ezt mondaná. Hogy ezt utána valaki avval igyekszik feloldani magában, hogy arról győzködi magát, mekkora emberi tévedés, gyarlóság volt ezt gondolnia Istenről, aki mint tudjuk, tökéletes, önámításnak tartom. Engem nem győz meg, hogy Isten egy valójában hibátlanul működő gép, a személyes kapcsolatunkat sokkal összetettebbnek, élőbbnek tartom, és többre becsülöm ennél. Nem hiszem, hogy a sebezhetőség, a törékenység hiányosságot jelent, sokkal inkább erőt. Annak az erejét, hogy valóban közel tudjanak kerülni egymáshoz a felek. Ebbe a befogadásba pedig nekem beletartozik a hibázás is, és vállalom, hogy volt és lesz is olyan, amikor hibát feltételezek Isten részéről. Az ezt eredményező alkalmi vagy tartós távolságok bizonyos értelemben ajándékok számomra, hogy megújuljon vele a kapcsolatom. Isten megbízhatóságában máshogy nem is volnék képes gyönyörködni. Mert számomra szeretni valakit úgy, hogy nincs szüksége a szeretetre nem lehet. A megbízhatóság pedig a bizalom és az azokra adott megerősítések által legyűrt kétségekben mérhető igazán.

"Végig úgy éreztem, hogy elbeszélünk egymás mellett"

élménybeszámoló egy vérbeli vitaestről

Negyedik alkalommal rendezte meg a KerMel (Keresztények a melegekért) csoport Építő ütközések elnevezésű vitasorozatát, melynek célja, hogy eltérő értékrendű emberek számára egy adott téma segítségével teret biztosítson a párbeszédre a kölcsönös elfogadás és tisztelet jegyében. A téma ez alkalommal a liberális kereszténység volt. 

Résztvevők szép számmal jöttek az alkalomra, többen úgy határozva meg magukat, mint valamely felekezethez tartozók, mások zöld-kereszténynek mondták magukat, de akadtak bőven, akik elhagyták a kereszténységet, vagy eleve nem is volt közük hozzá, inkább racionalistaként, esetleg ateistaként tekintettek magukra. A bemutatkozó kört követően egy református exlelkész szemléletes,

rövid ismertetőt tartott a liberális kereszténységről, melyben vázlatosan érintette annak történelmi hátterét, majd hozzávéve a konzervatív kereszténységet és az ateizmust/racionalizmust, a közöttük lévő különbségekről, hasonlóságokról, lehetséges előnyeikről, veszélyforrásaikról ejtett néhány példát, hogy a hallgatóság könnyebben átláthassa, ezen halmazok hogyan pozicionálják magukat egymáshoz képest, egyfajta háromszöget képezve.

A szemléletes bemutató után három megosztó témát hordozó kérdés mentén kellett a háromszög valamely pontja felé közelebb állnia a résztvevőknek, ezt követően eldönthették, hogy a kérdésekre adott válaszaik mentén mely csoporthoz érzik magukat legközelebb. Így alakult ki egy kvázi racionalista, egy kvázi konzervatív keresztény és egy kvázi liberális keresztény csoport, melyek feladata az volt, hogy a csoportjukon belül készítsenek egy maximum tizenkét mondatos véleményt a következő témákról: Mi az élet értelme? Mi a baj a világgal?

A racionalisták a következőképp feleltek a kérdésekre: Az élet önmagában érték, mely nem függ semmilyen teljesítménytől. "Azért vagyunk itt, hogy szabadon, egymást támogatva alkossunk." A helyes élethez hozzátartozik az erőszakmentesség, és az emberek közötti szeretet kiteljesítése. A világgal a legnagyobb baj pedig az erőszak, illetve hogy egyesek felülről, kívülről sulykolni akarják másokkal szemben, és elvárják tőlük a saját értékrendjüket.

A liberális keresztények szerint az élet értelme maga az élet, illetve az, amit te adsz neki, illetve az emberiség fejlődése jézusi mintára. Az életben fontos a tanulás, az önismeret, hogy szeress és szeretve legyél, a boldogság keresése, valamint a világban lévő szenvedés csökkentése. A legnagyobb baj a világgal az empátia hiánya, hogy elmegyünk azok mellett, akik segítségre szorulnak, az önzés, hogy a kényelmünk fontosabb, mint mások, a pazarlás, hogy nem csak többet veszünk ki a Földből, mint amire szükségünk van, de azzal sem tudunk gazdálkodni, az önkritika hiánya és a felelőtlenség, amit lelki gyermekségnek neveztek, illetve a fanatizmus, amely bármilyen értékrend másokra erőltetését lefedi. 

A konzervatív keresztények a következő dolgokat foglalták össze az élet értelmével kapcsolatban: Legfontosabb a keresztény erkölcs, a lelkiismeret, Isten megismerése, dicsőítése, az Istennel való közösség. Fontos a gyermeknemzés házasságon belül, megérteni, mi a fontos Istennek, közvetíteni azt, kapcsolatokat építeni más embertársainkkal, és gondozni a bolygónkat. A világgal az a baj, hogy Istentől eltérítő elveket követünk, nem ragaszkodunk a tíz parancsolathoz, ezért híján vagyunk a szeretetnek. Helyette materializmus, énközpontúság uralkodik, ami kizsákmányoláshoz, elnyomáshoz vezet. A politikában az emberi törvények gyakran szemben állnak az isteni törvényekkel. Végső soron Isten elleni, és őt pótló szellemi, erkölcsi, ideológiai utakat járunk, ami az Ördöghöz vezet. Ehhez hozzátesz, hogy magunktól nincs megfelelő érzékszervünk látni és hallani Istent. 

Az összefoglaló elkészítését követően mindhárom csoportból egy-egy követ a kész szöveggel átment egy másikhoz, a második körben ugyanis az volt a feladat, hogy a csoportok egy másik csoport gondolatait dolgozzák fel, és készítsenek bemutatót belőle. A racionalista csoport kapta a konzervatív keresztény összefoglalóját, a konzervatív keresztény a liberális keresztényét, a liberális keresztények pedig a racionalistáét.

A harmadik kör a prezentációé volt, ahol a csapatok bemutathatták, mit értettek meg a másik csapat gondolataiból az általuk küldött követ segítségével. A következő prezentációk készültek el:
img_20190613_210940.jpg(elnézést a minőségért, ha a birtokomba jut jobb kép, kicserélem)

Jobbról balra haladva a liberális keresztények által prezentált racionalista koncepciót a két kérdésről a racionalisták elfogadták, úgy érezték, sikerült megérteni őket. Középen a konzervatív keresztények által ábrázolt liberális keresztény világképet az érintettek szerint hellyel-közel sikerült visszaadni. Az alkalom első konfliktusa azonban a harmadik prezentáció kapcsán robbant ki, heves indulatokat idézve a konzervatív keresztények két tagja felől a racionalisták irányába. Előbbiek nehezményezték, hogy míg a másik két ábrázolás szerintük tényközlő, ítéletmentes prezentáció volt, az ő értékrendjüket ábrázoló kép tele van értékítélettel és tiszteletlen rájuk nézve. Az absztrakt ábra vizuális hozzárendelését kifogásolták, nevezetesen Isten tábortűzként történő bemutatását, valamint a világban lévő gonosz denevérábrázolását.

Az indulatokat nem enyhítette az sem, hogy a racionalisták bocsánatot kértek, és kifejtették, mi vezette őket az ábrázolás közben.

A kapott összefoglaló mentén a rajzukban a tábortűz, mint Isten mindennek a középpontja, a hozzá közel álló emberek pedig az ő fényéből részesülnek, ugyanakkor ingatag rönkökön ülve bármikor kieshetnek a hideg és gonoszsággal teli világba, ami az Istentől való távolság miatt hordozza magában az erőszakot és a gonoszságot.

A konzervatív keresztények egy része továbbra is kifogásolta az ábrázolás félreérthetőségét, ami pogány tűzkultuszként is értelmezhető számukra. A vitába ezt követően becsatlakoztak a liberális keresztények közül is néhányan, akik hozzátették, nekik tetszik a szimbólumokban gondolkodás, amit a konzervatív keresztények sértett része azzal konstatált, hogy kezdeti reményük az alkalmat illetően, miszerint  kiderül, hogy egyáltalán létezik-e liberális kereszténység, továbbra sincsen kielégítve. A vita egy pontján a liberális keresztények követe megjegyezte, hogy az ő nézeteik átvételében is volt azért némi nehézség, mégpedig hogy a kidolgozási idő alatt végig vita folyt az általa hozott összefoglaló tartalmának létjogosultságáról, amit végül is a konzervatív keresztények egy lelkész tagja egyedül dolgozott fel, és azt prezentálták.

Végig úgy éreztem, hogy elbeszélünk egymás mellett.-tette hozzá a liberális keresztények követe. 

A vita közben az egyik moderátor által megfogalmazásra került, hogy a három különböző értékrend végső soron rímel az alkalom elején előadott ismeretterjesztő szövegre:

A racionalisták összefoglalója kicsit olyan, mint egy szétszórt ponthalmaz, amiben nincs alapvető fundamentum, de mégis minden dolog alátámaszt egy másikat, végső soron koherens képet adnak ki. A liberális keresztényeké egy olyan halmaz, amiben az értékek valamennyire megalapozottak, mégsincs konszenzus a közöttük lévő fontossági sorrend kérdésében. A konzervatív keresztények összefoglalója pedig egy háromszöghöz hasonlítható, aminek egy pontban csúcsosodik ki a célja, van fundamentuma, és mondhatni hierarchizált. 

Ezt alátámasztják a kidolgozó kör beszámolói, amiben a csoportok elmondták, hogy a racionalistáknál csak az kerülhetett az összefoglalóba, amiben mindenki megegyezett, a liberális keresztények bármit elfogadtak, amit valamelyikük bedobott, és kellően kifejtett, a konzervatív keresztények pedig egységesen követték az értékrendjük alapján meghatározott fontossági sorrendet

Az alkalom végén a résztvevők körbementek, hogy megosszák egymással, ki hogy érezte magát. A többségük rendkívül izgalmasnak tartotta a vitaestet, volt, aki hiányolt egy teológus szakértőt, aki jobban definiálja az alkalom nevében meghirdetett fogalmat, és volt, aki csalódottságának adott hangot, hogy a keresztények között sincs egyetértés. Abban a többség egyet értett, hogy kevés idő jutott vitára, és maradtak elvarratlan szálak, de reményüket fejezték ki aziránt, hogy folytatódni fog a sorozat, és előkerül még ez a téma. 

A magam részéről rendkívül izgalmasnak éltem meg, hogy nem két-három hozzáértő vitáját hallgathattam órákon át, aminek a végén talán jut időm egy nagyon célzott, és az esetek többségében konkrét válasz nélkül maradó kérdés feltevésére. Kifejezetten pozitív élmény volt, hogy aktívan részt vehettem az estében, és a többi résztvevővel közösen gondolatokat cserélhettünk. Az ilyen vitaestekre megéri elmenni, sokat tanultam belőle. Várom a folytatást!

Szerinted keresztény vagyok? - egy diszkomfortos hívő vallomása

Minden kereszténynek van egy saját története, hogyan lett az, aki. A legtöbb sztori lényege, hogy valaki vagy beleszületett, vagy azelőtt nem volt önazonos, nem volt teljes, de megtalálta Istent, vagy Isten őt, és azóta kereszténynek vallja magát. Erről beszéltek már rengetegen, azért vágtam bele mégis, hogy én is írjak róla, mert egy másik szempontot is szeretnék előtárni. Mégpedig hogy kereszténynek lenni sokszor nem csak egy önmagunk és Isten felé tett gesztust jelent, ezen felül meg kell felelni hol a nem keresztényeknek, hol azoknak, akik túlságosan is annak tartják magukat. Kereszténynek lenni, ha az ember jól akarja csinálni, napról napra egy kihívás, de ennek a kihívásnak a nagyobbik része sokszor nem a helyes élet gyakorlása, hanem sajnos a nemkeresztényektől és keresztényektől jövő bírálatok elviselése.

Református családból származom, egyedül nagymamám volt katolikus, és mivel ő nevelt fel nagyobbrészt, katolikus templomba jártam, a templomi cserkészcsapat tagja voltam, és a gimnázium is, ahova tovább mentem, és ahol végül első áldoztam és bérmálkoztam, katolikus volt. De nem volt ilyen egyenes az utam a kereszténység felé. Voltam én mindeközben buddhista, ezoterikus, és "mugli" is (a.k.a. nem hittem semmiben). A gimis éveimben pedig még csak kulturális rajongás fűzött a kereszténységhez, lenyűgöztek az építészeti, festészeti, zenei és filozófiai eredményei ennek a kétezer éves vallásnak.

Gimi után, az egyetemi éveim elején egy exem keresett fel, aki nem volt korábban hívő, hogy megismert egy kis református gyülekezetet, és ott rátalált Istenre. Elmentem, és lassacskán megtetszett az a miliő, ami ott volt, ezért ott ragadtam. Felvettem a református felekezet ritmusát, és igyekeztem megérteni és magamévá tenni azt a gondolkodási rendszert, amiről valamelyest úgy tartottam, a gyökereimhez vezetnek majd vissza. Amellett, hogy rendkívül értékesnek tartottam mindazt, amit ott kaptam, sokáig szenvedtem azon, hogy nem tudok bizonyos elvárásoknak megfelelni, nagyrészt teológiai problémáim voltak. De aki jobban jártas a vallásosság világában, tudhatja, hogy a teológiai probléma valójában egzisztenciális, lelki probléma, mert egy barátsággal, egy szülő-gyermek viszonnyal, egy örök élettel kapcsolatos problémákat kell feloldani. Akkor legalábbis ezt gondoltam, és azt hiszem, nagyon sokan gondolják még ezt a teológiai kérdésekről, hogy üdvkérdések, vagyis hogy az istenkapcsolat, végső soron az örök élet múlik azon, hogy a helyes módon válaszoljanak azokra a kérdésekre az életükkel. És persze ezt logikus is gondolni, hiszen ha adott az üdvösség, és az nem alanyi jogon jár, akkor nyilván meg kell érte dolgozni, valamit máshogy csinálni, mint csak élni az életet. Ma már nem ezt hiszem, de akkor még nagyon benne voltam ebben a gondolkodásmódban.

Szóval életem egyik legnagyobb adománya volt az a református gyülekezet, mert addigi életemben először kezdett el foglalkoztatni Jézus. Istennel, mint szellemi fogalommal azelőtt is sokat foglalkoztam, és eltekintve egy igen rövid időt az életemből, sosem kételkedtem a létezésében, úgy, mint a nagy gépezet alkotójában és fenntartójában, de nem sok személyes közöm volt hozzá. A Promisszban eltöltött idő segített nekem, hogy megtegyem az első lépést Jézus felé, aki végre személyes volt, akinek arca, neve és gondolatai voltak, aki elérhető távolságban volt emberileg, Isten legnagyobb találmánya az ember számára. Egy emberarcú Isten az istenarcú embernek. Egyúttal ekkor kezdődtek a teológiai/egzisztenciális problémáim is, hiszen amikor végre valamivel komolyan elkezdesz foglalkozni, kinyitod a dobozát, akkor nemcsak a legnagyobb "ahá"k jönnek ki, hanem a legnagyobb "nemár"ok is. Végül már annyi ideje foglalkoztattak ezek a dolgok, amikkel nem értettem egyet a kereszténységben, hogy elkezdtem blogot írni róluk. Így született meg a Kútkereső, amiről a mai napig nem tudom, van-e nagyobb célja, mint az önterápia, meg a hozzám hasonlóan diszkomfortos keresztények megnyugtatása, hogy nincsenek egyedül.

Kierkegaard mondja, hogy ha keresztény akarsz lenni, akkor vagy vedd nagyon komolyan, és szenvedj meg érte, vagy hagyd az egészet, és egyáltalán ne foglalkozz vele, mert azt nem lehet csinálni, hogy néha eltolod a fejed a templomba, bólogatsz, de semmi nem ragad rád a koszon kívül. Persze ezt meg lehet fogalmazni sokkal szebben is, még ha Kierkegaardnak igaza is volt abban, hogy lazán nem lehet ezt fogni, mert élesen különbözik az a világ, amit keresztény szemmel látok attól, amit anno láttam. De nem úgy különbözik szerintem, hogy azt a nem keresztények ne látnák, hanem úgy, hogy mindaz, amit látunk mindketten, mindkettőnket csodával tölt el, csak a csodálathoz fűződő viszonyunk más. És persze amitől szenvedünk mindketten, ahhoz is más viszony fűz minket. És habár azt tapasztaltam a saját életemben, hogy bizonyos szenvedések elkerültek, nem voltam rest csinálni magamnak pótlásokat ebben a témában, egyes keresztény testvéreim pedig készséggel hozzásegítettek a halmozásukhoz. 

Amit nagy problémaként tartunk számon, az mindig nagy feszültséget okoz, és nagy ellenállást vált ki. És miután éveket szenvedtem a problémáim miatt, eljutottam egy döntésre: Azokat a válaszokat választom, amik egy olyan istenképhez tartoznak, ami felülmúlja az elképzeléseimet, akihez inkább tudok érzelmileg kötődni, és fel tudok rá nézni. Mindannyiunkban vannak egyéni, általunk szabott képek Istenről, amik megmondják, hogy Istennek ilyennek, vagy olyannak kell lennie, és ez teljesen független attól, hogy mennyit ismerünk a Bibliából, amin keresztül Isten elvileg kinyilatkoztatta önmagát. Abból is szelektálunk és azt is értelmezzük aszerint, hogy szerintünk "mire gondolt a költő". Szóval választottam, mert úgy voltam vele, hogy ameddig nem választok, addig is választok, csak olyat, amihez nem tudok kapcsolódni. Persze az eddigi blogbejegyzéseim mentén könnyű lenne azt mondani, hogy egy liberális keresztény vagyok, egy renegát, akár még eretneknek, tévtankövetőnek is lehetne nevezni, és ezt meg is tették már. Persze jogos lenne feltenni a kérdést, hogy ki dönti el, melyik értelmezés a helyes, de ne szaladjunk ennyire előre. 

A döntésem, aminek a következményeit láthatjátok a cikkeimen, elindítottak egy úton. És ezen az úton sokáig rejtőzködve jártam, és csak a hozzám közelállók tudták, hogy én csinálom ezt. És volt egy elég masszív korszaka ennek a meghozott döntésnek, amikor arra tettem a hangsúlyt, hogy kiírjam magamból azokat a dogokat, amik rendkívül zavartak bizonyos teológiai irányzatokban, amikről ma már tudom, hogy nem egyenlőek például a refomátus felekezettel, akkor mégis nehéz volt elválasztani a kettőt, mert napról napra ott találkoztam velük. Azt hiszem, ha azt mondom, hogy egy elég erős hangú, markáns elvárásokkal és feltételekkel teletűzdelt vélemény kergetett rejtőzködésbe, bizonytalanságba, eltávolodásba és ítélkezésbe, akkor elég sok valláskárosult felkapja rá a fejét, és azt mondja: "Tudom mire gondolsz." A nagy feszültség nagy ellenállást von maga után, és nekem a mai napig nehézséget okoz, hogy meglássam az értéket abban a felekezeti környezetben, ahonnan ez a feszültséget teremtő hang olyan erősen szólt hozzám. De már túljutottam azon, hogy egybe lássam, ami nem egybe tartozik, és nagy erőkkel dolgozom nem csak azon, hogy újra felfedezzem nem csak a felekezeti szépségeket, hanem abban a bizonyos hangban is az értéket, amit egész egyszerűen csak a közlő és a befogadó többszörös prekoncepcióin keresztül nehéz meglátni. Nyilván ehhez hozzátartozik, hogy ahány ház, annyi szokás, még egy felekezeten belül is, és azóta át is billent a mérleg jó irányba, és nem csak a Promissz vezető lelkésze és családja van a szívem református csücskében.

De az előbújásban, vagyis a teológiai véleményeim nyílt felvállalásában a legnagyobb segítséget az adta, hogy hosszú kutatás után megtaláltam azt a helyet, ahova tartozom. Az evangélikusoknál éreztem először azt, hogy a saját kis kérdéseimmel nem kell az internet bugyraiba bújnom, hogy amikor felteszem őket, nem néz rám mindenki úgy, mintha valami félremenne nekem, mintha valami még nem szállt volna meg, de majd ha eljutok oda, hogy én is érteni fogom, majd ha eléggé alá tudom vetni magam a dogmáknak, vagy engem is megszólít a Szentlélek - aki addig nyilván nem szólított meg, amíg nem ugyanúgy gondolkodom, ahogy ők-, akkor nem kérdezek többé ilyeneket. Ők elviselték a kérdéseimet, elfogadták a kételyeimet, és bizonyos kérdésekben olyan válaszokat is adtak, amik mind engem, mind azt a bizonyos korábbi zavaró hangot is meglepték, meglepték volna. Végre haza találtam, megérkeztem, és idestova két éve le is konfirmáltam. Hála érte az evangélikus lelkészemnek, aki állta a sarat a problémáim közepén, és el tudott fogadni olyannak, amilyen vagyok. Ez sokat segített abban, hogy változni tudják. És persze nyilván nem jobb az evangélikus felekezet a többinél, nincs rózsa tövis nélkül, és nincs szervezet hiba nélkül, de azt érzem ezzel a felekezettel kapcsolatban, amit József Attila egyik versében ír:

"Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled."

És szerintem ez a legfontosabb a közösségi hitben, hogy megtaláld a helyed, ahol szeretni tudsz másokat, ahol szeretnek téged, és ahol magadat is tudod ezért szeretni. Mert közösségi hit nélkül meg tud rekedni a személy azon a ponton, ahova az egyéni hitével el tudott még jutni.

Szóval úgy éreztem, fel tudom vállalni a kételyeimet, és nem annak ellenére, hanem azzal együtt, hogy egy átlagos ember nyelvi és fogalmi keretei közé szorítva fogalmazom meg a hitemet és a bizonyosságomat Istennel kapcsolatban. Így folytattam tovább a cikkírást, amíg egyszercsak a negatív hitképző gondolatoktól, vagyis hogy mik azok, amiket elutasítok, amikben egyszerűen nem tudok hinni, lassan eljutottam a pozitív hitképző gondolatokig, amikben hinni tudtam. Mostanában kezdődött talán el bennem ennek a pozitív tartalomnak a megfogalmazódása igazán, de komoly lépcsőfokok voltak már korábban is. Ilyen volt a Személyes Káté c. cikkem, amit azért is tartok fontosnak kiemelni, mert bár nem feltétlenül mindenben érték egyet a cirka két évvel ezelőtti magammal, mégis sokmindent szinte szóról szóra ugyanúgy gondolok a mai napig. És ehhez a cikkhez fűződik ezen felül még egy fontos élmény is, ami a mostani megírására sarkallt.

Anno az a cikk egy ismerősöm által eljutott abba a zárt Facebook csoportba, ami gyűjtőhelye azoknak, akiknek a teológiai gondolkodása elől menekültem. Habár abba a csoportba engem korábban nem engedtek be, volt benne  még néhány ismerősöm, aki jobban ismert, mint az ottlévők többsége, és egyikükön keresztül eljutottak hozzám azok a kommentek, amik a Személyes Kátémra jöttek. Nincs igényem részletezni, elég szerintem annyi, hogy összességében a tanulatlan-tévelygő-eretnek tengelyen mozogtam. Amikor ezeket a kommenteket néztem, és azt, hogy kik írták, ismerősök, ismeretlenek, valamiért boldogság töltött el. Mondhatni dagadt a keblem a büszkeségtől. Egy barátom viccesen elnevezte nyammogóknak őket, mert számára ez írta le a legszofisztikáltabban a jelenséget. De az én boldogságomnak kevésbé az volt a forrása, hogy mennyire nem éreztem magaménak azt a képet, amit az övékétől markánsan különböző  véleményem véleményezésével lefestettek a kommentekben rólam. Nem éreztem magam felsőbbrendűnek azért, mert máshogy gondolkodom, mert azt hinném, hogy én szélesebben átlátom ezeket, és ők az orrukig se látnak a kedvenc szerzőik könyvén túl.

Nem mondanám, hogy az a csoport a gondolkodás hiányáról lenne híres. Szerintem gondolkodnak ők, mégpedig sokat. És okosnak is tartom őket. Csak épp a szempontrendszerük, ahogy a dolgokat vizsgálják, értelmezik, tőlem messze áll. Azért voltam akkor büszke, mert ki tudtam állni eléjük azokkal, amikben én hiszek, és  kiderült, hogy ez végülis nem volt nekik megfelelő, nem volt elég. Vagyis a hitem és az én világlátásom nem keresztény szerintük. Inkább azért voltam büszke, mert én magamat és őket is tudtam kereszténynek látni, míg ők csak magukat.

Sokáig éreztem azt, hogy velem van a baj, amiért nem tudok úgy gondolkodni, nem tudom elfogadni azokat a gondolatokat, és ez sok kritikai cikket szült. Ma már nem úgy írnék kritikai cikket, hogy egy kalap alá veszek mindent, sokkal inkább hogy egy tünetre rávilágítsak, és segítsek. A mai napig érzékenyen reagálok, ha olyan gondolatokat hallok a környezetemben, amiktől tudom, hogy annak a fészeknek a kölyke. De nem annyira maga a gondolat zavar, hanem az a túlzott magabiztosság, amivel valaki előadja, és ugyanilyen rosszul reagálok bármilyen teológiai oldal objektivitás látszatát keltő magabiztosságára. Valószínűleg, ha anno úgy kaptam volna azt a zavaró hangot, hogy hát ez egy út, de mi sem tudjuk nyilván pontosan, fő a személyesség, akkor könnyebben el tudtam volna fogadni. Nem feltétlenül követtem volna, de értékesebbnek látnám, mint most. Persze annak az irányzatnak a természetéből fakad az exkluzivitás, és ez nem lekicsinylő a részemről, hanem az állításaik mentén így koherens. 

Szóval ha keresztény vagy, vagy az akarsz lenni, készülj fel rá, hogy a többi kereszténytől, de leginkább magadtól fogod a legnagyobb pofonokat kapni, mert ezek a teológiai disputák sokkal inkább rólunk szólnak, a mi fejünkben történnek, és minket vihetnek közelebb vagy távolabb egymástól. Istenhez a közeledés egy imában, énekben, táncban, ételben, egy mások felé történő szívélyes gesztusban, szeretetben, önfeláldozásban, egy önvizsgálatban, minőségi időben történik meg.

Az ördög csapdája

Utazó beszélgetések

Mostanában visszatérő álmomban egy régi vonat kabinjában ülök, tele idegen alakokkal, köztük egy furcsa ruhába öltözött, kivehetetlen arcú és hangszínű valakivel, aki beszélget a többivel, bár többnyire ő beszél, mi csak kérdezünk. Ezeket az álombeli beszélgetésfoszlányokat igyekszem most lejegyezni emlékezetből. Ezek az utazó beszélgetések.
lich_fall.gif-Engedjétek meg, hogy egy röpke időre szóba hozzam öreg barátunkat, a ’falra festett’ Ördögöt. Pontosabban nem is őt magát, hanem azt, ahogy mi magunkat meghatározzuk általa. Nagyon leegyszerűsítve háromféleképp viszonyulunk hozzá: Vagy egyáltalán nem létezik, semmilyen értelemben, vagy egy mítikus teremtmény a kollektív tudatban, ami gyüjtőfogalom mindama rosszra, amit a világban az emberek okoznak, vagy létezik, méghozzá önmagában, önálló tudattal bíró lényként.

 

Aki szerint nincs semmilyen értelemben Sátán, rendszerint arra alapozza érveit, hogy ez csupán egy kitalált fogalom, amivel az emberek megpróbálják elhárítani a felelősséget az elkövetett rosszért. Annak, aki ezen az állásponton van, viszont számot kell vetnie arról, hogy ha az Ördög semmilyen formában nem létezik, akkor az ember maga a szörnyeteg, mégpedig önmaga teljes tudatában, akinek a természete gonosz. Ebben az esetben hiábavaló beszélni küzdelemről a gonosz ellen, hiszen, ha ez az emberi természet alapállapota - márpedig a világban zajló szörnyűségek ereje és kiapadhatatlansága ez esetben erre engednek következtetni -, kénytelenek vagyunk valahogyan beépíteni azt a társadalmi rendünkbe, illetve lemondani az emberiesség nagy eszményéről és céljáról. Hogy ez miért nem lehet másképp az Ördög teljes tagadásánál, arra a második álláspont világít rá.

A második álláspont, hogy a Sátán egy olyan önálló léttel nem rendelkező lény, a kollektív tudattalan szülötte mágikus nyelven megfogalmazva, ami gyűjtőfogalomként szolgál az ember által elkövetett szörnyűségekre. Ez az álláspont nem tagadja az emberi felelősséget, de az elsővel szemben megbecsüli az ember kettős, önellentmondásos, vagyis komplex természetét, és lelkivilágának mechanizmusait. Ezért azt a folyamatot, amelyben az ember leválasztja magáról a rosszat, hogy teret nyerjen a benne lakó jóság, fontosnak tartja, így a Sátánt is ennek megfelelően kezeli, hogy aztán az ember a magában lévő jót válassza, amivel együttműködve küzdhet a magában lévő rossz ellen. Tudattalanunk pedig gyakran olyasmire késztet minket, amire tudatosan nem törekednénk, ahogy ez a Sátánnak nevezett gyűjtőfogalom a mágikus nyelvben önálló életre kelve uralkodik személyünk egyes részein. Áldozatává válhatunk önnön gyengeségeinknek, kísértéseinknek, vagy épp teljes kontrollt engedünk nekik, hagyva, hogy eluralkodjanak bennünk személyiségünk azon részei, melyek ez alá a gyűjtőfogalom alá tartoznak. Ezen álláspont képviselői szerint tudunk küzdeni az Ördög ellen, de válhatunk tehetetlenné is vele szemben.

A jóság és a rossz éppúgy a személyünk kezdetleges részei, amik a nevelés fejlesztő tárgyává válnak, ahogy a népmesék világának mágikus nyelvében a segítő és ártó lények közti különbségtétel, vagy a nemes és a becstelen cél elérésének következményei. Ezen az állásponton a Sátán egyszerre létezik, és nem, mivel a létezés fokozatai közé emelkednek olyan terek, mint a képzelet és a hit. Ez az álláspont azonban nem ad magyarázatot az emberi gonoszság forrására, hacsak nem az értelem esetlegességéből, pontosabban a tudatlanságból eredezteti azt, ahogy az ókori görög filozófusok tették, akkor pedig az erkölcsöt az emberi fejlődés egy fokának kell tekinteni, és csupán kerülőúton, az értelem által közvetve lehet üdvösségkérdéssé tenni, ami persze nem feltétlen igénye az álláspont képviselőinek. De hogy az értelem maga üdvkérdés lenne-e, az megint igen sok problémát felvet. Ha pedig az sem, hát mi? 

Viszont az utolsó álláspont a legérdekesebb. Ha ugyanis a Sátán egy önálló létező, aki az erkölcsi tengelyen képvisel mindent, ami rossz, akkor elvileg kénytelenek volnánk úgy tekinteni erre az embertől független létezőre, akinek fő jellege a rossz, mint minden bűn forrására. Az emberre ez eseteben úgy kéne gondolnunk, mint aki egymaga tehetetlen az Ördöggel szemben, akibe minduntalan belé helyezi az Ördög rosszat - erre a világban zajló szörnyűségek ereje és kiapadhatatlansága is mutathat. Ez az álláspont elég népszerű a keresztény, különösen a protestáns vallási térben. Mindazonáltal szükséges számot vetni néhány ellentmondással, amivel ebben az értelmezésben találkozhatunk. Az egyik, hogy a keresztény vallási térben az Ördög - Istennel ellentétben - ontológiailag nem szükségszerűen létezik, egyszerűen annak okán, hogy a teremtéshez nem járult hozzá semmivel, létezését kizárólag az erkölcsi térben nyeri el, amikor a rossz megtestesítőjeként jelenik meg. Vagyis, még ha szerepe oly fontos is, de a létezése esetleges, mint minden másé az isteni teremtésben. Adódik akkor a kérdés: Miért van gonosz, és miért nincs helyette semmi a jóval szemben? Erre szokás adni hárító választ egyfajta nagyobb terv emlegetésének képében, ami ugyanakkor újabb kérdéseket vet fel Isten természetével kapcsolatban. Ezen kérdések mentén pedig könnyű eljutni a ravasz bábjátékos gondolatához, aki önzőségében próbáknak teszi ki az embert, hogy az önmaga tehetetlenségében ráadásul vakon válasszon az esetleges, végső soron a semmi, és az örök jó, végső soron a minden között. De vajon ebben a kontextusban mit jelent pontosan az örök jó?

A másik probléma, amivel számot kell vetnie ezen álláspont képviselőinek, az a tényleges tehetetlenség gondolata, vagyis, hogy önerőből semmi esélyünk az Ördöggel szemben. A keresztény vallási térben ugyanis azt hangoztatják, noha nem direkt módon, hogy a Sátán az ösztöneinken keresztül kommunikál velünk. Hiszen minden dolog alatt, amivel az emberi rosszakarat forrását határozzák meg, végső soron az ösztöneink helytelen megélését értjük. A hatalmas és ellenállhatatlan Sátán tehát a tapasztalatok szerint rendkívül primitív módon kommunikál, a gonosz történelmi innovációi pedig csupán az ember saját értelmének méltatlan feláldozása eme primitív oltáron, az ember ugyanis ezen álláspont szerint rendkívüli módon ki van szolgáltatva ennek a primitív kommunikációnak. Ez az elképzelés az embert majdhogynem az állati sorba taszítja vissza, amivel egyébként különösebb problémája nem lenne például egy kellően nyitott materialistának, de egy kereszténynek, aki hisz az ember Isten szemében kitüntetett helyének a teremtésben, már kevésbé volna ínyére. És úgy gondolom, az egyik oka annak, hogy a felvilágosodás óta nem túl népszerű a világban ez az álláspont az, hogy mélyen az emberiség lelkében szintúgy sértő ez a minősítés. Persze erre jogos azt válaszolni, hogy a megsértődés a teljesen romlott emberi természet fogalmával kapcsolatban igazából irreleváns. Ugyanakkor egy olyan földön, amely csak gyomot terem, illik teljes pusztítást eszközölni, ahogy egy olyan primitív, de erős ösztönuralkodóval szemben is, mint a Sátán sokkal praktikusabb a Buddhizmus teljes vágymentességével fellépni, mint Krisztus megújító szándékával. A katolikus vallási tér talán ezért is kevésbé szkeptikus az emberi természettel kapcsolatban, és az emberben mélyen lakó jóra hivatkozva harcképessé nyilvánítja őt a gonosszal szemben, amihez Krisztus készséggel megad minden segítséget, hogy a harc kimenetele valóban sikeres legyen. Innen viszont már csupán egy huszárlépés a második állásponthoz történő visszakanyarodás.

Akárhogy is nézzük, a Sátánban, ha nem is követlenül benne, de mégis van egy kis kraft, hogy háromból háromszor csapdába csaljon minket. Keresztény körökben szokás mondani, hogy az ördög legnagyobb átverése, hogy elhitette az emberekkel, hogy ő nincs is - gondolom ezzel arra utalnak, hogy így szabadabban garázdálkodhat. De ha nincs ördög, láthattuk, hogy annak ránk nézve annyi a valósága, hogy mi vagyunk azok. Ha viszont van, és mi tehetetlenek vagyunk vele szemben, érdemesebb elvágni minden köteléket, amelyen keresztül fertőzhet, mint együtt élni a betegséghordozó tényezőkkel, és egy barlangban élni egy lakatlan szigeten a Holdon. Ha pedig létezése tőlünk függ, az könnyelművé is tehet minket vele szemben, ugyanis minden, amiről tudjuk, hogy mi teremtettük, afelett hanyagul eltekintünk, amennyiben funkcióját betölti, amire terveztük. Vajon az ördögi por is hanyagságból lepte el a világgépezetet?

Citromos kávé - Hát isten vagyok én?

swing_alone.jpgÉn vagyok az az isten, aki minden sérelembe belehal egy kicsit, aki mindent elnéz és megbocsájt, csak szeressék, és vele maradjanak. Te vagy az az isten, akitől önmagad haláláldozatával lehet bocsánatot nyerni az ellened elkövetett sérelmekért. Apám az az isten, akit jobb tagadni, mint megszégyenülni és gyötrődni érte miatta. Az exem az az isten, aki titokban tervez és álmokat szövöget, és nem számít, kinek mit kell áldoznia a cél érdekében. A szomszéd az az isten, akinél önmaga a legigazabb, és akinek a szemében mindenki bűnös, és mindenki az irgalmára szorul. Az utcán velem szembejövő az az isten, aki sokkal inkább egy ható erő, mintsem személy, törvény, aki igazságosan mér, de csak abban, ami neki személy szerint a legfontosabb. A buszsofőr az az isten, akivel alkut lehet kötni, és jó áron lehet szállítani neki a jó cselekedeteket, a rosszakért pedig komoly büntetést szab ki. A fogorvosom az az isten, aki inkább egy eszme, egy kinőhető erkölcscsősz, aki elkísér az életünk egy szakaszán, és amikor megtanulunk szépen köszönni, jöhetnek a nagyobb istenek, hogy lenyűgözzenek. A virágárus az az isten, aki egyik sem, miközben valójában mindegyik egy kicsit, és nem attól személyes, hogy önálló, komplex, irracionális és közel enged, hanem attól, hogy tudja, hogy szereti a reggeli kávét, és mit akar látni a facebookon, mikor unalmában görgeti a melóhelyén. 

Isten az az isten, aki bemutatkozott Jézusban, és aki mindezekkel szembeállított minket. Aki bármire hajlandó volt, hogy megmutassa, mi vagyunk ezek az istenek. Akinek ügyetlenül kellett lavíroznia a mi isteneink között, hogy magát adhassa számunkra, és aki kudarcot vallott, mikor őhelyette magunkat imádtuk tovább. Vagy ez a mi kudarcunk?

Mi szükség van még keresztény misztikára? 1.

Mindent, amit a természetfelettiről tudunk, a nyelvünkön keresztül ismerünk meg. A nyelv azonban csak az általános iskolai nyelvtan órák tükrében tűnhet egy objektív leíró rendszernek, mint a matematika a természetes egész számok halmazában. Valójában nagyon is folyékony valami, és nem csak a beszélt és írott nyelv önmagában egy folyton változó rendszer, hanem a jelentéstartalom is, amit a szavak magukban hordoznak, utóbbi ráadásul nem csak koronként változik, hanem egy tetszőleges időpillanatban egy nyelvet beszélő emberek közül találomra kiválasztott csoportban is találhatóak igen nagy eltérések a kifejezések értelmezésének tekintetében. Valójában a nyelv legalapvetőbb szabálya nagyjából így hangzik: minden nyelvi formula helyes, ameddig a közlő és a befogadó között olyan információközlés megy végbe, aminek a jelentésében a felek megegyeznek. Vagyis a nyelvben nem elegendő a szavak ismerete és átadása, a feleknek meg kell szenvedniük egy közös szókészlet kialakításával, és "kibarkóbázni" egy közös jelentéstartalmat is.

Ezen felül a nyelvünk a fizikai érzékszerveink által közölt valóságra épülnek, így minden nem fizikai természetű valóság, illetve absztrakció leírására is ugyanaz az eszközkészlet szolgál kiindulási alapul számunkra, ami lássuk be, ezen dolgok leírására elfogult és szűkös alapot jelent. Ezt, és a nyelvi és jelentésibeli folyékonyságot veszi figyelembe a keresztény misztika, amikor képekben, ellentmondásokban fogalmaz. A teológia dogmatikus és apologetikus (hitvédői) irányvonalával szemben, ami igyekszik pontos határértékeket megadni a tárgyának, a misztika úgy használja a nyelvet, mint egy olyan tolómérőt, amivel épphogy csak sikerül lemérni a tárgyának méreteit, a csúszka rögtön arrébb megy, így lehetetlenség pontos értékekkel dolgozni. A keresztény misztika egyesek számára zavaró allegóriái és ellentmondásai valójában tudatosan dekonstruálják a nyelv objektivitásával kapcsolatos hiedelmeinket, és ezen művelet mentén irodalmi szinten sikerül egyszerre tudatosítani magunkban a beszéd tárgyát, ugyanakkor nem állítani semmi konkrétat, ami a pontos megértés hamis illúzióját hozná el számunkra.

Tavaly két kerekasztalbeszélgetés is volt, amelynek témája leegyszerűsítve a dogmatika és misztika közötti különbségek, ellentétek témakörében mozgott. 

Érdekes volt látni azt, ahogy a videók kommentszekciójában elsöprő többségben szerepelt a negatív kommentek száma, amikben aggályaikat fejezik ki az emberek a dogmatikus és hitvédői irányvonalat bemutató vitázókkal szemben, miszerint pont az ilyen lelkiség, hozzáállás, lelkivezetők miatt hagyták el, vagy nem mernek az egyházakhoz tartozni, egyáltalán benézni. Persze hallottam már olyan félresöprő válaszokat azoktól, akik ezt az irányvonalat képviselik, amivel - egyrészt a misztikát érvelési hibák mentén összemossák a new age-el, és - azokat, akik nem tudják befogadni az ő álláspontjukat, úgy kezelik, mint akik "félnek az igazságtól".

Azért is érdekes volt mindezt látni, mert alapvető hasonlóságot lehet felfedezni azok között, akik ódzkodnak a vallás leszabályzott rendszerétől, és azok között, akik a leszabályzott rendszert képviselik. Az egyik csoportot a negatív tapasztalatokra épülő hiedelmei, míg a másikat a bizonytalanul megszilárdult ideológiája készteti ugyanarra az ellenszenvre a másik iránt, ami ideje korán lezárja az érdemi gondolkodást a jelenkorra reflektálni kívánó tágabb perspektíva, és az abban várakozó problémák és konfliktusok paradigmaváltó ereje előtt. Ezért is érthető számomra, hogy az (egyébként szerintem hamisan) "értékvesztettséggel" bélyegzett jelenkor - a szélsőséges politikai ideológiákon túl - miért volt képes feléleszteni a régóta szunnyadó keresztény misztikát, amit viszont - a szélsőséges ideológiákkal ellentétben - én pont hogy előre mutatónak tartok, nem veszélyesnek. A misztika ugyanis többek között az ember természetének mesterségesen szétválasztott két felét, a tudatost és az érzelmit igyekszik újból egyesíteni, amire a kortárs művészetekben szintén látok törekvést. Hogy a jelenkori művészetek egyébként mennyire fogékonyak a keresztény misztikára, egy későbbi cikkben mindenképp vissza fogok térni.

Szóval nem igazán értik egymást a misztikára fogékony emberek halmaza, és a dogmatikus és hitvédői irányzat képviselői, de ennek az elhatárolódásnak van jó oldala is, mint hogy képesek vagyunk egymás gyengeségeit meglátni. Ilyen például, hogy a misztikus oldalon vannak, akik valami globális vallásmasszát vizionálnak, mintha az oldaná meg a konfliktusokat, ha mindent összemosnak, és ezt elvárják másoktól is. Vagy a másik oldalon ez a sajátomhoz való ragaszkodás karikírozódik ki egy állandó hadakozásban a szavak szintjén, és szintén egyfajta globális egyvallásúságot vizionál, de nem az összemosás, hanem a hódítás mentén az "egy igazság" nevében. Mintha az ember alaptermészete a racionalitás volna, akit kellő mennyiségű érvvel be lehet nyesegetni abba a keretbe, amibe ők tartoznak, és ahol szellemi klónkatonák lehetünk. Pedig van középút, ami kecsegtetőbb, mint az ellentétes célú bedarálás: az egymás iránti tisztelet, és a másik eltérő felekezetiségének, vallásosságának elfogadása, amellett, hogy a sajátomét vallom, és elvárom a tiszteletben tartását, valamint megvitatom az őszinte kérdéseimet más vallásúakkal, világnézetűekkel az egyes témákban, anélkül, hogy meg akarnám őket győzni.

Ami talán nagy szakadékot szokott képezni még ebben a témában, az a Biblia, és annak értelmezése. Ezért is kezdtem azzal a cikket, hogy a nyelv mibenlétét szándékoztam tisztázni. A misztikusok ugyanis egyet értenek a dogmatikus és hitvédői irányvonallal abban, hogy fontos és hasznos a Biblia, abban viszont különböznek, hogy a misztikusok figyelembe veszik a cikkem elején írtakat, míg a dogmatikusok a szavak felszíni jelentéseit objektívnek vélik, a Bibliát pedig enyhén szólva kiváltságos helyen kezelik. Ahogy abban is egyetértenek, hogy a szövegeknek több jelentésrétege is van, de a misztikusok tovább merészkednek, amikor arra jutnak, hogy azokat egy ponton túl nem lehet megfejteni puszta intellektuális közeledéssel. A Biblia felhasználásának célja, a krisztuskövető élet magunkévá tétele ugyanis személyiségbeli, vagyis többek között értelmi, érzelmi, jellemi megújulást jelent, ami szakrális, az ember komplex nyelvrendszereit (szavak, gesztusok, érzelmek, absztrakciók, mágikus gondolkodás stb.) figyelembe vevő elmélyülés nélkül csak lamentálás a követésről.

A közeledés, és a félreértések elkerülése miatt én a magam részéről tennék egy javaslatot: a sola srcipturához (egyedül az írás) odaindexelném a sola coniuncte-t, vagyis hogy egyedül bizalmasan, együttesen-t. Ezzel egy olyan gyakorlatnak szeretnék megágyazni, amit én bibliai kontemplációnak (szemlélődés) neveztem el, és ami a kevesebb értelmezés és több befogadás elvét képviselné. A népmese olvasásra hasonlító, erkölcsileg rögtön hasznosítható intellektuális megközelítéssel szemben a bibliai kontemplációban nagyobb hangsúly lenne a szöveg felfedezésén. A körülmények megértésén, a karakterek jellemén és érzésein, gondolataikon, a cselekményben elfoglalt helyükön és álláspontjukon, a cselekmény menetén, azok okain, a jellemfejlődéseken, és nagy általánosságban a történetek egész képein, legfőképpen pedig azon, hogy mindezen apró elemek, és átfogó képek milyen hatásokat váltanak ki bennünk, és miért. Egyúttal az is kirajzolódna, hogy milyen megközelítési módszert, milyen stílust, fogalomkészletet alkalmaznak a szerzők ugyanannak a valóságnak az értelmezésére, amihez nekünk is van kortárs fogalomkészletünk és megközelítési módszerünk. Mint egyfajta művészeti alkotásnak és ránk történő hatásának együttes megértése. Különös módon pedig a történetek erkölcsi vonzata ezáltal sokkal mélyebben és átfogóbb szinten kristályosodna ki számunkra, így voltaképp mindkét "oldalnak" kedvezne ez az alapvetően misztikus módszer. Ezt a módszert lehet még tovább gondolni, én a kezdeti szárnypróbálgatásokhoz egy korábbi cikkben tettem javaslatokat, amit most a figyelmetekbe ajánlok.

Folyt.köv.

Lelkünk évszakai és napszakai

Utazó beszélgetések

Mostanában visszatérő álmomban egy régi vonat kabinjában ülök, tele idegen alakokkal, köztük egy furcsa ruhába öltözött, kivehetetlen arcú és hangszínű valakivel, aki beszélget a többivel, bár többnyire ő beszél, mi csak kérdezünk. Ezeket az álombeli beszélgetésfoszlányokat igyekszem most lejegyezni emlékezetből. Ezek az utazó beszélgetések.

lelekkep.jpg-Ejtsünk pár szót a lélek állapotairól. Kezdjük a lélek fényes nappalával, amikor úgy érezzük, minden a helyén van. Túlcsordulunk, ontjuk magunkból a teljességet, szeretünk, és örömmé válik bennünk a gyengeség. A lélek fényes nappala annak ismerete, hogy a teljesség karnyújtásnyi elérhetetlenségben, de biztosan ott van. Azután ott van a lélek sötét éjszakája, amikor magányba, erőtlenségbe burkolózunk, ürességet, hiányt érzünk, és értelmetlenséget. Messze, külső és belső világunk határáig visszhangzik a végső semmi. Fagyos, süvítő szél fújja át reszketeg, tehetetlen lényünket anélkül, hogy bennünk bármi is fel tudná tartóztatni.

Azután ott van a lelki tél és a lelki nyár, amik egészen másként válnak szét az emberben. A lelki télben minden háttérbe szorul, összemosódik. A dolgok viszonylagossá válnak, egyformává, egyöntetűvé, mintha hótakaró alatt lennének. A nap fénye, a mindenséget beragyogó erő magasan fölöttük ontja magából vakító sugarait, aminek visszhangját képesek csak visszatükrözni a dolgok, a felszín látszatvilágának részei. Elválik az örök a múlandótól. Kifénylik az örök önmaga dicsőségében, és elveszti vonzerejét a múlandó, alásüllyed, elmállik. A lelki nyárban ezzel szemben minden megtelik fénnyel. A dolgok magukba szívják a nap éltető erejét, és prizmaként ontják magukból szét a napfénybe oltott egyediségüket. Minden fontos, minden jelentős, értékes, különleges. Minden valóságos, és gazdag a mélységekben és magasságokban.

Ez a kétszer két állapot különböző archetipusokba ömlik, aszerint, hogy mit él meg annak jelentőségeiből az ember, és sztereotípiákba aszerint, hogy mit ért félre belőle, hogyan ismeri félre:

A lélek fényes nappala és a lelki tél együtt a szerzetes archetipusa, akinek a guru a sztereotípiája. A szerzetes elvesztette önmagát, ami által szoros egységbe került a mindenséget teremtő és fenntartó eggyel. Rátekint, és utána sóvárog, közvetlen sugarai töltik be lelkét, és a világ dolgait illanó párának, hiábavalóságnak látja. A guru mindebből csak a magabiztosság és a felülkerekedés akaratát hozza és tartja fontosnak, a világ feléről, az örömről és a boldogságról tesz bizonyságot, míg a másik felével, a nyomorúsággal és a szenvedés formáló erejével nem foglalkozik. A guru a hatalmat látja meg abban, ami a szerzetest alázatra sarkallja. 

A lélek sötét éjszakája és a lelki tél együtt a gyászoló archetipusa, akinek a toxikus a sztereotípiája. A gyászoló megéli a hiányt, az elvesztést, önmagán belül, kívül elvesztett valamit, ami meghatározta addigi lényét. Ebben a folyamatban érik benne a szenvedés formáló ereje, annak teljességében, mert halovány hideg fény csupán az öröm számára, ami magasan felette, a messzi távolban van. A toxikus a közömbösségen, vagy a romboláson keresztül igyekszik megszabadulni attól az érzéstől, amiben van. Számára sosem volt igazán az övé, ami már nem is lesz, és ezt a súlytalan és bizonytalan kötődést ontja tovább a világra. A közömbösségben elidegenedik mindentől és mindenkitől, abban a reményben, hogy megóvja magát a veszteség tovább gyötrő kínjától, a rombolásban bosszút áll mindenen és mindenkin, amiért elmulasztotta a mélyebb és erősebb kötődést ahhoz, amit elvesztett, vagy sose akart.

A lélek fényes nappala és a lelki nyár együtt a újjászületett archetipusa, akinek a térítő a sztereotípiája. Az újjászületett hagyja magának megélni a teljességet a számára megmutatkozó aspektusaiban. A dolgok a helyükön vannak, és mindenből árad a teremtés illata. Az egész mindenség, látható és láthatatlan együtt táncol, és őt magával ragadja az a gyönyörűség, hogy mindezt láthatja, és részt vehet benne. Örömén át sugárzik ez a teljesség, és ontja magából kályhaként mindenkire, aki közel engedi magához. A térítőt, rápillantva erre a teljességre a bizonytalanság és a türelmetlenség fogja el. A dolgok összhangjának kiváltságos látása ahelyett, hogy magával ragadná, felfuvalkodottá teszi. Meggyőződésévé válik, hogy amit megélt a teljességből, az minden, ami végsősoron elérhető, és feladatának tekinti erőltetni magára és másokra ennek a hőjét. Ezáltal eltékozolja azt a szabadságot és örömöt, amiben ő maga is részesülhetett.

A lélek sötét éjszakája és a lelki nyár együtt a bányász archetipusa, akinek a hedonista a sztereotípiája. A bányász érzi, hogy valami van, amit még nem tud, még nem tapasztalt. Nyitott, vágyakozó, kíváncsi, felfedezni indul, barátkozni, szert tenni kapcsolatra, ismeretre, élményre. A bányász mérlegeli, értékeli, értelmezi mindazt, amivel találkozik. Megbecsüli, vagy elveti aszerint, hogy önmagára milyen hatással bír mindaz, amit felfedezett. A hedonista mértéktelenül halmoz, gyűjt. Ragaszkodik ahhoz, amit már összegyűjtött. Mindent akar, mert a teljességet úgy képzeli el, ha őbenne minden egybetartozik, ha magában hordoz mindent. Míg a bányász ismeri magát, a hedonista csak azt ismeri, amit belőle a begyűjtött dolgok kiváltanak. Végül a bányász egyé válik a felfedezésével, feloldódik benne, a hedonista belefullad, megsemmisül általa. Mert a végtelenség a bányásznak gyönyör, míg a hedonistának tékozlás.

Ez nem egy sokadik tipológia, bármelyik archetipus felemelheti a másikat, vagy gyarapodhat belőle, és bármelyik sztereotípiának segíthet, vagy épp nem tud majd kapcsolódni hozzá. A lélek évszakai és napszakai állapotok, és a karakterek nem tudnak abban segíteni, hogy ezeket az állapotokat magunknak, vagy a céljainknak alárendeljük, mint egy hagyományos tipológiában. Sokkal inkább csak azért vannak, hogy lássuk, ahogy korábban mondtam, hogy mit élünk meg ezen állapotok jelentőségéből, vagy mit értünk félre belőlük. Mennyire vagyunk távol önmagunktól, merre hömpölyög életünk jelen szakasza? Minden sztereotípia egy lehetőség az elmélyülésre, és minden archetipus egy lehetőség a tágabb perspektívára. Életünk árnyalatai végső soron messze túlmutatnak évszakokon és napszakokon, mégis, befagyott pillanatokban, amikor kikönyöklünk az ablakba, vagy sétálunk egy kiüresedett utcán, betérünk egy szakrális helyre, vagy csatlakozunk egy társalgáshoz, aktuális viszonyunk a valósághoz ezen állapotok tükrén át ismerőssé válnak, érthetővé, befogadhatóvá. 

 

Mi jár a fejedben? - térítés a facebookon, és a komment lélektana

kommentezes.jpgkép forrása: Videománia

Minden nap jut legalább egy bejegyzés az ateista facebook oldalakra arról, hogy valaki készített egy képernyőképet egy valamilyen poszt alatti kommentről, vagy messenger szösszenetről, amiben a jó tanuló lefelelt az evangéliumból. Aztán persze megy a virtuális tér íratlan szabályaihoz mért vállalhatatlan ócsárlás, de nem csak a képernyőképet megosztott oldalakon, hanem az eredeti komment alatt is, és mindenfelé, ahova eljut a képernyőkép még személyes megosztásokon keresztül.

Ismerős? Átéltél, vagy láttál már ilyet? Nekem rossz látni ezt. Mármint szomorú vagyok, mikor azt látom, hogy valakit a "lélek arra buzdít", hogy benyomjon egy helósziahiggyélésmegmenekülszcsá-t. Azért szomorít el, mert ha kívülállóként nézem, ez távolról sem vonzó, ha meg bennfentesként, ez távolról sem örömhírátadás. Mert én is küzdök már egy pár éve azzal a témával, hogy voltaképp akkor hogyan is tudnám Jézust mutatni a környezetem felé úgy, hogy ne csak egy komment legyek egy bejegyzés alatt. Érted az iróniát ebben?

Az, hogy ennyire nem lehet a virtuális térben vallási témákról kommentelni, egy számomra elég egyszerű okra vezethető vissza. Azoknak mondom, akik a Biblia tekintélyében és teljes ihletettségében hisznek, hogy fogják be most a fülüket: Az örömhír nem szavakból áll, és nem is lehet emiatt pusztán szavakkal átadni. Ez a valóság. Annak, hogy én a hitemet valamilyen formában kommunikáljam a környezetem felé, egy hosszú és személyes útja van. 

Szent Ambrus püspök fogalmazott egyszer valahol így: "Az igazság nem egy elvont fogalom, vagy egy idea. Az igazság egy személy, a neve Jézus Krisztus." Ha ez így van, az igazság egy komplex, izgalmas, egészében kifürkészhetetlen, vonzó és egyben valamelyest taszító, lenyűgözően mély, bensőséges kapcsolatot kereső valaki, mint mi mindannyian. Nem objektív, mert minden, ami objektív, nem vonatkozhat az egyénekre, csak leíró jellegű az általános dolgokra, közös jellemzőkre. Ezért ha az igazsághoz bármi valós köze is van az embernek, azt a szubjektívben érdemes keresni, mert a szubjektív közelséget jelent, az egyénen belüliséget. 

Ez a dolog persze párhuzamosan két problémát is hordoz magában. A másik problémát úgy tudnám röviden elnevezni, hogy "kommentpara". Ez szinte bármilyen témájú posztnál így van, és abban jelentkezik, ahogy azt sok hobbielemzőtől kaptam már értelmezésként, miszerint a virtuális térben mutatja ki mindenki a foga fehérjét, a valóságban meg félnek ezt előadni, nehogy üssenek érte. Szerintem sokkal inkább arról van szó, hogy mivel nem emberek állnak szemben egymással, akik egymást a másik valódiságában tapasztalják meg, sokkal kevésbé érzik a súlyát annak, hogy egymásra hatnak a szavaikkal, ezért kevésbé törekednek arra, hogy a nehézségeikről és a kételyeikről beszéljenek, és sokkal közönyösebben ki tudják mondani az averzióikat szidalmakkal kivaxolt dühorgia képében. A kommentpara fonákja viszont igazán csak abban rejlik, hogy amikor valaki lepötyög valamit, és rányomja az entert, nálam a labda, hogy azt milyen hangsúllyal olvasom fel magamban, és miféle belső mumusokat, önmagamban letiltott részeket projektálok belé akaratlanul is, mire eljutok oda, hogy fröcsögnek a betűk a klaviatúrámból. A saját tapasztalataim inkább arról győznek meg, hogy itt csak látszólag vitatkoznak egymással emberek, valójában egymás mellett magukban vitatkoznak látványosan. Ezért csak azt tudom mondani erre, már is valami, ha nem veszi nagyon komolyan az ember azt, ami "elhangzik" ebben a térben.

Pár napja szerencsém volt egy olyan kereszténnyel szóba elegyedni a messengeren, aki erősen meg volt győződve arról, hogy amit ő képvisel, az a helyes értelmezése a hitnek. Igyekezetem, hogy megértsem, mire van szüksége tőlem, mit remél ettől a beszélgetéstől, kudarcba fulladt. Visszanézve a beszélgetést, csak látszólag tűnt úgy, hogy engem próbál meggyőzni a saját hiedelmeiről, és rávilágítani arra, hogy az én hozzáállásom híján van az úgynevezett világosságnak. Arra kellett rádöbbenjek, hogy ténylegesen egy olyan folyamat zajlik le mindenkiben, bennem is egy ilyen, a világhálón történő beszélgetés során, ahol csak névlegesen tekintek úgy a válaszokra, amiket a gondolataimra kapok, mint egy másik embernek a tapasztalatain és azok értelmezésén átszűrt gondolataira. Valójában azonban úgy kezeljük ezeket a beszélgetéseket, mint ahogy magunkkal vitatkozunk, amikor egyedül vagyunk otthon a lakásban.

A kommentezés lélektanának számomra nagy felismerése, hogy visszahozza a gyermeklélek egyik kinőtt sajátosságát, az enyém korszakot. Amikor a gyermek még igazán pici, lelki fejlődésének kezdetén úgy tekint a világra, hogy abban minden az ő meghosszabbítása, minden ő, minden a része, ami a látóhatáráig elér. Amikor először fölfedezi, hogy ez koránt sincs így, kísérletet tesz az elvesztett dolgok visszahódítására. "Ez is az enyém, az is az enyém." A virtuális közösségi tér, bár már sok éve létezik, mégsem annyi ideje, hogy az emberi fejlődésnek generációsan megjelenő sajátosságává váljon, illetve ez még csak most fog eljönni a Z generációval. Mindannyiunk számára egy új gyermekkort, egy új fejlődési folyamatot jelent ebben a térben megszületni és felnőni. Valószínűnek tartom, hogy minél idősebb korban lép be valaki ebbe a térbe, annál lassabb ez az újra felnövés, de ez mellékes is most, mert ami tapasztalható, hogy az igazi konfliktus abból ered, amikor meglátok vagy felolvasok magamnak a közösségi térből valamit, azt pozitív vagy negatív értelemben, de mindenképp rólam szólónak gondolom. És máris röpködnek a "szívemből szóltál"-ok, a "rosszul látod"-ok, és egy sor, névlegesen a másikra vonatkozó, valójában önmagunkról szóló kommentek.

Mi a következő lépés? Amikor a kommentek már a fogalmazás szintjén is tükrözik a valódi gondolatokat. Amikor az "én is hasonlóképpen gondolom, mert/de"-k, meg a "szerintem tévedsz, mert/én máshogy látom, mert"-ek az őszinte énközlés fázisába juttatják az embereket, ahol már úgy tekintünk egymás gondolataira, mint a tőlünk külön- és önálló emberek megtapasztalásaira és következtetéseire. Eljön az ideje, hogy a virtuális teret a fizikaihoz hasonlóan a maga önállóságában fedezzük fel, és ekkor megtelik majd egy sor énközlő és a másikat megérteni vágyó gondolattal. Adjunk időt, és buzdítsuk a fejlődésre. Gyakoroljunk mi is, hogy a következő generációk ne úgy kapják meg tőlünk ezt a virtuális teret, mint a szirupos ömlengésektől és vérbenforgó átkoktól teleszemetelt második valóságot.

Hogyan legyek szabad? Miért, KI akar szabad lenni?

Utazó beszélgetések

Mostanában visszatérő álmomban egy régi vonat kabinjában ülök, tele idegen alakokkal, köztük egy furcsa ruhába öltözött, kivehetetlen arcú és hangszínű valakivel, aki beszélget a többivel, bár többnyire ő beszél, mi csak kérdezünk. Ezeket az álombeli beszélgetésfoszlányokat igyekszem most lejegyezni emlékezetből. Ezek az utazó beszélgetések.szabadsag.jpg-A szabadságot filozófia és vallás minden korban igyekezett már megközelíteni. Annak oka, hogy ennyiszer nekifutunk ennek a témának leginkább az, hogy minden adott kor saját evidenciája, amibe beleszületünk, megnehezítik a kérdést. Mert mindegy, hogy egy őskori törzs legdominánsabb címében, a császárok, majd királyok kegyében, később a nép hatalomformáló mozgásterében, végül pedig a széleskörű fogyasztásban próbáljuk megragadni, rendre egy rajtunk kívül eső dologban keressük. Pedig filozófia és vallás már a kezdetektől igyekezett újra és újra definiálni, sokszor sikeresen, sokszor viszont sikertelenül, épp az evidenciák miatt. Ugyanis minden evidencia mentén megragadni kívánt szabadságértelmezésre igaz, ami a mai, legnépszerűbb szabadságfelfogásra is: Hogy szabadságom a választási lehetőségeimben rejlik, valójában megkötözöttség, akár ezen választási lehetőségek száma korlátozott, akár végtelen.

A szabadság ősi kérdése valójában a következő: Mi a kiindulási pontja a döntéseimnek? Amennyiben a döntéseim kiindulási pontja, eredője csupán valamely rajtam kívül eső, vagy rám nyomást gyakorló dolog, nem vagyok szabad. Nem vagyok tehát szabad mindaddig, amíg csak egy másik személy, vagy egy társadalmi konstrukció, értékrend, függőség, vallás, vagy bármi egyéb bálvány határozza meg számomra, mi vagyok, és mit tehetek. Azért nem, mert mindezek legfeljebb járulékai önmagamnak, de nem teljesen azonosak azzal, akit én énnek nevezek. És azért sem, mert a szabadságban felelősség van, és az eredő birtokolja mindkettőt. A döntéseim eredője szabad, és övé a felelősség is. Tehát lehet az identitásom része, hogy valakinek a valakije vagyok, vagy hogy valahova tartozom, de ezek legfeljebb csak összhangban lehetnek velem és a döntéseimmel, a döntéseim eredője viszont csak én magam lehetek. Mert csak ekkor tudok élni is a szabadsággal, a vele járó felelősség fényében.

Amennyiben a döntéseim eredője az önmagam által meghatározott énem, szabad vagyok. A szabadság tehát az, hogy akinek én meghatározom magam, attól erednek a döntéseim. Vagyis a szabadságot megelőzi egy identitásépítés, identitásfelfedezés. Fel kell fedezzem, hogy én vagy én, hogy ki vagyok én, hogy miért vagyok én én, hogy megtudjam, mit szeretnék valójában én. Fel kell építsem a saját identitásomat ahhoz, hogy szabad legyek, minden olyan tulajdonsággal, dologgal együtt, amit kaptam. És amikor felépítem azt, rátekintek, és látom, hogy amit építettem jó, vagyis önazonos vagyok vele, képes vagyok szabadon dönteni a felépített identitásom - vagyis minden, ami én vagyok - tükrében. Persze az identitás részleteiben egy alapvetően képlékeny dolog, és pont ez teszi élővé, hogy apránként változik, ahogy a folyó folyik valahonnan valahová. Mégis, minden pillanatban, ha egy ponton beleállunk, azt állapíthatjuk meg, hogy ez ugyanaz a folyó. Így minden pillanatban, az állandó változás közepette a saját felfedezett, felépített identitásunkként határozzuk meg azt, ahol épp tartunk, szabadok vagyunk.

Felépítem, felfedezem, amit építettem. Felfedezem, felépítem, amit felfedeztem.

Találó a Biblia allegóriája, ahol Isten már a kezdetektől szabadságot adott az embernek, mert hiszen szabad volt eldönteni, hogy a vele való közvetlen egységben marad, vagy felfedezi magának az identitását. És amikor az ember úgy döntött, ahogy egy gyermek felnőve úgy dönt, hogy maga szeretné felépíteni, felfedezni önmagát, és szakít a jó és rossz tudásának gyümölcséből, birtokba veszi a latolgatás eme képességét, a szülő elengedi a kezét, Isten megteremti a lehetőségét annak, hogy mindezt megtehesse, azáltal, hogy eltávolodik a világtól, amiben az ember él. 

Találd, építsd meg önmagad, és elnyered a szabadságot...

Citromos kávé - Ti is csináljatok 3D Bibliakört!

livingbible.pngMég három éve egy barátom felhívta a figyelmemet egy amerikai könyvre, amiben egy tanulmány szerepelt. A tanulmány célja az volt, hogy feltérképezzék az emberek bibliaolvasási képességeit. A megkérdezettek először kaptak egy irodalmi szöveget, vagy folyóiratot, aminek a tartalmát értelmezniük kellett. Minden résztvevő a saját életkorához tartozó szövegértési képességgel tudta értelmezni ezeket a szövegeket. Amikor viszont egy bibliai szöveget adtak nekik, rendre lecsökkent a szövegértési képességük egy kezdő általános iskolás szintjére. Szerte az országban megszámlálhatatlan mennyiségű házicsoport létezik, ahol a Bibliát tanulmányozzák a résztvevők, és ez arra késztetett, hogy két évvel ezelőtt összeállítottam egy bibliatanulmányozó módszert, amit azóta már két egyetemi féléven keresztül is sikeresen tudtam gyakorlatba ültetni. Ezt szeretném most nektek is átadni, mert a fent említett problémának a gyökerét abban látom, hogy gyakran hamarabb tanuljuk meg a gyülekezeteinkben egy bibliai szöveg értelmét, jelentését, mint hogy magát a szöveget mi magunk olvastuk volna, ezért úgymond elkényelmesedett a szövegértési képességünk a Bibliával szemben, ami szomorú tény annak tükrében, hogy anno pont ez ellen tettek erőfeszítést azok, akik anyanyelvre fordították a Bibliát. 

A módszer menete a következő: A bibliatanulmányozó alkalom elején a résztvevők külön-külön fognak egy lapot, és azt három részre osztják Ezt követően az első körben közösen elolvasnak egy igeszakaszt, majd egyénileg leírják a lapjuk első hasábjába, hogy számukra milyen üzenetet hordozott a felolvasott szakasz. Összegzik gondolataikat, véleményüket, problémáikat, kérdéseiket, mindent, ami eszükbe jut. Ha mindenki végzett, sorban felolvassák, amit az első hasábba írtak. Ez egy nem-reflexív kör, vagyis hangosan senki nem kommentál, vagy kérdez, aki épp nem beszél, az írja le a második hasábba az elhangzottakkal kapcsolatos gondolatait, problémáit, kérdéseit, vagy ami tetszik, nem tetszik neki a másik fejtegetésében. Ezután jön a második kör, amikor kinyílik a beszélgetés tere, és szabadon meg lehet vitatni a másikkal mindazt, amit felírtunk magunknak a második hasábba. Egyetértések, ellenvetések, tetszések, problémák, kérdések, tovább gondolások, minderről egy közös beszélgetést tartanak a résztvevők. Amikor úgy érzik a csoport tagjai, hogy fáradnak, lezárják a beszélgetést, és ezután jön a harmadik hasáb. Abba mindenki beleírhatja azt, ami az első kör óta változott benne a második kör hatására, érdekességet, továbbgondolásra érdemes dolgokat, ellenvetést, bármit, amivel a beszélgetés közben gazdagabb lett másokon vagy magán keresztül. A harmadik körben szintén körbe megyünk, felolvassuk a harmadik hasábot, amihez maximum egy-két rövid gondolatot lehet hozzátenni, amivel nem lassítjuk a kört, vagy köszönetet mondani egy gondolatért, ami még elhangzott. Itt is lehet még jegyzetelni. 

A módszer neve 3D, mert három dimenziója, fázisa van. Bátran és szabadon használjátok, fejlesszetek rajta, csak tartsátok szem előtt, hogy a módszer alapelve a Biblia önálló felfedezésének gyakorlása, és a szabad gondolkodásra való lehetőségadás. A módszer interaktív, tehát figyeljetek oda, hogy megfelelő legyen a létszám. Tapasztalataim szerint 8-10 fő az ideális csoportlétszám, ha tehát túl sokan vagytok (10+), érdemes két vagy több kiscsoportra bomlani, és alkalmanként átjárni a csoportok között. Ez a módszer akkor nem alkalmas, ha azt szeretnétek, hogy a közösségetekben mindenki az általatok igaznak vélt tanítást, értelmezést kell vallja. Itt nincs rossz értelmezés, vagy téves meglátás, csak megbeszélésre, továbbgondolásra érdemes felfedezések. Kérlek, majd ne felejtsetek el beszámolni arról, hogy merre és milyen eredményekkel használtátok. Nyugodtan írjatok rám, kíváncsian várom a gondolataitokat, hogy én is gyarapodhassak belőlük.

Citromos kávé - Elégtétel pamflet

dali-03.jpg
ISTEN    Mielőtt voltál, én már magamhoz fogadtalak. Legyen világosság. A magam képére formáltalak, mindent neked adok. Áldás leszel. Szövetséget kötök veled, nem hagylak el.

EMBER    Uram, nem boldogulok! Az életem nehéz és kínkeserves. Csak egymást marjuk és tapossuk, mindenki önző, senkiben nem bízhatok igazán. Mi végre?! Miért hagyod ezt? Mit tegyek, hogy békére és örömre találjak?

ISTEN     Így öntözd a lelked: Élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.

EMBER    Hogyan tehetném ezt meg?! Ha csak én teszem meg, széttépnek, mint zöldevőt a vadak! Én dúskálni akarok az életben, mint egy oroszlán, nem turkálni a szemétben, mint a patkányok! Mit tettem, hogy ezt kapom? Nem vagyok elég jó, hogy azt érdemeljem?! Kímélj meg büntetésedtől! Zsákruhát öltök, hamuval hintem fejem, olajat, gyümölcsöt és kövéret füstölök oltárodon. Mit tegyek még, hogy békét és örömöt szerezzek? 

ISTEN    Elküldöm a fiamat, hogy lásd, milyen, amikor te énbennem vagy, és én tebenned. Jaj érted, képmutatóért, értsd meg: irgalmat kérek, és nem áldozatot! Én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a vesszők. Az én békémet adom nektek, hogy százszoros gyümölcsöt teremjen köztetek. Tanítványaimmá teszlek titeket: úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket.

EMBER    Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok az istenkáromlást!

ISTEN    Szabad vagy, hogy összetörd. Életem adom érted, mert szeretlek. Ha marad benned valami belőlem, szaggasd meg szívedet.

EMBER    .Jaj nekem! Én lettem a Sátán. Akkor már legyek az Isten!

ISTEN    Ő feltámadt, hogy lásd, milyen, amikor te énbennem vagy és én tebenned. Vele legyőzheted önmagad halálát. Felemelem előtted, mint a rézkígyót, hogy ha belenézel szemének tükrébe, elvegye az önvádad és gőgöd, melyek eltiltanak tőlem. Az ürességében megleled gondviselésem, elég neked az én kegyelmem. Emlékezz mindenre, amit elmondtam neked.

EMBER    Értem, Uram! Nekem adtad, hogy kitöltsem rajta a tőled kapott dühöm, mert patkány lettem, pedig azt akartuk, hogy oroszlán legyek. 

EMBER    Uram, nem boldogulok! Nem tudom megértetni a világgal, hogy semmirekellőek vagyunk. De mi közöm a gőgjükhöz?. Mi engedelmeskedünk, Uram!  De még köztünk is vannak ártatlan árulók. Mit tegyünk még, hogy békére és örömre találjunk?

Várom az évről évre meg nem születő megváltót

Alig aludtam valamit az éjjel. Természetesen valamilyen teológiai-misztikus-filozófiai problémán törtem az agyam, amiben Isten, a szabadság és a materiális világértelmezés voltak a főszereplők. Na meg podcastokat és hangoskönyveket hallgattam. Tipikus én. Mindig találok ürügyet arra, hogy ne a feladataimmal kelljen foglalkoznom. Aztán egyszeriből, ahogy az lenni szokott nálam, amikor túlpörög az agyam, minden kitisztul, egy belülről jövő orkán kisöpör mindent, és csak én maradtam, meg a karácsony. Ami egy hét múlva már itt is van. Minden decemberben megfogalmazódik bennem, hogy a mostani karácsony más lesz, mint a korábbiak. Most, mikor az egész család összegyűlik, lehetőségem volna mindenkivel egy körben megbeszélni a transzgenerációs sebeket, hogy tiszta lappal kezdhessünk mindent, hogy tiszta lappal vágjak neki a saját életemnek is. A családom persze mereven elzárkózik ettől, mert a karácsony az ájtatosságról és a békéről kell szóljon, amit meg én szeretnék, az fájdalmas, és nincs itt az ideje. Nem illeszkedik a tradícióba. Na mindegy, majd kitalálok valamit. Vagy csak átélvezem a mostani karácsonyt, ahogy eddig, és reménykedem benne, hogy egyedül is tudok annyit fejlődni ezen sebekről való gondolkodásban, amennyit kaphattam volna, ha közösen beszéljük meg ezeket. 

Szóval kiüresedett a fejem, ahogy az lenni szokott túlpörgés után, és beindul a nyáladzás időszak. Nálam a nyáladzás úgy fest, hogy mindenféle képek suhannak át az agyamon, és semmire sem összpontosítok igazán. Egyfajta meditáció. A mostani meditáció viszont úgy nézett ki, hogy pont azok a gondolatok suhantak át a fejemen, amik pár napja hátul már pörögtek az agyamban, mellékvágányon, mint a nehezebb kérdések szokták tenni ezt nálam, és érdekes képekként sorakoztak fel most bennem. Úgy esett, hogy minden eddigi dogmát sikerült elengednem, ami bekeretezte a világ inputjait számomra, mindenki számára. Nézzétek, mi lett belőle:

1. Keresem Krisztust. Hol van Krisztus?

Krisztusra épül az egész nyugati gondolkodás. Ott van a humanizmusban, amikor az azt mondja, minden emberi élet szent, és a legnagyobb bűn egy emberi élet kioltása. Ott van a szabadság - egyenlőség - testvériség hármasában, mert mindannyiunk Szentháromság Atyja egy, tehát testvérek vagyunk, aki mindnyájunkat egyformán szeret a puszta lényünk okán, tehát egyenlőek vagyunk, és aki mindnyájunkat megváltott, tehát szabadok vagyunk. Ott van a konzervativizmus pozitívumaiban, az értékek megőrzésében, a testvériségben, az emberi életben, a becsületesség és a méltóság kiterjesztésében. Ott van a liberalizmusban, a szabadságban, az emberi jogokban, az esélyegyenlőségben, a békében. Éppúgy ott van a jobboldaliság pozitívumaiban, az ősök és a hagyományok tiszteletében, mint a baloldaliság pozitívumaiban, az elesettek, koldusok, nyomorultak segítésében, a szociális érzékenységben. És persze a progresszivitásban, a szembefordulásban a megkövesedettel, a jobbá válásban. Amikor bírálunk bármit, akár a közéletben, akár az egyházban, akár a politikában, azt nem tudjuk nem krisztusi alapon bírálni. Amikor kapzsiságot, önzőséget, erkölcstelenséget, gonoszságot róvunk fel másoknak, a nyugati civilizációnk fundamentumaihoz nyúlunk, senki máshoz, mint Krisztushoz és az ő tanításaihoz nyúlunk vissza. Kikerülhetetlenül meghatározza és megtámogatja a gondolkodásunkat. Lehet csűrni a dolgokat úgy, hogy a hellén kultúra is komoly befolyásoló tényező volt, értékrendünk mégis sokkal világosabban hordja magán Krisztus képét, mint a sztoikusok békéjét, és a platóni igazságosság, mértékletesség, bátorság és bölcsesség mellé, és azokat összefoglalandó mindig megjelenik a hit, remény és szeretet. Végső soron krisztusi alapúak az ideológiáink, és az azok alapjaként szolgáló humanizmus egyszerűen csak deszakralizált szentlélek. 

Ezzel szemben gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy az átmentett értékek helyett a mindenkor megjelenő káros részeket szemléljük, és azok tükréből értékeljük a másikat vezérlő ideológiát, és őt magát is, gyakran sajnos jogosan, mert néhányan a vezérlő ideológiánk káros részeire tesszük a hangsúlyt, mert csak azok különböztetnek meg a másiktól igazán, és valamiért szükségünk van ellenségképekre az összetartozáshoz. Ezt a hibát pedig az egyházban is gyakran elkövetjük, amikor az értékeink helyett csak azzal foglalkozunk, amit a másik teológiai halmaz máshogy gondol, és minden áron meg akarjuk győzni őket, hogy üdvösségkérdés a teljes hasonlóság. Mintha maga az üdvösség, és a Krisztusba vetett hit nem volna elég az összetartáshoz, mindenképp mindenkinek ugyanúgy kell gondolnia és értelmeznie mindent. Futószalagos kereszténység.

2. Ki akarna ma keresztény lenni? Ugyan mit adhat a kereszténység?

Nem csak arról van szó, hogy elegendő indokot szolgáltatott az egyház a történelem folyamán, és hogy kellő mennyiségű szellemi és anyagi javak álltak rendelkezésre ahhoz, hogy az ember kivásárolhassa magát a vallásosságból. Nem pusztán sztereotípiákra építő vallásundor, keresztényüldözés és hedonizmus az oka a templomok elnéptelenedésének, ahogy azzal olyan könnyű magunkat nyugtatgatni. Arról is szó van, hogy ma már szeretetet, elfogadást, boldogságot, békét, vagy legalábbis ezeknek az ígéretét be lehet szerezni egy bizonyos fehérnemű vagy fogkrém megvásárlásával is. Nem szükséges templombajárással, egyházfentartóival és krisztuskövetéssel, önátadással fizetnünk, hogy ezeket az értékeket, vagy ezeknek szintúgy sajnos csak az ígéretét megkaphassuk. Nem szükséges az egész életünket adni, elég csak ezerkilenckilencvenet. 
chocolate-jesus_fb.jpgÉs hogy reagál erre az inflációra kereszténység? Behozza a marketinglemaradást. Csak sajnos helyes önértékelés és kellő önismeret hiányában a rossz végén fogja meg a dolgot, amikor két frontot rossz választ ad az arculatfrissítés igényére. Az első front a kifelé történő kommunikációban zajlik, amikor is úgy ölti magára a trendiséget, hogy az előbb említett értékek, meg a közösség a termék, amivel szolgálni kíván, és amit lássunk be, bárki megkaphat bárhol, ahol a hobbijának, érdeklődésének sokkal testhezállóbb programokat keresi az egyébként is máshol a világban, amire egyébként is jellemző ma a programdömping. Az pedig csak ront a helyzeten, hogy így az apróbetűs részekhez kerülnek az elvárások és a kötelezettségek, mint az önátadás, és önfejlesztés a krisztuskövetésben, mert így a szabad asszociációknak ad teret, hogy vajon mi is lehet a behúzás? És itt magától értetődően előkerülnek a sztereotípiákkal összhangban lévő rossz tapasztalatok azokról a gyülekezetekről, amik kellő önértékelés hiányában abuzívak és felesleges elvárásokat támasztanak az emberek felé.

A második front a befelé történő kommunikációban történik, amikor az említett termékeket hozzárendelik az elérhetetlen vágyálmokhoz. Ahogy az intimissimi modell elég szép, a nespressot ivó sztár elég jó ízlésű és boldog, én pedig csúnya, rossz ízlésű és boldogtalan vagyok, úgy a krisztuskövető ember is olyan, hogy bármit teszek, sosem lehetek elég alkalmas rá, hogy én legyek az. Nem arra gondolok, hogy elég jó lehetek-e Isten kegyelmének elnyeréséhez, hanem hogy nem tudok elég jó lenni ahhoz, hogy kövessem Jézust. Krisztus követése egy lehetetlen feladatként van beállítva, de nem tételes cselekedetek mentén, amik a keresztény élethez tartoznának, hanem mert azokról annyira általános és elvont képet kapok az igehirdetésekben, hogy emiatt nem vezet hozzájuk kitapogatható út. És amikor egybe akarom vetni azokat az egyedi életemmel, mindig van, amit annak tükrében, hogy mi jön le nekem az igehirdetésből, rosszabbul csinálok, és sosem az számít, hogy mit csinálok jól.

glamour_jezus.jpgPilinszky arról ír a Jézus követésében, hogy Krisztus nagyon kevés dolgot kíván az embertől, de ezt folyamatosan, és hogy a tanításának legügyetlenebb gyakorlata is hihetetlen eredményekkel jár, ezért lehet ő hívő. Fontos dolgot ragadott meg ezzel. Az a sanda gyanúm, hogy igenis lehet krisztuskövetőnek lenni, és hogy nem olyan magas a jézusi mérce, mint amit a papok és lelkészek egy része hangoztat. Én úgy hiszem, a keresztény ember ideálja nem modellalkatú, hanem éppoly hájas és ügyetlen, mint az átlagember. De épp ezért hitelesek a törekvései és a víziói, mert valóságosak, természetesek, mint ő maga. Ezért ha van kihívás az ember számára az evangélium útjának legelején, akkor az ez: A reklámokban feltüntetett elérhetetlen modellalkat és boldogság mintájához hasonlóvá tett krisztuskövetés visszakérése a valóság számára, hogy azt gyakorolni lehessen.

Mert mi következik a Glamour Krisztusból? Egyrészt a hiú keresztények fasshion weekje, ahol ha valaki egy éppen aktuálisan megosztó kérdésben (például a homoszexualitás témában, és még véletlenül sem valami érdemi és értelmes kérdésben) hangosan valamelyik oldalra áll, máris pózolni kezd azzal, mennyire krisztusi az ő magatartása a másikéval szemben. Másrészt pedig a többségben lévő szerényebb, vagy legalábbis a hiúságukat nem a vallásosságukban megélő keresztények egyszerűen csak nem csinálnak semmit. Nem gondolkodnak azon, mi lenne a mindennapi krisztuskövetés, csak élik a napokat, és vasárnapról vasárnapra templomba járnak zombulni. Mert ha túl nagy a mérce, akkor valaki vagy eljátssza, hogy megfelel neki, vagy hagyja az egészet a fenébe, és meg sem próbálja. Akkor az mindenkiben csak egy örök elégedetlenségérzetet, belső felmorzsolódást okoz, vagy jobb esetben önpusztítás helyett inkább kiábrándul a vallásból.

Gyakran nem élünk krisztuskövető életet, nem építjük Isten országát. Beszélünk róla, de nem teszünk érte, mivel túl nagynak van beállítva az elvárás, és ezért túl alacsony a motiváció. Túldimenzionáljuk, és így a gyakorlatban aluldimenzionálódik. A nyakunkba akasztott reklámkeresztény igáján túl viszont meg kell látnunk, hogy Jézus annyi mindent mondott, amin gondolkodhatunk, amit megvalósíthatunk, hogy abszurd az a szomorú hajlongásom, miszerint bizony sem én, de a nemkeresztények aztán végképp nem üdvözülnek, mert végső soron nem lehetünk jó emberek.

A második pont kérdésére, hogy ugyan mit adhat ma a kereszténység, létezik válasz, de nagyon sok munkába kerül kiásni. A külső és belső megújulást nem lehet félvállról venni, nem csinálhatunk két kereszténységet, ahol az egyik a friss, trendi egyház, ami majd nagymamabőrben becsalogatja az újabb generációkat, a másik pedig a lidérces, rég halott tradíciók és értékrendek kriptokemencéje, amit a beavatottak számára tartogatunk, ha már kattant a zár a mézeskalácsház ajtaján. El kell fogadjuk a diverzitást, szembe kell nézzünk a generációs kihívásokkal, és a transzgenerációs sebekkel, amiket egy ájtatos porcelánmaszk mögé próbálunk betuszakolni. Nem sumákolhatjuk el a feladatot, hogy katedrikus szemlélet, meg nagyívű gondolatok és önáltató gesztusok helyett kézzel foghatóbban meg kell világítanunk a keresztény élet gyakorlását. Vagyis először magunknak kellene kiművelni ezt az életet, új hajtásokat fakasztani a valódi hagyományból, amit Jézus tanításai körvonalaznak és töltenek meg.

3. Kis karácsony, nagy harácsony?

Mit írhatnék erről, ami korábban nem hangzott már el százszor? Engem is pont úgy zavar, ahogy vallásosságtól függetlenül mindenkit, hogy a szeretet és a béke ünnepe csak egy ürügy a vásárlásra és a zabálásra. De engem az a képmutatás is zavar, ahogy hangoztatjuk élőben és a közösségi oldalakon ezt a már közhelyszerű megállapítást az ünnep lealjasodásáról. Az az igazság, ha mélyen magamba nézek, hogy nem tudnék ezért lemondani a karácsonyról, mert várom és vágyom a szakrális jelentését átélni évről évre, de a faállításról, meg az ajándékozásról és a bőséges kajákról sem akarok lemondani, mert igényem van azokra is. Szóval egyik oldalról számomra a karácsony a megemlékezése annak a hagyománynak az emberiség életébe lépéséről, amiről az első pontban beszéltem. (Nekem a karácsony nem a harminchárom éves Krisztus kereszthaláláról szól, én ilyenkor még csak Jézus eljövetelénél tartok, a többi pedig majd később bontakozik ki, ezért nem is értem azokat, akik már egyből a kereszthalálban gondolkodnak, meg a Jobbikot, akik fakereszteket állítanak ilyenkor az utcára - húsvétkor miért nem betlehemi jászolt raknak akkor ki?) Másik oldalról pedig azokról a szertartásokról, amiket a szeretetkörömön belül levőkkel végzek, és ami, ha megnézzük, végül is rólunk szól, arról, ahogy egymás iránt szeretnénk viseltetni.

dscn0920.jpg

jesus-crucified-in-the-womb_1.jpg

Ennek a két oldalnak kicsi a közös metszete, és talán tágítani lehet ezt azzal, ha a mindennapjaimban is gyakorlom ezeket a szertartásokat, és ilyenkor többet gondolok és teszek másokért is. Szívem szerint azt mondanám, ez remek alkalom lenne, hogy elkezdjük felvenni a napi ritmusunkba önmagunk valódi közlését, azt, ahogy valóban szeretnénk viseltetni mások iránt. Mint azok a harminc napos kihívások, amik segítik egy tevékenységbe a belerázódást, mert ebbe is, ahogy sok másba, csak belejönni nehéz. De tartok tőle, hogy igen giccses lenne, és szónoklatszerű. Mégis leírtam, a félelmemmel együtt is, mert azt érzem, még ha klisésnek is hat, akkor is igaz. A dömdödöm mögött rejlő tartalom is igazság, még ha a fogalom el is rongyolódott. Inkább egy szembesüléssel, szembesítő kérdésel zárnám ezt a témát, ami segíthet, hogy a karácsony két oldala közti széttartásból fakadó kényelmetlenségérzetet reményeim szerint felszínre hozzam, és minden kedves olvasómat serkentsem a saját személyes válaszának a megkeresésére: Hogy lehet, hogy az otthonunkban évről évre mégsem születik meg Jézus? 

Áldott ünnepeket mindannyiunknak!

Citromos kávé - Isten társadalomfilozófiája

Amikor Jézus köztünk járt (olyan volt, mint bárki más :P ), sokat tanított. Szóban és cselekedetben egyaránt. Tanításai azonban elsősorban mégsem azért érdekesek most, mert erkölcsileg értelmezhetőek, hanem mert egy magasabb szinten is képesek kifejteni a hatásukat. Kölcsönös betartásuk teljes értékű társadalmi szerződésként működik. Ez, ha el tudjuk képzelni az utókornak hátrahagyott szövegek alapján, egészen más megvilágításba helyezi az Isten országát. Hasonlóan a fölfogható erkölcsi és pragmatikus regulákhoz, melyek a mindenkori társadalmak alapkövét képezik, ezek tanítását is gyermekkorban érdemes kezdeni, és onnan fejtik ki hatásukat. 

Ez persze nem jelenti, hogy a felnőtteknek semmi esélye nincs Isten országának polgárává válni, csak hogy a gyerekek könnyebb helyzetből indulnak. Az ő helyzetük könnyűsége viszont csupán annyi, hogy még nem tanulták meg a létrontott világ levegőben lógó társadalmi szerződéseit, etikettjét, normáit, szokásait. Mindazt, ami értékként körülvesz minket, és aminek viszonylagosságával mindenki tisztában van, és talán ez a tisztázottság okozza a generációról generációra egyre fokozódó meghasonlást ezekkel az értékekkel szemben. Túltolódnak, elhasználódnak azok a társadalmi értékek, amik szüleinket még kicsit jobban meghatározták és irányba állították, és az ő szüleiket egy kicsit náluk is jobban. Minket meg már egy kicsit kevésbé, gyermekeinket pedig egy kicsit még kevésbé.

A feladatunk talán az, ahogy a mindenkori felnőtt feladata, hogy egy kicsit jobban igyekezzünk aszerint élni, amit Jézus tanított, ahogy Jézus mutatta nekünk az életet. Ami nekünk Jézus, misztikus tanító, apa, filozófus, vagy bármilyen más jelként, jelképként jelenik is meg számunkra, azt ne hagyjuk veszni. Mert ezáltal törhető meg az atyák vétkeinek fiakon keresztüli továbbadása, és nyerhető el az irgalom továbbadása.

És talán szükségszerű, hogy a létrontott világ társadalmi szerződésének viszonylagossága és tarthatatlansága generációról generációra egyre tisztábban látsszon a kollektív tudat számára, és szükségszerű ennek a következménye, a meghasonlás ezzel a deszakralizált és demisztifikált értékhalmazzal szemben. Mert talán ezzel egyidejűleg nemzedékről nemzedékre egyre nagyobb lehetőség van a jézusi minta magunkévá tételére. Ahogy az óember elhal, és a hozzá tartozó létrontott világ értékei kiszorulnak a kollektív tudatból, ez a hervadás teret engedhet az újember hajtásainak. A felszínre törés küzdelme után pedig az irányított metszés lépése következik, hogy a hajtás erőre kapjon. 

Karinthy ír Barrabás c. novellájában arról, ahogy az egyének külön külön mind Jézust kiáltanak Pilátus kérdésére, a tömeg moraja mégis egyként zengi Barrabás nevét. Ez a novella jól szemlélteti, hogy talán nem csak egyénként kell életünkben krisztuskövetőnek lennünk, mert a tömeg sajátságos jellemzője, hogy mindig egy kicsit alacsonyabbról indul, mint az azt kitevő emberek. Minden szempontból. És ha egyénenként képesek is volnánk megvalósítani, amiről Jézus beszélt, még ott a feladat, hogy társadalomként is ezt tudjuk tenni.

Isten országa közöttünk van. De nem csak a közvetlen kapcsolatainkban. A mindannyiunk közt lévő társadalmi térben is, amit a normáink, etikettünk, erkölcsünk, szokásaink töltenek ki. Isten országának polgáraiként, egyénekként, és társadalomként kölcsönösen felelősek vagyunk egymás iránt abban, hogy milyen formát tartunk fenn, és adunk tovább a gyermekeinknek. 
6020-200.png

Ha Isten szeret, akkor miért haragszik?

jonah-and-the-gourd-vine.jpgTegnap olvastam egy cikket az egyik keresztény portálon, mely Tim Keller - King's Cross: The Story of the Word in the Life of Jesus c. könyvéből egy fejezet részletének magyar fordítását tartalmazta. Arról szólt, hogy a szerető Istent nem lehet elképzelni a haragvó nélkül. Mert aki szeret, az amikor azt látja, hogy a szeretetének célpontja önmagát, környezetét vagy a szerető felet megsebzi, károsítja, az természetesen dühöt érez. Muszáj elfogadnunk a haragvó Isten képét, ha el akarjuk fogadni a szerető Istenét. Mert aki dühös, az nem a szeretete ellenére, hanem épp a szeretete miatt dühös, mert minél mélyebben szeret valaki egy másikat, annál dühösebb tud rá lenni, ha az rosszat tesz magával vagy másokkal. 

Fenntartom, hogy én magam nem olvastam ezt a könyvet, így könnyen lehet, hogy a fordító által kiemelt tartalmat talán csonkán értelmezem az egész könyv hiányában, de ismerve a fordítót, és látva a fordított tartalom méretét és fogalmi szerkesztettségét, élek a feltételezéssel, hogy egész egységet alkot magában a szöveg, így bátran elmondhatom róla, ami bennem megfogalmazódott, nem teszek keresztbe magamnak azzal, hogy nem olvasom el ezért az egész könyvet. 

Elsősorban a haragról szeretnék írni. A haragot, ahogy megtapasztaljuk magunkban, egy hirtelen feltörő intenzív érzelmi reakcióként lehetne meghatározni. Előfordul, hogy a harag tartósan jelen van bennünk, de amikor így van, az általában olyan dolgokkal kapcsolatos, amikkel szemben egyébként nem érzünk elfogadást, nem becsüljük meg, vagy nem szeretjük, pusztán valamilyen felszínes módon kötődünk hozzá, vagy egyenesen közömbösek vagyunk az adott dolog iránt. Előfordulhat az is, hogy a haragunk abból fakad, hogy megsértik a személyes határainkat, visszaélnek velük, esetleg olyan módon közelednek, vagy olyan dolgot tesznek (akár velünk, akár magukkal, vagy mással), ami a mi értékrendünk szerint sértő. A harag fakadhat csalódásból, vagy az önérzetünk sérüléséből, sérültségéből is.

De miért párosul a kárhoz harag? Mi maga a harag? Minden esetben a haragot megelőzi valamilyen esemény, aminek van számunkra kedvező kimenetele, és ehhez a kedvező kimenetelhez köthetünk bizonyos szükségleteket. Biztonságot, megbecsülést, elfogadást, valamilyen sikert, szeretetet, nyugalmat, és így tovább. Az adott dolog kiemelt fontosságúvá válik, mert mi azzá tesszük, amikor azon keresztül várjuk ezen szükségleteink valamelyikének a beteljesülését. És mivel kiemelt fontossága van, amikor nem teljesül, érthető módon hirtelen előtör belőlünk az indulat, ami kifejezésre akarná juttatni, mit is szerettünk volna mi. Ez az indulat akkor ölti magára a harag képét, amikor az az élmény párosul hozzá, hogy nemcsak hogy a várt dolog nem teljesült, de ráadásul valami gátolja is annak teljesülését, méghozzá oly módon, hogy megnehezítse, vagy egyenesen elvegye a lehetőségét annak, hogy valamilyen módon mégis elérkezzen a várt dolog. Tehetetlenségérzet párosul a csalódáshoz, az önérzet megsértéséhez, a határok megszegéséhez, és a többi. A harag tehát olyan érzés, amit egy másik érzés és a tehetetlenség érzete alkot.

Ezért aztán amikor a haragot egy szorosabb érzelmi kötelék előzi meg, egy rövid élettartamú érzésként jelentkezik csupán, ami azonnal megindul a feloldás útján, amint a felek elkezdenek őszintén közeledni egymás felé. Abban az esetben is rövid élettartamú, ha a harag célpontjához nem fűződik semmilyen érzelmi kötelék, illetve ha fűződik ugyan valamilyen felszínes módon, de a felek között ki van építve egy olyan tér, amiben képesek feloldani azt. 

Akkor most térjünk át a szeretetre. A szeretet nem csupán egy érzés, annál sokkal mélyebb. A szeret egy szükséglet. Sőt, a legmélyebben húzódó szükséglet, mert arra sok más szükséglet tud építkezni. Szükségünk van szeretetet adni és szeretetet kapni. Egy áramló szükséglet, mert amikor az adás és az elfogadás egyszerre van jelen, akkor elégül ki ez az igényünk. Ezért amikor valamelyik pont hiányzik, és az áramlás megszakad, az sokféle érzést kiválthat belőlünk. Szomorúságot, csalódottságot, hiányt, keserűséget, elveszettséget, és így tovább. Természetesen haragot is, ha tehetetlenség érzet alakul ki ennek az áramlásnak a visszaállíthatóságával kapcsolatban.

Szóval mi a helyzet a szerető Isten és a haragvó Isten képének kéz a kézben járásával?

Közel áll hozzám az a gondolat, hogy Istennek éppúgy vannak szükségletei, mint nekünk. És ahogy a szeretet az emberben, Isten képmásában egy áramló szükséglet, úgy Istenben is az. És kapcsolódik ehhez az igazságossága Istennek, ahogy abban a cikkben is ez megjelenik, csak talán kicsit másképp. Olyan értelemben, ahogy az áramlás maga a szeretet záloga, és annak felbomlása okozza az egyéb szükségletek hiányát, aminek a pótlása, vagyis az engesztelés az igazságos dolog. Nem a szó törvényi vagy erkölcsi értelmében, sokkal inkább mint egy esztétikai vagy misztikus fogalom, ami magában foglalja a békét, a harmóniát, a teljességet, a szimmetriát, amire mindkét fél vágyik, és ami nem törlesztés, vagy elvárás, hanem igény a felekben a tovább működés érdekében. És amikor a szeretet áramlását megszakítom, és Istenben tehetetlenség érzet keltődhet irántam, talán pont a kialakult szakadék okán közöttünk, elég valószínű, sőt, ha a "fejében" lennék, akár még biztosra is mondhatnám, hogy dühöt érez. De emögött a düh mögött valójában olyan sokkal mélyebb érzések húzódhatnak meg, mint a szomorúság, a csalódottság, a személyes határszegés és így tovább. És amint a felek elkezdenek őszintén közeledni egymás felé, a düh feloldódik, és a valódi szükségletek indulnak meg a betöltődés útján. Ez Jézus Krisztus, Isten lépése felénk. Ez a kiengesztelődés.

Isten trilógia II.

Így öntözd a lelkedet

633_948746098496485_2547997677530190914_n2.jpgMindannyiunk lelkében egy istenarc magva szunnyad, melyet azzal éltetünk, hogy hiszünk Jézusnak, aki önmaga követésére hívott minket. Ez a követés elkötelezettség, odaszánása az életünknek, hogy igyekezzünk úgy élni, ahogy mutatta nekünk. Igyekezzünk Jézusokká válni. Szeretni. Ha meghalunk, és ez az istenarc nem kapott elég törődést, Isten velünk egy picit jobban meghal. Ha meghalunk, és ez az istenarc elég törődést kapott, Istenben újból életre kelünk. 

A tökéletes áldozat, aki önmagát adja azért, akit szeret. A mag, mely földbe hull, elhal, 's belőle új élet sarjad. Van, hogy egy virág akaratunk ellenére, vagy észrevétlenül növekszik, ezek között is lehet nekünk kedvező és nem kedvező hatású. Lelkünk kertjében nem minden virág terem a mi akaratunkból, de ameddig megvan az erőnk ahhoz, hogy életünkre a sajátunkként tekintsünk, mi döntjük el, melyiket öntözzük. 

Ez nem egy alkalmi tevékenység, nem is csak egy hobby, de még nem is csak egy szokás. Ez mindezek sorozata. Ez egy jellem. Nem véletlen, hogy a történelemben annyiféle komplex életmódot alkotott az ember, hogy Isten szolgálatába állítsa magát. És érthető is, hogy abból a világból nézve, amelynek az ember formálója és részese, és amely az emberi esendőség mentén sokszorosan korrumpálódott, és minden újabb tagját beilleszkedés címszóval korrumpálja, nemhogy nehéznek, de egyenesen lehetetlennek tűnik elsőre. De épp ez benne a legizgalmasabb, hogy nem is igényli a kitérést a világ kihívásai elől. Nem vesz ki a világból, nem egy tökéletes utat ad, szemben az eddigi tökéletlenekkel, hanem elfogadva a tökéletlenséget, mint a változás kivehetetlen alapját, lehetőséget nyújt a fejlődésre. Ez egy olyan út, aminek a változatlansága a folytonosságát jelenti, és aminek az örömei és kudarcai a közeledést jelentik. Minden örömünk, és minden kudarcunk nemcsak magunk megértéséhez visz közel, hanem Isten megértéséhez, és így az Istennel való egyesüléshez is. Amikor Ágoston, vagy Kant azt mondta, hogy a szabadság a jó gyakorlásában rejlik, nem az erkölcsi jóra gondoltak. Annak nem is volna értelme, hiszen akkor csak egy általuk felállított erkölcsi normát csomagoltak volna bele egy olyan szóba, ami mindezt, és alternatíváit is felülmúlja. A jó itt sokkal többet jelent, mint erkölcsi mércét. Életgazdálkodást jelent, lelkünk kertjének gondozását. Míg jellemmé nem válik minden szokás, mit fáradtságos munkával földbe kapáltunk.

Így öntözd a lelkedet: Légy tükre a tükörnek, amiben minden önmaga képében látszik. Tükrözd a minden tükrének tükörképét, hogy mások tükrében te magad is önmagad képében jelenj meg. 

"Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában."

Weöres Sándor - Szembe fordított tükrök

Isten trilógia I.

-WWJD? -IDDQD!

633_948746098496485_2547997677530190914_n2.jpgMilyen az Isten, milyen Istennek lenni? Ez egy kérdés, két szemszögből, melyek egymásba simulnak, ahogy az emberi tapasztalás is a tapasztalatait egyaránt tárgyiasítja, és átérzi, teljesebb élményt kapva, mint a két szem, melyek más szögből dolgoznak össze.

Amikor gyermekként sírsz, amiért elestél, és szüleid rohanva karolnak át, hogy enyhítsék, vagy legalábbis óvó jelenlétükkel eltereljék a figyelmed a kudarcélményedről, és az azzal járó fizikai fájdalomról, átéled a kiszolgáltatottság és a törődés páros táncát egy számodra még elfogadhatóan szűk térben: a családi ölben. Amikor a tópart mentén üldögélve rádmászik egy hangya, aki csiklandozza a lábad, megvan a lehetőséged, hogy a földre, vagy a vízbe söpörd. Utóbbit választva kíváncsivá válsz, vajon mit tesz majd szorult helyzetében, esetleg megszánod, és egy ággal kisegíted, ha felelősséget érzel haldoklásában. 

Két eset az ember korai életéből, amelyekben megélheti, milyen az Isten, milyen Istennek lenni. Korai benyomások révén hajlamosak vagyunk hamisan kizárni minden további tapasztalást, és csak ezeket  figyelembe venni, lévén első benyomások, melyek ítéletté alakulnak át, ahogy az élet oly sok területén, különösen a társadalomban szoktuk ezt gyakorolni. Így sokan felnőve, kikerülve szüleink öléből teremtünk magunknak egy szük mozgásteret, amit az Isten szabályzatának nevezünk el, majd ezen szűrőn keresztül megtaláljuk, vagy kinevezzük a gondviselést állandó, vagy gyakran visszatérő alapélményünkre, a magatehetetlenségre, a kudarcokra. Bármi, vagy bárki kerül ebbe a szűrőbe, annak sorsa felett mi döntük, lévén a szűrő maga is a mi tulajdonunk, és rajtunk múlik, kegyesek vagyunk-e, vagy próbának tesszük ki a markunkba került dolgot vagy embert, esetleg veszni hagyjuk őt, amiként a hangyával is ezek mentén járhatunk el. Íly módon válik ítéletté a szemlélődés, ezen keresztül színezzük a magunk képére az érzékelésünkbe eső dolgokat, elmondva azt, mennyire érezzük át az adott dolgot.

Amikor egy szívünkhöz közel álló személy szenved az életének csalódásában, és mi tehetetlen szeretettel szenvedünk vele, ezt nevezzük együttérzésnek. Amikor egy teher alól ki tudunk törni, fejlődni tudunk az életünk egyik-másik területén, vagy adottságainkban, vagy felülkerekedünk egy szenvedélyünkön, vagy sérelmünkön, sikerélménünk lesz az életgazdálkodásban, úgy érezzük, a ránk bízott kertet felelősen tudjuk gondozni. Ez erőt adhat az előttünk álló ismeretlenhez, de alázatot is, ami kérkedés és cinizmus helyett közeledéssel felel mások eltérő kertjeire. 

Látható a történelemben, ami az egyes ember életében is megmutatkozik, hogy ahogy az ember újabb oldalait ismeri meg önmagának, Istenből is újabb oldalakat ismer meg. Ember és Isten személye, személyisége mindig is össze volt forrva egymással. Olykor azonban az ember saját lényében sem ismeri fel a folytonosságot. Elválasztva értelmezi életének aspektusait, töredékesen látva, és szembeállítva egymással az egyes jeleneteket. Ez párhuzamosan így van az Istenről alkotott képünkkel is, amibe vagy a korai, vagy a későbbi élményeink nem férnek bele a maguk teljességében, csak a szűrőnkön keresztül, ami az egyikre épül, és ami megítéli, vagy egyenesen kizárja a másikat. De sokkal pontosabb, ha úgy fogalmazunk: az elfogadott egyik gyengeségeivel és szélsőségeivel pótolja a másik kizárása vagy elítélése folytán keletkezett űrt. 

IDDQD - ez volt a parancskódja egy cheatnek a DOOM-ban, majd később egyre több számítógépes játékban. Ennek a kódnak a beírásával végtelen életerőre lehetett szert tenni, így talán jogosan illeti a "God Mode" név. Ez a betűsor talán kifejezőbb így egy keresztény számára, mint a "WWJD?", az az a "Mit tenne Jézus?", noha ez is egy elég inspiráló kérdés. Az IDDQD azonban egyel tovább lép. Talán azért teheti meg, mert talán ez a válasz az előbbi kérdésre. Hisz Jézusban teljesen új, mondhatni, hétköznapi formáját ismertük meg Istennek. Olyan formát, ami szemléletfejlődésre sarkallt minket Isten fogalmával kapcsolatban. És rajta keresztül nem csak magával Istennel nézhettünk szembe, de a bennünk lévő istenarcúsággal is, az alapállással, amit együtt táplálunk személyiségünkkel.

Nem véletlenül van ez így. 

"Az ember, akit jönni-menni látsz: zárt, egyéni; s az emberalkat legmélyebb rétege nem zárt, nem egyéni, mindennel összefüggő, azonos a minden alakzat mélyén rejlő egyetlen létezéssel. Az időbeli véges személyiség mögül kibontakozó időtlen végtelenség: a lélek. A kibontakozásra nem szoruló időtlen végtelenség: az Isten. Külön-külön határok csak a térben és időben vannak; ami tértelen, időtlen: bontatlan. A személyiség burkából kiemelkedő emberi lélek azonos az Istennel, mint a csönd a csönddel, hanem mint a zaj megszűnése a csönddel. Az ember, mikor zártságból megszabadul, háromféleképpen látja az Istent: mint"van"-on túli, vonatkozás-nélküli lényeget; mint a mindenséget beburkoló és telesugárzó szerelmet: s mint a véges személyiség leomlása után felragyogó végtelen lelket. Az Istenbe-olvadó ember számára nincs többé kívánatos és nemkívánatos, nincs többé semmiféle fokozat; minden végtelenül és kívánság nélkül szeret. Számára minden ugyanegy: minden a Teljes-Változatlan, melyből a számtalan változó jelenség árad. Isten tartalmazza a mindenséget, s a felszabadult lélek Istenben tartalmazza a mindenséget."

Weöres Sándor - Az Isten

#Jézus - Apám nevében kritika

film_5704.jpgIdén, húsvéttól ingyenesen megtekinthetővé tette Roczó-Nagy Zoltán rendező 2017-es filmdrámáját (?), a #Jézus-Apám nevében-t. A leírásban a történelem első nagy kirakatperéről beszélnek, és a film sok ponton reagál is a magyar néplélek egyik nagy sérülésére, a szovjet rendszerelnyomásra, az életüket féltők kihasználására, és az átkos alatti meghurcolásokra. Mindezt Jézus passióján keresztül teszi, keresve vagy gyártva a diktatúrára vonatkozó áthallásokat az ókori Közel-Keleten zajló, és a kereszténységet megalapozó történettel. Roczó-Nagynak úgy sikerült a lelkünk mély sebeihez és kultúrhagyományainkhoz egyszerre közelebb kerülnie, hogy egyfajta párhuzamos világot teremtett, amelyben a szovjet felhangú Római birodalom a fejlett 21. században uralkodik fegyveres haderővel az eunorma játszóterekkel, és modern épületekkel teletűzdelt Jeruzsálemen (Budaörs). A film legnagyobb érdeme, hogy holoképernyőkkel, okostelefonokkal, gépfegyverekkel, farmerpolóban, acélkorbáccsal és színpadi állványokból épített kereszttel, a szabadonbocsátás telefonos szavazással, tv-s propaganda adásokkal, egyszóval modern díszletekkel járta végig a kétezer éves történetet. 

Tehát a legnagyobb érdeme a díszlet. Illetve kiemelném még a helyenként ötletes kamerakezelést, mint az elején, amikor Jézus felcseperedését mutatta be keringési pályán a főszereplő körül, ami egy montázsnak adott lehetőséget. De ezeken felül, hogy a mi hétköznapi életünk modern díszleteit bevonta a játékba, minden kísérlete közül, hogy valahogy közelebb hozza számunkra a történetet, hátha megéljük a kultúrhagyományainkat, vagy feldolgozzuk az átkos sérelmet, egyik sem sikerült neki. Mondhatni egy hamisítatlan popkornmozi, egy merő giccs lett azáltal, hogy értékes akart lenni, de lespórolták belőle azt a mögöttes szándékot, bölcsességet, érettséget, üzenetet, amit megkívánt volna ez a téma. Ha legalább totál túltolták volna, mondjuk Jézus egy lengyel disszidens lett volna, aki vasláncokkal megpakolva menetelne a Gulágon, ahova feketevágásért vitték, amit a faluja koldusgyerekeiért csinált, amíg el nem fagynak a végtagjai. Úgy érzem, mintha félúton lenne a film a szenzációhajhászásból történetválasztós, naiv és felületes feldolgozás, meg a szentség nevében a kreativitásról történő letiltás, és a vallásos emberek haragjától való félelem miatti megalkuvás között. 

A filmben szereplő Kálloy Molnár Péter hozza a legszínvonalasabb alkotást Júdás szerepében a színészgárdából, talán csak Mokány Csabának az irritáló jellemvonásokkal tarkított Jubál papja közelíti meg. Tóth Olivér Jézusa viszont számomra még a Son of God (2014) Diogo Morgado bolond hippijén is túltesz a ripacskodásban. 

Mielőtt elmondom, milyen mélységesen kellemetlen volt ennek a filmnek a megnézése, nemhogy úgy tisztességes, de egyenesen leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy elmondjam: nem tudom, hogy ezzel az egésszel mi volt a célja a Hunicom Stúdiónak, viszont a filmet felvezető trailer, ami gyakorlatilag a film jeleneteivel összeszőtt zeneszám klipje, eléggé ott van. Annyira, hogy ez bőven elég is lett volna, sőt, hihetetlenül gazdag tartalomban, gazdagabb, mint maga a komplett film. És nem csak a fentebb említett kulturális és történelmi utalások kettősségét dolgozza fel sokkal jobban, ha az egészre mint egy klipre gondolunk, amiben a zene a primer, és a klip a szekunder nyelv. Ennél is többet hordoz magában. Simán elmegy igazi dics-zenének, az ezekre jellemző hitvallási tartalmat is beleértve. És hogy lássátok, mennyire így van, ide linkelem:

Az elég progresszív klip után most térjünk vissza a kopár valóságba. A film már a legelején a pokol tornácára kalauzol minket, ahol a drogos Heródes király, és a lámpalázas Napkeleti Boros Lajos vár minket, hogy utunkra bocsásson Zefirelli felpimpelt Názáreti Jézusába. Ahogy haladunk befelé, jobbról és balról rendkívül kínosan előadott párbeszédek szegélyezik az expozíciót, amikben Jézus életének azon részeit ismerhetjük meg, amiknek a leforgatásától jobb, hogy inkább meg lettünk kímélve, mert így is kicsit igen hosszú volt a film. Érdekes módon ezeket a szintén a modernitás színfalai közt megrendezett Montreáli Jézus, ami egy tényleg, tényleg zseniális alkotás, nem tartotta fontosnak ezeket behozni. Talán mert valójában nem is tesz hozzá annyit a történethez. Talán Roczó-Nagy úgy gondolkodott, hogy ha két szó erejéig meg lehet benne jeleníteni az elnyomást, akkor semmi esetre se tekintsünk el tőle, legalább kicsit jobban képben lesznek az emberek a Bibliával. És az elnyomással. Ezeket a képes biblia hatására filmes bibliának fogom nevezni.

Őszintén hálás vagyok Roczó-Nagynak, hogy Kálloyt kérte fel Júdásnak, mivel nagyon erősen épít a szereplőre a történetvezetésben, és ha erre a szerepre is valami jellegtelen színészt választottak volna, akkor még szörnyűségesebb lett volna végigülni a filmet. Nem akarom az egekig magasztalni Kálloyt, de tényleg alkalmas volt ezen a szinten erre a szerepre. Hiteles pokoljáráshoz méltón ő is fogja majd telibe széjjel verni a néző koponyáját a végén, de erről majd később.

Júdás, a lázadó zsidók ügynöke, mint egy Simsala Grimm rajzfilmben a varázskönyvön keresztül a mesébe csöppent Jojó elmegy Jézushoz, akiben a rómaiak uralma elleni lázadás lehetséges vezetőjét véli felfedezni. Ahogy telnek a párbeszédes montázsok arról, mi mindent merre felé tett ez a Jézus, Júdás finoman utalgat szándékára, és a konfliktust az okozza a filmben, hogy egy ideig Jézus szavaiba és tetteibe is utalásokat vizionál. 

"Varázsló ez, bazmeg!?" -ad egy levegővételnyi pihenést önmaga komolyan vétele közben a film egy római katona véleményén keresztül. Ami a római sereget illeti, élükön Sághy Tamással Pilátus személyében, tökéletes sztereotípiája a hollywoodi filmek amcsi hadtestének.

A film egyébként szép lassan főszereplőcserén megy keresztül, de amíg Jézuson van a fókusz, láthatunk pár hihetetlen csodát, amit a mai világba ágyazva úgy ábrázolt a rendező, hogy például a katonák elől menekülő tanítványokat egy sarkon Jézus várja, akinek az ölelésében láthatatlanná válnak. Vagy karjának lendítésével földhöz szegezi a fegyvereket, így elkerülendő, hogy tűzharc legyen a Gecsemáné-kerti elfogatásból, ahol Jézus az okostelefonjára agonizál videóüzenetek formájában. 

Júdást árulását egy pantomimes ágyazza meg, aki Isten vagy Sátán, nem derül ki, de ráveszi a csalódott lázadót, hogy a menekülés helyett inkább lássa meg szerepének hatalmas súlyát és rangját. Hiszen Jézus nélküle hogyan is lehetne mártír? Mindezt Jézus is megerősíti számára az utolsó vacsorán, ahol önmaga elveszejtésének, és ezáltal megtalálásának aposztrofálja az összezavarodott tanítvány spicliskedését .

Szóval egy halálmű helyett kettőt kapunk, párhuzamosítva, és ameddig Jézus a dicsőséges halálba menetel, Júdás, ahogy a film ki is mondja, a nehezebb utat választja, hiszen kell egy fekete, hogy kitűnjön a fehér. És ahogy Jézusnak, a megismételhetetlennek is kellett egy Júdás, aki bárki lehetett volna, mégis ő lett, úgy a végén Júdás is kap egy Júdást, aki segít neki végezni magával. Júdás halálműve ezen a ponton bennem kétféle értelmezést hagyott. Egyrészt annyira erős volt érzelmileg, annyira kiélezett, feszültséggel és fájdalommal teli, hogy komolyabban lekötött, mint a másik. A hihetetlen, tébolyig fokozódó teher görög tragédiává növi ki magát Kálloy előadásában, annak minden művi és igazi vonásával, ahogy egy ilyen pátoszi jelenetet a színpadon is elő szoktak adni. Másrészt, rendkívül irritáló volt végignézni azt a régi gnosztikus elméletet, miszerint Júdás húzta a rövidebbet, hiszen ő csak áldozata volt Isten akaratának, és amúgy nem is akarta volna az egészet, ha nem lett volna ő Jézushoz a legközelebb, és avatódott volna be ezáltal az Atya valódi szándékába. Nevezhetjük ezt a "Júdás az áldozatbemutató pap" elméletnek is, nekem most ezt látni kifejezetten fájt. Mondhatni a sírás fojtogatott. Nem azért, mert eretnekség lenne, ismertek, az hót nem érdekel, egyszerűen olyan az egész elmélet, ami végtelenül nevetséges ötletnek hat megjelenítve, mintha egy tíz éves írta volna a forgatókönyvet, aki erős szuperhős képregényes hatás alatt lenne. Szóval a megváltás drámáját behúzta a negatív hős tragédiája. RIP Lex Luthor.

A két halált követő filmes biblia jelenetek után pedig még táncol egyet a meggyötört, menekülésről már rég letett lelkünkön a film azáltal, hogy, és most lelövöm a slussz poént, Jézus mobilját megtalálja egy padon egy random néni, akinek annyira tetszenek a videóüzenetek, hogy megosztja a világhálón, így kezdetét veszi az evangelizáció korszaka szerte az interneten. ...Juhú!...

Osszad te is megfele ezt az oldalt, ha kedves a mártírságod, hogy ilyeneket nézel, meg ilyenekről olvasol.

...juhu....

A múlt lemoshatatlan, a jelen elfogadhatatlan, a jövő kétségekkel teli

dreams-of-human-powered-flight.jpgA társadalomhoz tartozni vágyó ember minden pillanatában előre meghatározottan definiálja magát, és minden definíciójában annak az igazolását keresi, hogy ő jó. Amit tesz, ahogy van, ő most is mindenestül jó. Rettentően kellemetlen, és sértő, amikor olyan pillanat adódik, amiben rossz. A jó és rossz fogalmai közé szorulva igyekszik indentitását úgy meghatározni, foltozgatni, hogy az valahogy mégis jó legyen. Mert ha jó, akkor szükség van rá, ha szükség van rá, akkor értékes, és ha értékes, akkor amit csinál, ahogy él, az jó. Önmagát tükröző tükör, saját farkába harapó kígyó.

A görögök hübrisznek nevezték azt, ami magyarra fordítva gőgöt jelent. Amikor az ember csak önmagát ismeri el. C.S.Lewis úgy tartja, hogy a gőg minden emberben ott van, és minden bűn valamilyen formában abból eredeztethető. 

Úgy sejtem, a gőg a szabadság téves értelmezéséből fakadhat. Abból, hogy tudatában vagyunk annak a számtalan dolognak, döntésnek, tulajdonságnak, amivel definiálhatjuk magunkat, de azt hisszük, ezért birtokoljuk is őket. Birtokoljuk és uraljuk a jót és rosszat, mindent és semmit, múltat, jelent és jövőt, az életünket és lehetőségeinket. Minden, amit felérünk ésszel, az automatikusan a miénk, és rendelkezünk vele. A szabadság számunkra nem a lehetőségek, a potenciálok közti választás ajándéka, hanem a tulajdonok lajstromba vétele és használata. És ezen látásmód mentén formálunk magunkból győztest vagy vesztest, ahogy aktuális lelki állapotunk, pillanatnyi sikereink vagy kudarcaink túlhajszolt felettes énünk tükrében megjelennek. Megmondóemberek, laza buliarcok, ünnepeltek, vagy sértett számkivetettek, renegátok, örök mártírok, esetleg éterikus és világtól elvonult bölcsek vagyunk. 

Olykor lovagok vagyunk szent céllal küldetve, esetleg megmentésre várók felé tartva hatalmas győzelmeket aratunk. De lehetünk tragikomédiák cinikus szerencsétlenjei is, akit úgy leng körbe a dicsőség felemelő érzete, hogy nyalogatja a sebeit a szemétdombján, önmagát szentté téve mohón vicsorít mindenre. Ünnepeltek, szépek, sikeresek vagyunk, mert beteljesítettük a legnagyobb érdemet, amivel megajándékozhattuk a világot: önmagunk vagyunk. 

Jobb híján egymásról, önmagunkról alkotott képeink az átélt élmények, és mások elbeszéléseinek erkölcsi vetületéből épülnek ki. Tulajdonképpen a múltunkból, ami leginkább meghatároz minket, az nem maguk a múlt eseményei, hanem a róla alkotott kép, a belőle levont szentencia, a jó és rossz közti latolgatás ősidőktől örökölt, vérünkbe ivódott képességének tükrében. Mi hát a múlt?

Talán attól félünk, ha lehántanánk ezeket az értékeléseket, a pőre események súlytalanná válnának szemünk előtt, és nem volna következménye a cselekedeteknek? "Ismerd a múltat, hogy urald a jövőt." "Tanulj a múltból, hogy ne kövesd el a jövőben ugyanazokat a hibákat." - szoktuk mondogatni. De vajon különválasztani az értékelést az esettől azt jelenti, mint elveszíteni a józan ész kontrollját a jelen, esetleg a jövő felett? Egyáltalán megvan ez a kontroll jelenleg? Vagy legalább csak bevenni a másikról, vagy önmagunkról alkotott képünkbe olyan általános dolgokat, mint a gyermekkori játékkedv, vagy a reggelenkénti fogmosás, amik értéktöltet nélküliek, az máris hígítás, elkenése a "fontos dolgoknak"? A komoly dolgoknak.

A történelem nagy rebellisei Diogenésztől William Goldingig nem felszámolni kívánták ezt az őserőt, csupán lehetőséget adni a személyes múltnak (aminek a mélyén ott húzódik az ember természete), és az azok következményeképp megeső élményeinek, cselekedeteinek, hogy kifejezhessék magukat, abban a reményben, hogy önmagukra találva mesélni tudnak magukról. Abban a reményben, hogy az erkölcs szolgálja az embert, 's nem pedig uralkodik felette, az ember rendre vasláncként tekint a jó és rossz tudásának szabályzó vénájára a bőre alatt, amit ki-ki valahogyan ledob magáról, a szerényebbek csak csöndben a lakásukban, alsógatyában eszik a fagyit, nagy fingások közepette, a merészebbek utcán isznak, templomfalat hánynak le, vagy kokaint szívnak fel egy prostituált bikinivonaláról. 

Talán ha lenne rá mód, ha lenne gyakorlatunk arra, hogy csak hallgassuk egy kicsit a múltunkat. Ha önmagunkat tudnánk érteni azalatt a személy alatt, akinek ez és ez történt az életében, ugyanakkor akinek ezeknek a történéseknek az ilyen és ilyen értékelései mentén van elképzelése önmagáról, ha egyiket sem tagadnánk el magunktól, megspórolhatnánk a késztetést, hogy végső soron magunkat, mint a társadalom, a közösség tagját az értékesség jegyében hajlítsuk. És talán a gőgünkből is le tudnánk faragni egy kicsit, ha ezentúl nem a múltunk pozitív vagy negatív értelemben vett áldozataként tekintenénk magunkra, hanem a szabad döntéseink mentén alakuló énként látnánk magunkat. Ez adna egy kis teret a jelenünknek, és lehetőséget a jövőnknek, hogy az általunk előrevetített fejlődésünket elfogadjuk a maga tapogatózó esetleges voltában, ami attól jó, hogy a miénk, és akkor válik a miénkké, ha jó. Szerves egysége a múltnak, mint eseménynek a múlttal, mint értékkel.

Lelki fiatalság.
Ó de csodálatos csak befogadni. Nem rangsorolni, ítélkezni, mérlegelni, csak szívni magamba mindazt, ami fogad. A legjobb időszak a lelki fiatalság, a lehetőségek végtelenje. Nincsenek kategóriák, nincsenek határok, csak a történet ami velem történik, amiben mozgok. Mindahányszor elérkezem valahova, mindahányszor megszilárdul egy idea, egy kép, egy jelenet bennem, szokvánnyá válik, megragadhatóvá, biztossá, bizonysággá, ideológiává, teológiává, vágyom hogy porrá és cseppekké essen szét, és megint szabad legyek. Szabad a végtelenre, a mindenre.

Lelki érettségre van szükség, hogy újra lelki fiatalságra leljünk. 

God's Not Dead 2 kritika

Hát megnéztem végre ezt is. Úgy emlékszem, az egyik korábbi cikkemben említést tettem már az első részről, de bővebben talán a filmklub kereteiben beszélek erről, és magáról a jelenségről, ami a Word Wide Pictures, és hasonló filmgyárakból kerül ki. Maga a film hozza az említett filmgyár színvonalát, igényes, nem túl vakmerő kompozíciók, párhuzamosan futó, a főszálhoz lazán kapcsolódó történetszálak, epizódikus elrendezéssel, az idő laza kezelése, etc., egyszóval átlagos. Amiben kimagaslik, az a drámai elemekkel való játék, ezt viszont a film előrehaladtával sikeresen túltolja, egészen az undorig. 
god-not-dead-rpt-in-1.jpgAz első kb. húsz percben azon járt az eszem, hogy vajon ilyen megtörténhet-e a valóságban? Hogy egy tanárnő egy történelemórán éppen Gandhi elveiről beszél, és mikor megkérdezi egy diákja (akinek nemrég meghalt a bátyja, és a tanárnőnél keresve vigaszt az ignoráló szülei mellett, az Jézusról beszél neki), hogy van-e áthallás Gandhi és Jézus tanításai között, amire a tanárnő igennel válaszol - majd idéz egy textust a Bibliából, amivel alátámasztja az állítását, - ezért ő bíróság elé kell álljon, mert elvileg az oktatási intézmény keretein belül prédikált az intézményvezetők szerint.

Persze önmagában véve a cselekedeteiben a tanárnőnek nincs igazán kifogásolnivaló, mutatja be nekünk a film maradék másfél órája. Hiszen, ahogy érvel, tulajdonképpen mindannyian valamilyen életfilozófia, ideológia, irányelv, stb. átfogóan úgy mondanám "absztrakt elképzelés" mentén élünk, melyre nekünk szükségünk van, ugyanis ezzel az absztrakttal tanácskozzuk meg az életünket. Vele osztjuk, belőle és érte gyúrjuk meg, hogy támaszunk, tanácsosunk, ábrándjaink, elképzeléseink legyenek. Az, hogy egyesek ennek az önmagunkat hajtó elvnek személyiséget tulajdonítanak - pontosabban úgy gondolják, kép egy személyről bennük, mely ott van minden emberben, arról a bizonyos személyről, aki átlépi a kozmoszt - csak egy azok közül a formái közül ennek az absztraktnak, amihez mindenkinek általános joga van. 

Nos, nagyjából ezt az üzenetet szánta nekünk ez a film. Mivel elmondtam nektek, ezért nem kell megnézzétek. Tulajdonképpen ez nem akkora baj, mert ha a fenti szöveg a maga szárazságával is legfeljebb három percig tarthatott (nekem több volt megfogalmazni), az pedig igazán nem nagy ár azért, hogy a filmet ne kelljen megnézzétek. 

Magáról a filmről egyébként, ami az összhatását illeti, igen "megindító". Ismerős érzések hatnak át az első részből, párhuzamos szálak, különálló életesemények, amelyeket nagyjából csak a hit fűz össze. Kicsit egyébként ez visszaüt a szereplők jelenlétére a helyzetekben. Mintha minden, egymásnak szánt érzelmi megnyilvánulás ellenére mindenki, hogy úgy fogalmazzak, alapjáraton távol lakna egymástól. Ez lehet hogy egy mélyen húzódó társadalmi problémára adott megoldási javaslat, mármint a kereszténység, ami mint kapocs, a szomszédság, vagy a távoli idegenek közt is kiépíthet barátságokat. Azért vannak kétségeim, hogy ezt nem-e csak én magyarázom bele a filmbe.

Mindenesetre, körülbelül hasonlóan fordulatos a cselekményben, de az események rendeződésének mintázatában is hasonló az előzőhöz. Ez utóbbi előfordul az egész estés családi filmek folytatásaiban, talán ez is annak készült, mert a drámai játéka mentén sokszor elrugaszkodik a valóságtól, és ez is szintén jellemző erre a kategóriára.

A szereplők papírforma szerint jelennek meg. Megtaláljuk az ügyeletes kétkedőt, aki végül helyes útra tér, a gurut, vagy már gurukat, akik mindig vágják a textust, ami hasznos ide, és nem inognak meg, meg a gonosz ateistákat. Ami őket illeti, a negatív hősök, mint a kérdést feltevő diák szülei, vagy az ügyvédeik, és az iskola vezetősége egy olyan motivációt fogalmaznak meg, miszerint gyűlölik azt, amit a hívő emberek a társadalommal csinálnak. Egyikük-másikuk igen szenvedélyesen gyűlöli. Hogy a rendező szándékosan nem vetít mögéjük valamilyen megragadható, megérthető indokot, vagy ő maga sem tudja, ugyan mi állhat a keróutálat mögött, ezt nem tudhatjuk. De nem sikerült rájönnie, vagy utána mennie, vagy nem volt benne szándék, hogy ezt megtegye, mert nem épített be ilyesmit a filmbe (talán ettől más is lett volna a film, és nem jöhetett volna össze ez az üzenet a szólásszabadság gyakorolhatóságáról). Szóval az értelmetlen gyűlölet áll szemben a szándékkal, hogy éppolyan joga legyen a keresztényeknek kereszténykedni, mint bárki másnak a saját ténykedését folytatnia. Én mondjuk ezt úgy gyakorolnám, hogy kíváncsi lennék közben azoknak a motivációjára, akiknek nem tetszik, hogy én gyakorolni akarom. Na mindegy, nem lovagolok ezen többet, csak megjegyeztem.

Annyi előnye volt a film megnézésének, hogy mivel már két filmnyi időt töltöttem együtt a szereplőkkel, merthogy többen jöttek tovább a második részbe, ezért az eltöltött idő alatt történt velük annyi dolog, hogy azt érezzem, nagyjából van egy komplexebb személyiségük, legalábbis nekünk, élő embereknek ennyi input után már lenne. Ez  a bennem kialakult elrugaszkodás a papírkarakterektől azért kompenzálta a dialógus expozíciót, amihez az ilyen filmeknél hozzá is vagyok egyébként már szokva.

A pozitív hősök hozzák a formájukat, beleesnek a gödrökbe, de mert erősen hisznek Istenben, végül mindig ők jönnek ki jól. Egyébként az egyik ilyen "csodát" szeretném oly módon magamra venni, hogy egyfajta meghívó lehetett, amivel a hozzám hasonló yippie kerókat fogadják be az evangéliumi törzsközösségükbe. 
punkchristian.pngMég két súlyos hibát emelnék ki a film kapcsán. Az egyik, hogy a film a perelhetőségmentesség és a mutogatásmentesség jegyében bemutatott két no name hírcsatornát, az Apex Newst, ahol nemtelenül támadják a tanárnőt a tettéért, valamint a Point Wiewst, ahol védik a tanárnő cselekedetét, ami szerintem nagyon szuggesztíven, és torzítva ábrázolja a médiumok jelenkori problémáját, és az elfogultság bemutatásában kicsit vissza is nyal a fagyi, noha egyértelműen az volt a céljuk, hogy a kerókat kritizáló médiumokat lejárassák.

A másik, ennél is fontosabb, hogy a film középső egységében egy jó ideig valójában arra épített, hogy a tanárnőnek szabadjon már beszélnie Jézusról, aki a beidézett kutatók szerint - akik a valóságban is kutatják ezt a kérdést, és könyveket írtak róla, amelyben összeszedték az eredményeiket - történelmi személyként éppúgy idézhető, mint Gandhi, vagy Martin Luther King. Ez egyébként egy valóban könnyen elfogadható álláspont. Azonban a vége előtt kicsivel, tök váratlanul, mintha rögtönöztek volna a forgatókönyvben, mégis a szabad hitgyakorlás feltételezett korlátozásának jövőképére reagáltak, ami a tárgyalás negatív végkimeneteléből következhetett volna a rendező szerint. Amit én megmondom őszintén, nem igazán tudtam hova tenni. A film nagyjából fele arról szólt, hogy Jézus történelmi személy volt, és hogy emiatt lehet róla történelemórán beszélni, habár a kutatók szerint a feltámadása is történelmi tény, ami azért még így is meredek kicsit, de mindegy. Majd az egész építményt a sutba dobják, mert hát mégis csak az iskolán kívül hitet tett a tanárnő a lánynak, és ez indította őt a keresésre, és az óra megzavarására a Jézusos kérdéssel, vagyis mégis térített. De könyörgöm, civilként nem beszélhet a hitéről, vagy mi van? - erről egy külön cikkben kicsit bővebben is beszéljünk.*

A végére megint a Newsboys rakott pontot, méghozzá egy lázadásról szóló dallal, ami igen jampeccá tette a keróságot, hát, így na. Meg a stáblista végén kaptunk egy akciófilm előzetest, Father Daviddel, az első és második epizód laza, sármos, bölcs lelkészével a főszerepben.
gods-not-dead-3.jpgHát ennyi volna, amit első körben el szerettem volna mondani a filmről. Igényes összhatás, apró, de jelentős következetlenség a cselekményben, papírkarakterek, tisztázatlan okok és célok, szentgyörgyfétis. Ha ezek alapján nem tudtad eldönteni, hogy megnézd-e, vagy sem, megértelek. Na persze az árulkodó lehet, hogy a fenti kritikámban sokszor tettem hozzá az üzenethez a személyes gondolataimat, vagyis mintha az utómunkálatokban én is szervesen részt kellett volna vegyek, csak ingyé. Egy dolgot azonban nagyon fontosnak érzek kiemelni. Ha úgy döntesz, hogy megnézed, előtte próbáld magadban különválasztani az általad ismert, megélt, valóságban létező kereszténységet, és azt a kereszténységet, ami ebben a filmben megjelenik. Nem azért, mert a filmbeli kereszténység vállalhatatlan, hanem mert megtörténhet, hogy magadra veszed a filmben megjelenő konfliktust, magyarán abba a természetes hibába esel, hogy nem tudod különválasztani a filmet a valóságtól, és ez szükségtelenül tovább mélyíti az árkot a nem-keresztények és a keresztények között. A film ugyanis, ha komolyan vennénk az üzenetét, az egyébként is mindenki által utált, ezer filmben már felhasznált társadalmi bürokrácia gonosz, megkötöző tehetetlensége mentén feszíti egymásnak a világot a kereszténységgel. Ha tehát kedveled az ilyen popfilmes kliséket, és el tudsz vonatkoztatni, nézd meg nyugodtan.

A film után bennem egy összetett etikai kérdés motoszkál: Miért számít bűnnek elmondani, amiben hisz valaki, és ezzel együtt mit jelent az, hogy valaki elmondja, miben hisz?*

*folyt.köv.

A Biblia megbízhatóságáról

avagy már magamat sem veszem komolyan

37366105_2131129553582364_1823900640120668160_n.jpg
1.1 Ha ez a könyv annyiféleképpen felhasználható, köztük rosszra is, és felhasználásának minden módozata mögött annak felhasználója áll, akit a személye, a lelke, annak tapasztalatai, érzései, 's egyéb szubjektív gondolata hajt ( többek között az igazság keresése, de azon felül annak víziója is, hogy lelkének imént említett körülményei ellenére azt az igazságot képes is objektíven befogadni), hogyan volna elvárható a Bibliától, hogy garanciát vállaljon a tartalmának felhasználhatóságára nézve? Ha pedig ilyen garanciát nem vállal, még ha tévedhetetlen volna is, ez a tulajdonsága felfejthetetetlen marad az ember számára.

1.2 Másképpen fogalmazva, mindazonáltal, hogy a Biblia tartalma az emberi elme szűrőjén keresztül nyeri el jelentését, 's a Szentlélek abba képes lehet beleszólni, a Biblia a Lélek közreműködésével megértethet valamit az ember számára annak értelméből. Vagyis nem vagyunk totál elveszve, ami a Bibliát illeti. 

1.3 Azonban, mivel nem vagyunk ismeretében a Szentlélek munkájának pontos helyére és idejére nézve, kénytelenek vagyunk mi eldönteni azt, hogy mely felhasználása válik a javunkra, és mely felhasználása nem. Ez eddig azt jelenti, hogy nagyjából megérthetetlen a Biblia a maga teljességében, de hozzáférhető, viszont nem tudjuk, mikor férünk hozzá, így marad a szabad döntésünk, hogy mikor gondoljuk azt, hogy hozzáfértünk. 

2.1 Tehát az, hogy a Biblia önmagában micsoda, kevéssé jelent bármit is. Annál inkább fontos az, hogy hogyan használjuk azt. A Bibliát olyan emberek írták, akik valamilyen módon találkoztak Istennel. Maga a találkozás jellegét tekintve személyes, vagyis a Biblia személyes gyűjtemény, ily módon éppoly szubjektív az alkotók, mint a befogadók részéről.

2.2 A Biblia személyessége és szubjektivitása együtt úgy fogalmazható meg, hogy a Biblia tanúságtétel Isten és ember kapcsolatáról, és annak minőségéről. A tanúság nem teszi kevesebbé a Bibliát, sokkal inkább végre ad neki egy megfogható értéket. Ahogy a bíróságon is a tanúvallomásokra, azok egybehangzóságára építenek vádat, ahol a tanúvallomások egyes részletekben, a tanúk nézőpontjától függően különbözhetnek, de lényegi részeiben egységet képeznek, úgy képeznek a Biblia részei egységet, és teszik az ember számára emberien hitelessé a tartalmukat. 

2.3 Másrészt, a Biblia tévedhetetlensége úgy viszonylik a Biblia megbízhatóságához, ahogy a Mikulás erkölcsi mércéje Jézus erkölcsi mércéjéhez. A Mikulás azt kéri, hogy jó legyél, oly módon, hogy belső világodon olykor erőszakot  téve betartasz bizonyos társadalmi, szűk környezeti, szubkulturális értékeket, és ezért megjutalmazza a testedet, amely részed a szenvedés egy részét viselte az elvárt jó cselekvése közben. Jézus ezzel szemben magával a belső világgal foglalkozik, azt kívánja megváltoztatni, ehhez pedig elsősorban élő kapcsolatra, ember és ember, valamint Isten és ember közöttire épít, mely után következik, de nem a jó, hanem a természetes, mert természetessé válik az, ami a belső világban megváltozott. Vagyis a Mikulás kondicionál, míg Jézus nevel. Éppúgy a Biblia tévedhetetlenségéből fakadó etikai következtetések kondicionálnak, míg a megbízhatóságból fakadóak, bár sokkal kevésbé általánosíthatóak etikailag, mint inkább szituációs etika mentén bontakoznak ki, nevelnek.

3.1 Amennyiben az ember garanciát tud vállalni önmagára nézve, hogy alázattal, azaz az önmagát érintő, fent említett körülmények tudatában veszi magához az írást, és felelősséget vállal az általa végig gondolt, és közreadott értelmezéséért, úgy mindez valóban eredményezhet egy közösségi értekezést arról, hogy milyen értékekkel szolgálhat számunkra a Biblia. 

3.2 Mindez szükségszerűen ugyanazt a helyzetet vonja maga után, ami jelenleg adva van, azaz a bibliaértelmezési sokszínűséget. Azonban felismerhetővé válik, hogy az egy-helyes-értelmezés fogalma nem egyfajta fogalmi trón, amire az őt megillető értelmezés kerül, hanem egy árok, vagy fal ami ellehetetleníti a párbeszédet a különböző értelmezések között. Végső soron pedig elveszíti az ember érdeklődését, ahogy az most látszik is a Bibliához való hozzáállásunkban.

3.3 De amikor leszáll az összes értelmezés ugyanarra a szintre, létrejön az értelmezések polgári társadalma, és amellett, hogy mi nem foglyai, hanem felhasználói leszünk ezeknek az értelmezéseknek, ezek kényszerűek lesznek érintkezni és ütközni egymással. Ebben a demokratikus, transztextuális poliszban (ezt élveztem a legjobban leírni) szükségszerűen kialakulnak majd a társadalmi szerződések, törvények, ahol remélhetőleg a Szentlélek örömmel fogadja majd a polgármesteri pozíciót.