Néha a szívnek is jó a víz...

Kútkereső

A vallás után

2020. január 18. - László Dávid

a1848018841_10.jpgkép forrása: internet

-Jólvan fiatalok, ideje leválni a központi agyhálóról, a kövektezőkben az én hullámaimra hangolódjanak, nehogy megsérüljön valaki az aktivitás alatt. A mai napon a történelem egy jelentős szakaszáról fogunk beszélgetni, amelyet egy óriás hatalom fogott át. Időszámításunk után a négyszázas években kezdődött, és kitartott egészen a huszonharmadik századig. Ma a nagy keresztény kultúra témájában fogunk elmélyedni. A központi agyhálón minden fontos információt megtaláltak, kértem, hogy otthoni munkaként fogalmazzanak meg kérdéseket, ahogy egy új anyagnál szoktuk. Mire jutottak?

-Professzor, tudjuk, hogy számtalan birodalom, királyság és államforma fejlődött és bukott el a nagy keresztény kultúra kétezer éves ideje alatt, és hogy ezen birodalmak, államformák összetartó ereje egy területen, népcsoporton, nemzeten belül nagyobb volt, mint a mai alkalom témája. Hogyan lehet mégis egységként beszélni erről az időszakról, amely annyi földrajzi, gazdasági, ideológiai és politikai változáson ment keresztül?

-Nagyszerű kérdés! Valaki kíván rá válaszolni?

-Én megpróbálom. Nos, azt tudjuk a központi agyhálótól, hogy a kereszténység sikeresen olvasztotta magába a kor elején még szétágazó mikrokultúrák hagyományait, szokásait, elnyerve különböző gondolkodású emberek szimpátiáját, majd mikor már óriási kiterjedésű volt, és jelentős befolyásra tett szert, maga kezdte meghatározni az egyes birodalmak politikai, ideológiai jellemzőit, meghatározta és termelte a művészeti értékek irányát és formáit, kiszélesítette az alapvető emberi értékeket és jogokat az egyre nagyobb embertömegekre, támogatta az oktatást és a tudományos fejlődést. Végül az általa megteremtett alapokból önműködő ideológiák nyíltak ki, és a tizenhetedik századra már elképzelhetetlen volt olyan ideológiai, művészeti értékeket előállítani, ami nem ezekre az alapértékekre épült. Végső soron, bár az adott kor emberei kevéssé élhették meg egységként ezt a kultúrát, nagy történelmi távlatokból nézve az apró foltok kitesznek egy komplett képet.

-Korrekt válasz! Magából egy szép napon kiváló ideostrukturalista lesz. Ha kellően fejleszti ezt a tehetségét, az emberek kapkodni fognak a művészete után. Következő kérdés?

-Professzor, nekem volna: Ha mindez így történt, ahogy az imént hallottuk, és ahogy arról a központi agyháló is beszámol, mi okozta ennek a kultúrának a bukását?

-Lényeglátó kérdés! Valakinek van rá tippje? Senki? Akkor ezt én igyekszem megválaszolni. Ennek a kérdésnek több lehetséges válasza is van, mindazonáltal jelenleg a vezető ideostrukturalista álláspont a Nil-Novi elvet tartja a legelfogadhatóbbnak. A Nil-Novi elv szerint minden kultúrának van egy motivációs motorja, mely egy többdimenziós mátrixot foglal magába, aminek része a filozófiai, etikai, érzelmi, értékrendi, személyiségbeli, magatartásbeli, térbeli és egzisztenciális elhelyezkedés, öröklött minták, és egy sor dolog még, amit az elv egyetlen változó értékké konvertál, majd ezt összeveti a kultúra terjedésének és fejlődésének ütemével. Amennyiben ezt a változót egy küszöbértéken felül tartósan meghaladja a terjedés és fejlődés üteme, a motivációs motor komponensei krónikus módon kihullanak a vezérkomponens alól, majd beáll a Szaturnusz esemény, vagy ahogy a köznyelv mondja, "a hatalom felfalja saját kölykeit". A keresztény makrokultúra motivációs motorjainak komponenseit önök is összeszedhetik, és a számításokat elvégezhetik, de természetesen mindez megtalálható a központi agyhálóban is. Mielőtt azonban rákeresnek, egy érdekességet fontosnak tartok kiemelni, mégpedig hogy a kereszténység fejlődésének egy szakaszában az emberi közgondolkodásban kettévált a mágikus és az analitikus szemlélet, majd utóbbi maga alá gyűrte az előbbit. Tudom, ezt maguknak már elég nehéz elképzelni, ezért is akartam kitérni rá, mert ez az esemény kulcsfontosságú volt abban, hogy a mi kultúránk kifejlődjön. 

-De professzor, hogyan lehetne ez az esemény kulcsfontosságú, ha a mi kultúránk egyik alapja, hogy a mágikus és az analitikus szemlélet nem két különböző dolog? Nem is igazán értem, hogyan sikerült szembeállítani egymással ezt a kettőt?

-Nos, maguknak ez már természetes, de ükőseink még talán mesélhetnének róla, milyen volt az emberiség gondolkodása még azelőtt, hogy a tudósok egyértelműen kimutatták valamiféle Istenség létezését. Az Emánuel-hipotézis hozta el a mágikus szemlélet helyreállítását, a tudomány szakítását az önmagát szándéktalanul létrehozó univerzum képével, és zárta le végleg a keresztény kultúra időszakát. Ezután a tudomány új végcélt kapott, elkezdte kutatni az utakat efelé az "alfa és omega" felé, ehhez pedig jelentős módszertani reformokon ment keresztül, aminek hatására teljesen átvette a vallás helyét az emberi gondolkodásban. 

-Professzor, számtalan hipotézist találtam a keresztény tanokról szóló archívumban, amik azt mutatják, valamiféle csak spekulatív tudományos módszerrel még az ezredforduló környékén igyekeztek a végső kérdésre lehetséges válaszokat adni a kereszténység szellemi alakjai. Bár elég szerteágazó és elnagyolt következtetéseket tettek, mégis felfedezni véltem hasonlóságokat a mi módszereink között, ahogy az akkori tudományos módszerek is nyomokban hasonlítanak a mieinkre. Miért beszélünk akkor elvágólag a keresztény kultúra végéről, mikor felfedezhető egy szerves folytonosság a mi kultúránk, és az őseink kultúrája között?

-Ez egy kiemelkedően jó, fundamentális kérdés, és önökre, jövendőbeli ideostrukturalistákra vár majd a feladat, hogy lefektessék az ehhez az átmeneti korszakhoz szükséges megértés alapjait, amik majd remélhetőleg utódainkat annyira megihletik, hogy gyönyörű műalkotássá formálják korszakunk értelmét. Az alkalmat ezen a feszültséggel teli ponton lezárom, a következő alkalomra kérek önöktől egyenként egy témát a keresztény kultúra történelméből, bármely területről, amit az első időszak végéig kidolgoznak, és benyújtanak, mint teljesértékű műalkotást. A tudományért!

-A tudományért! Ámen.

Karácsonytól válj te is Istenné!

jesusrapper.jpgŐ itt Isten.
Isten emberré lett.
Szerette a felebarátait és az ellenségeit is.
Megbocsátott az ellene vétkezőknek.
Megosztotta a fölöslegét másokkal.
Meghallgatott másokat, együttérző volt velük, és segített nekik.
Igyekezett minden szavát és cselekedetét a nagyobb jó érdekének szentelni.
Megosztotta Önmagát mindenkivel, és mindenki, akivel találkozott, jobb ember lett általa.

Légy olyan, mint Isten. Válj te is emberré!

Áldott karácsonyt!

Homo Deus - a jó ember

Utazó beszélgetések

Mostanában visszatérő álmomban egy régi vonat kabinjában ülök, tele idegen alakokkal. Van köztük egy kisfiú, egy fiatal hölgy, egy idősebb házaspár, akiknek folyton változik a kora, egy szokatlan középkorú ember, akinek minden külső jellemzője állandóan változik, és egy furcsa ruhába öltözött, kivehetetlen arcú és hangszínű valaki, aki beszélget a többivel, bár többnyire ő beszél, mi csak kérdezünk. Mindig másról, de mégis mindig ugyanarról van szó. Ezeket a beszélgetésfoszlányokat igyekszem most lejegyezni, amennyire emlékezőtehetségemből telik egy álomnál. Ezek az utazó beszélgetések.

superman.jpgkép forr.:internet

- Van egy elméletem a jóságról. - Törte meg a vonatrobogás zaját a kisfiú. - Miért van a világban jóság? A jóságban benne van az önzetlenség, önfeláldozás, szeretet, kedvesség, engedelmesség, szelídség. Ezek miatt a jóság a zord természetben nem jó túlélési stratégia, de a még zordabb társadalomban sem segíti elő a feltörekvést. No nem azt mondom, hogy a gonoszság sokkal jobb stratégia volna, a gonoszok ugyanis igen hamar magukra maradnak, vagy hozzájuk hasonlóakkal kötnek érdekszövetséget, és így is, úgy is elég gondterhelt életnek néznek elébe. Az álszent gonoszság útját viszont, még ha megtanulni elég nehéz is, csinálni annál könnyebb és kifizetődőbb! Mert épp annyira nagy gonddal sajtolja ki az álszent a jókat, mint amekkora szakértelemmel fogja meg a gonoszokat az önzőségeikben, hogy nyerészkedjen rajtuk. A három stratégia közül ez utóbbi a legjobb, mert még ha nyílt titok is volna, és mindenki álszent is lenne, abban mindenki biztos lehet, hogy a másik a felszínen jól fog bánni vele, és csak a mélyben igyekszik kihasználni, egy ilyen szintű gyanakvás pedig egyébként is alapja ennek az álszenteskedő stratégiának. Egyszerűen szólva, csak nyerni lehet vele.

- Érdekes, amit mondasz. Ezek szerint jóság nincs a természetben, de gonoszság van? - Kérdezett vissza kis hallgatás után az idegen. - Hisz itt valaki Istenben?

- Úgy érted, hiszünk-e abban, hogy teremtette valaki a világot? Vagy hogy valakinek gondja van az életünk fájdalmaira? Vagy netán, hogy valaki erkölcsös életre buzdít minket? - Tették fel többen ezeket a kérdéseket.

- Másképp teszem fel a kérdést. Van-e köztetek valaki, aki szerint a jóság, vagy a gonoszság összefügg egy Istenséggel?

- Szerintem nem kell Isten ahhoz, hogy legyen az emberekben jóság. - Válaszolt a folyton változó ember. - Sőt, azt gondolom, ha van is Isten, és ő jobb, mint mi, akkor az előbb hallottak alapján Istennek nagyobb köze van az álszentséghez, mint a jósághoz.

- És mégis, a jó töretlenül kéri a helyét az emberiség történelmében, hatalmas példaképektől kezdve egészen hétköznapi munkásemberek napi rutinjáig. - Kezdett bele válaszába az idegen. - Mit szóltok a következő gondolatsorhoz:

Az emberiség, ahogy a történelem kereke haladt, és mind újabb és újabb fogalmi keretek közé helyezte saját lelki vonásait, elragadták lelkét annak egyik-másik szeletének felnagyításával, a régihez és nemeshez, az újhoz és kecseshez, a szerelmeshez és hősieshez, a tragikushoz és üreshez vonzódást, megteremtvén ezáltal az emberiség önmaga számára a korok ideológiáit, a hajtómotort, ami újabb és újabb lelkesedést adott neki az élethez. Ebben a tulajdonképpeni önvizsgálatban és önfejlesztésben alkalomadtán elért az ember saját sötét oldalához is, melyek szeleteit éppoly gonddal nagyította fel, mint a szép részeket. Így fordulhattak elő büntető, kegyetlen, élvhajhász, tohonya istenképek is. Mind közül talán a közömbös Isten volt az, aki a legnagyobb szívfájdalmat okozta az embernek, mert ezt az Istent hidegen hagyta az emberiség sorsa. Ezért az emberiség elszánta magát, hogy ha Isten hallgat, ha tűri azt a sok szenvedést, amit az ember magának és társának, amit a világ az embernek és az ember a természetnek okoz, akkor ő jobb lesz ennél az Istennél. És az ember szép lassan, apró lépésenként gondjába kezdte venni a gyengéket, a kihasználtakat, a lenézetteket, a megbecstelenítetteket, akikre Istennek nem volt gondja. Az ember leszámolt azzal a gyermekkori állapotával, hogy egy végtelen hatalmas lénytől várja a békét és a segítséget, és elkezdett saját maga foglalkozni a különböző bőrszínűek jogaival, a nők jogaival, a környezetvédelemmel, a kizsákmányolt, elnyomott, vagy magatehetetlen népek egészségügyi és egzisztenciális helyzetével. Közös életteret kezdett kiépíteni mindenféle nemi, vallási, kulturális orientációjú emberrel, hogy amíg az emberiség nagy közös lelkének egy része továbbra is inkább pusztít, mint épít, inkább elvesz, mint ad, addig ugyanannak a léleknek a másik része minél szélesebbre nyissa a karjait, hogy több és több embert, élőlényt, természeti és kulturális kincset tudjon vele átölelni, szeretőn magához szorítani.

Szokás Nietzsche után mondani, hogy az ember megölte az Istent. Valójában viszont csak magába olvasztotta azt, amit jelentett ez a szó, és mindig, és újból nekifut, hogy jobb és jobb legyen, mint tegnap, és holnap még jobb, mint ma. Ezen törekvés által pedig eljut az ember a Homo Deushoz, az istenarcú emberhez. Végül is megszüli általa Istent, vagy ha onnan nézzük, Isten felnöveszti magához az emberiséget.

A gondolatsoromat meghallgatva mint mondasz, miért van a világban jóság? Megkerülted a saját kérdésedet, és elmondtad, mi lenne praktikusabb, de nem válaszoltál a kérdésedre. - Zárta gondolatait az idegen, visszadobva a kérdést a kisfiúnak.

-Azt gondolom, a három stratégia közül csak a gonoszság, vagy az álszentség nem lett volna képes megteremteni a saját működéséhez szükséges feltételeit, mindkettő csak a már fennálló rendszeren tud élősködni. Kétségtelen, hogy ahhoz, hogy ma ekkora metropoliszokban éljünk, kellett az, hogy merőben megváltozzon a hozzáállásunk az együttéléssel kapcsolatban. Érzékenyebbé kellett váljunk egymás iránt, és magunk iránt, és minél nagyobb szerveződésben élünk, az annál nagyobb érzékenységet vált ki belőlünk mások és magunk iránt. A jóság ott gyűrűzik, ahol élhető élet van, és az élhető élet gyűrűzését hívjuk jóságnak. Bármennyi fáradtsággal, vagy lemondással is járjon, jósággal van átitatva az a föld, amelybe életünk magját ültetjük, jóság hullik alá a vízben, amivel öntözzük azt, és a jóság fénye csalja az ég felé életünk fáját, aminek termését félelem nélkül szakíthatjuk le, és osztozhatunk rajta. Valóban nem kell Isten ahhoz, hogy az ember jó legyen, ahogy az elhangzott az imént, de ahol jók az emberek, ott megidézik Istent...Homo Deus...tetszik a gondolatsorod. - Nyugtázta a gyermek, és mind az ablakon túli tájat fürkésztük a szemünkkel, mintha valamiféle utópiát kerestünk volna.

why-do-you-want-to-change-the-world.jpg

Citromos kávé ***** Szeretet AKCIÓ!! High quality products!

Purple Sunday az egyházaknál! 20,30,50,70 %-os kedvezmény! Csak most a Wellfinderzznél! Ne maradj le az akciós hónapról!

purple_sunday.png

Rendeld meg az új okos adventet, amely időben emlékeztet a szeretteidre! Nem kell többet foglalkoznod velük, vagy szabadkoznod, amiért elfelejtetted őket. Az okos adventtel előre ütemezett karácsonyi gif-eket küldhetsz azoknak, akik igazán fontosak neked, és a beépített mesterséges intelligencia úgy fogadja majd a viszont jó kívánságokat, mintha te válaszolnál rájuk

Fizess elő egy hónapra bármelyik lelkésznél vagy papnál, hogy hallgathasd megszakítás nélkül a prédikációit. Nincs reklám, nincsenek kényelmetlen témák, arról beszél, és annyit, amennyit te szeretnél. 

Úgy érzed, okosabb vagy a többi embernél, de nincs kedved bizonyítani? Válassz kedvedre széleskörű vitafelvételeinkből, állítsd be, melyik oldalon szeretnél állni, és játszd le, amíg készül a karácsonyi vacsora:

-Tudomány vagy hit?

-Szűz Máriához és a Szentekhez szabad-e imádkozni?

-Karizmák voltak, vannak és lesznek?

-Mi számít eretnek tanításnak? Melyik a helyes, biblikus felekezet?

-Mennyire kárhoznak el a melegek? És a migránsok? És a meleg migránsok?

Az egyetértés és a bölcsesség sosem volt ennél közelebb a konyhádhoz! :)

Ajándék: 10+1 sablon mondat, amivel ráébreszthetsz másokat, hogy miért éretlen, agymosott és nem biblikus, ha nem abban hisznek, amiben te.

Eleged van a gyülekezeti teremben lepattogzó festékből, az összehordott bútorokból, a dohszagból, a régi, elavult ereklyékből, a kényelmetlen padsorokból? Fogadj örökbe egy templomot! Formáld át a saját stílusod szerint. Hiszen MOST MÁR TÉNYLEG TIÉD!

Ingyen kegyelem? Most 70%-al olcsóbb a Wellfinderzzen! Mire vársz még? Ennél is több kedvezményre? Ehhez mit szólsz: Tégy jót egy hajléktalannal, fizesd ki az övét is, mi pedig cserébe félrerakunk neked egy kis füvet, hogy NE UNATKOZZATOK AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBAN a barátaiddal.

Már csak két hétig él az akció, csak a Wellfinderzzen! Ne maradj le róla!

 

A spiritualitás harmadik pillére

Hasonlóan az élet minden dolgához, amihez szükségeltetik az embertől valamiféle lélek, a spiritualitásban is fontos a tartalom és a forma egysége. A tartalom a szakrálisba vetett hit, amit a formán, vagyis a szertartáson keresztül élünk meg. 
arevolutionaryspirituality.jpgA forma nélküli tartalom az anyag terheitől mentve szabadon szárnyalhat, csupán a józanság szabhat neki határt.  Mint nevében is rejlik, kizárólag a szellemi világban, annak is csupán aprópénzre váltott alacsonyabb szintjein mutatkozik meg. Ilyenek a formai mentesség pótlását célzó, és ezért díszes kötetekbe foglalt aforizmacsokrok. Bölcsességek, idézetek, énekek, versikék, melyek egy kevéske felülemelkedést nyújtanak az élet valós terhein. Az ilyen szentenciák kecsegtető szabadságuk ellenére mindig ki vannak téve a befogadó élményeinek, aki legfeljebb sommás vállveregetésre számíthat általuk. Ez a fajta spiritualitás éppoly gyorsan tovaillan, ahogy belépett az ember életébe, bármilyen nyom nélkül.

A tartalom nélküli formával kicsit más a helyzet, mivel azt sokáig képesek vagyunk zavartalanul végezni. Szertartások, melyek ürességük okán készek befogadni az embernek a szükségletein felül megillető élvezetek óhajtását. Az üresség tulajdonságától pedig elvárható, hogy kizárjon mindent, ami a szertartást végzőn túl személyes, a szabadság, az önrendelkezés akár piciny képességével is rendelkezne rajta kívül. Totemek, tárgyak, szimbólumok rendezgetése, mozdulatsorok, szövegek ismételgetése mind a maguk semleges ürességével várják a szertartásmestert, hogy lemodellezzék a számára automatizált világot, melyben minden érte működik. Az egyetlen szabad fenoménnek csupán annyi a dolga, hogy hosszan tartó művi kényszerességével jó gazdája maradjon a világnak, aki kész betakarítani az általa megkívánt és megrendelt termést.

A forma nélküli tartalom spiritualitása illékony, a tartalom nélküli formáé sokáig jelen van az ember életében, mégsem adnak többet az embernek annál a kiszolgáltatott, hiányos önképnél, aminek a pótlására megidézte valamelyiket. A tartalom és forma egységét hordozó spiritualitás segítségére lehet az embernek visszaadni önmagát, ezáltal tágabb perspektívát kínálni számára személyének korlátainál. Az adott forma, ami tulajdonképpen az örökséget befogadó szertartás, és az adott tartalom, vagyis a szakrálisba vetett hit keresi a személyességet a személyen túl, a múltban, jelenben, jövőben, az ittlétben és az odaátban. A keresést az egyén minden esetben magán keresztül engedi át, és teszi élővé. 

Az átengedés aktusában az egyénnek az élet szenvedéseit jelentő rossz mintákra kiszolgáltatott hiányos önképe eltolhatja magától a forma és tartalom valamelyikét, ezáltal megrontva spiritualitását. Az embernek ezért először meg kell ismernie önmagát, hogy keresésében előítéletmentes maradjon. De mivelhogy az önismeret éppúgy része az embernek, mint a spiritualitás, és ezek párhuzamosan fejlődnek, az egyénnek nem marad más segítsége, mint a megelőlegezett bizalom, és annak megkeresése, aki méltó erre, hogy segítségére legyen az első lépések megtételében a saját útjának bejárásához. Ez a személyesség a spiritualitás harmadik pillére.
christ-2breaching-2bdown-2bto-2byou-2bdrowning.jpg

Citromos kávé - ElVár a mi Istenünk!

man-vs-god.jpgKeresztények sok mindent gondolnak Istenről az ő tökéletességére alapozva, de egyvalamit nem, ami még annál is nagyobb tabu, mint hogy Istennek előjoga elvenni egy ember életét. Ez pedig, hogy Isten gyenge, kiszolgáltatott. Soha nem hallottam még valakitől a következő mondatokat:

Isten magányos. Isten kétségbeesett. Isten el van veszve. Istennek szüksége van arra, hogy higgy benne.  Isten tehetetlen. Isten tanácstalan. Isten erőtlen. Istennek bátorításra van szüksége.

A keresztények fejében ez a kép úgy tűnik nem létezhet Istenről, az értelem számára talán azért, mert nem összeegyeztethető Isten mindenhatóságával, a szív számára viszont igazából azért, mert könnyen megrendülhet tőle, ha Istenről kiderülne, hogy nincs mindig a helyzet magaslatán. Ezzel kapcsolatban fogalmazódott meg bennem a kérdés: Ezek a mondatok azért nem hagyhatják el a szánkat, mert bízunk Istenben, vagy mert elvárjuk tőle, hogy megingathatatlan legyen? Fontos ennek utána járni, mert ha önmagunk elől is eltitkolt elvárásaink vezetnek minket, vajon nem-e mi is elvárásként éljük meg, amikor Isten az ellenség szeretetére, az elesettek megsegítésére, a gyengék pártolására szólít minket? Vajon gondolunk-e ezekre a kérésekre akképpen, mint amiket Isten úgy intéz felénk, hogy bízik benne, képesek volnánk megtenni őket? 

Aki régóta olvassa a blogomat, az már bizonyára találkozott avval a meglepő vallomással, hogy én egy törékeny Istenben hiszek. Mert számomra furcsamód épp a sebezhetőségben van lehetőség a bizalomra. Abban, hogy akit szeretek, talán nem képes valamire, jutok el arra a meggyőződésre, hogy bízom benne, mégis képes rá. Felül tudja múlni az elképzeléseimet, amik sokkal valóságosabbnak tűnnek a bizalomnál, aminek nincs akkora vizualitása, viszont egy sokkal mélyebb helyről fakad bennem, ahonnan a szeretet is. 

Talán mikor ezzel az elképzelésemmel találkoztak egyes testvéreim, felháborodtak rajta. Talán azt is gondolták, biztos nem találkoztam valóban Istennel, vagy nem értem, mit is jelent ez a szó, hogy Isten, hogy ilyesmiket gondolok róla. Talán azért, mert tele vagyok kétségekkel Isten iránt. Valóban voltak, vannak és lesznek is kétségeim. Hazudnék, ha például azt mondanám, sosem éreztem azt, hogy Isten cserbenhagyott. Ahogy mindenki más is hazudna, aki ezt mondaná. Hogy ezt utána valaki avval igyekszik feloldani magában, hogy arról győzködi magát, mekkora emberi tévedés, gyarlóság volt ezt gondolnia Istenről, aki mint tudjuk, tökéletes, önámításnak tartom. Engem nem győz meg, hogy Isten egy valójában hibátlanul működő gép, a személyes kapcsolatunkat sokkal összetettebbnek, élőbbnek tartom, és többre becsülöm ennél. Nem hiszem, hogy a sebezhetőség, a törékenység hiányosságot jelent, sokkal inkább erőt. Annak az erejét, hogy valóban közel tudjanak kerülni egymáshoz a felek. Ebbe a befogadásba pedig nekem beletartozik a hibázás is, és vállalom, hogy volt és lesz is olyan, amikor hibát feltételezek Isten részéről. Az ezt eredményező alkalmi vagy tartós távolságok bizonyos értelemben ajándékok számomra, hogy megújuljon vele a kapcsolatom. Isten megbízhatóságában máshogy nem is volnék képes gyönyörködni. Mert számomra szeretni valakit úgy, hogy nincs szüksége a szeretetre nem lehet. A megbízhatóság pedig a bizalom és az azokra adott megerősítések által legyűrt kétségekben mérhető igazán.

Az ördög csapdája

Utazó beszélgetések

Mostanában visszatérő álmomban egy régi vonat kabinjában ülök, tele idegen alakokkal, köztük egy furcsa ruhába öltözött, kivehetetlen arcú és hangszínű valakivel, aki beszélget a többivel, bár többnyire ő beszél, mi csak kérdezünk. Ezeket az álombeli beszélgetésfoszlányokat igyekszem most lejegyezni emlékezetből. Ezek az utazó beszélgetések.
lich_fall.gif-Engedjétek meg, hogy egy röpke időre szóba hozzam öreg barátunkat, a ’falra festett’ Ördögöt. Pontosabban nem is őt magát, hanem azt, ahogy mi magunkat meghatározzuk általa. Nagyon leegyszerűsítve háromféleképp viszonyulunk hozzá: Vagy egyáltalán nem létezik, semmilyen értelemben, vagy egy mítikus teremtmény a kollektív tudatban, ami gyüjtőfogalom mindama rosszra, amit a világban az emberek okoznak, vagy létezik, méghozzá önmagában, önálló tudattal bíró lényként.

 

Aki szerint nincs semmilyen értelemben Sátán, rendszerint arra alapozza érveit, hogy ez csupán egy kitalált fogalom, amivel az emberek megpróbálják elhárítani a felelősséget az elkövetett rosszért. Annak, aki ezen az állásponton van, viszont számot kell vetnie arról, hogy ha az Ördög semmilyen formában nem létezik, akkor az ember maga a szörnyeteg, mégpedig önmaga teljes tudatában, akinek a természete gonosz. Ebben az esetben hiábavaló beszélni küzdelemről a gonosz ellen, hiszen, ha ez az emberi természet alapállapota - márpedig a világban zajló szörnyűségek ereje és kiapadhatatlansága ez esetben erre engednek következtetni -, kénytelenek vagyunk valahogyan beépíteni azt a társadalmi rendünkbe, illetve lemondani az emberiesség nagy eszményéről és céljáról. Hogy ez miért nem lehet másképp az Ördög teljes tagadásánál, arra a második álláspont világít rá.

A második álláspont, hogy a Sátán egy olyan önálló léttel nem rendelkező lény, a kollektív tudattalan szülötte mágikus nyelven megfogalmazva, ami gyűjtőfogalomként szolgál az ember által elkövetett szörnyűségekre. Ez az álláspont nem tagadja az emberi felelősséget, de az elsővel szemben megbecsüli az ember kettős, önellentmondásos, vagyis komplex természetét, és lelkivilágának mechanizmusait. Ezért azt a folyamatot, amelyben az ember leválasztja magáról a rosszat, hogy teret nyerjen a benne lakó jóság, fontosnak tartja, így a Sátánt is ennek megfelelően kezeli, hogy aztán az ember a magában lévő jót válassza, amivel együttműködve küzdhet a magában lévő rossz ellen. Tudattalanunk pedig gyakran olyasmire késztet minket, amire tudatosan nem törekednénk, ahogy ez a Sátánnak nevezett gyűjtőfogalom a mágikus nyelvben önálló életre kelve uralkodik személyünk egyes részein. Áldozatává válhatunk önnön gyengeségeinknek, kísértéseinknek, vagy épp teljes kontrollt engedünk nekik, hagyva, hogy eluralkodjanak bennünk személyiségünk azon részei, melyek ez alá a gyűjtőfogalom alá tartoznak. Ezen álláspont képviselői szerint tudunk küzdeni az Ördög ellen, de válhatunk tehetetlenné is vele szemben.

A jóság és a rossz éppúgy a személyünk kezdetleges részei, amik a nevelés fejlesztő tárgyává válnak, ahogy a népmesék világának mágikus nyelvében a segítő és ártó lények közti különbségtétel, vagy a nemes és a becstelen cél elérésének következményei. Ezen az állásponton a Sátán egyszerre létezik, és nem, mivel a létezés fokozatai közé emelkednek olyan terek, mint a képzelet és a hit. Ez az álláspont azonban nem ad magyarázatot az emberi gonoszság forrására, hacsak nem az értelem esetlegességéből, pontosabban a tudatlanságból eredezteti azt, ahogy az ókori görög filozófusok tették, akkor pedig az erkölcsöt az emberi fejlődés egy fokának kell tekinteni, és csupán kerülőúton, az értelem által közvetve lehet üdvösségkérdéssé tenni, ami persze nem feltétlen igénye az álláspont képviselőinek. De hogy az értelem maga üdvkérdés lenne-e, az megint igen sok problémát felvet. Ha pedig az sem, hát mi? 

Viszont az utolsó álláspont a legérdekesebb. Ha ugyanis a Sátán egy önálló létező, aki az erkölcsi tengelyen képvisel mindent, ami rossz, akkor elvileg kénytelenek volnánk úgy tekinteni erre az embertől független létezőre, akinek fő jellege a rossz, mint minden bűn forrására. Az emberre ez eseteben úgy kéne gondolnunk, mint aki egymaga tehetetlen az Ördöggel szemben, akibe minduntalan belé helyezi az Ördög rosszat - erre a világban zajló szörnyűségek ereje és kiapadhatatlansága is mutathat. Ez az álláspont elég népszerű a keresztény, különösen a protestáns vallási térben. Mindazonáltal szükséges számot vetni néhány ellentmondással, amivel ebben az értelmezésben találkozhatunk. Az egyik, hogy a keresztény vallási térben az Ördög - Istennel ellentétben - ontológiailag nem szükségszerűen létezik, egyszerűen annak okán, hogy a teremtéshez nem járult hozzá semmivel, létezését kizárólag az erkölcsi térben nyeri el, amikor a rossz megtestesítőjeként jelenik meg. Vagyis, még ha szerepe oly fontos is, de a létezése esetleges, mint minden másé az isteni teremtésben. Adódik akkor a kérdés: Miért van gonosz, és miért nincs helyette semmi a jóval szemben? Erre szokás adni hárító választ egyfajta nagyobb terv emlegetésének képében, ami ugyanakkor újabb kérdéseket vet fel Isten természetével kapcsolatban. Ezen kérdések mentén pedig könnyű eljutni a ravasz bábjátékos gondolatához, aki önzőségében próbáknak teszi ki az embert, hogy az önmaga tehetetlenségében ráadásul vakon válasszon az esetleges, végső soron a semmi, és az örök jó, végső soron a minden között. De vajon ebben a kontextusban mit jelent pontosan az örök jó?

A másik probléma, amivel számot kell vetnie ezen álláspont képviselőinek, az a tényleges tehetetlenség gondolata, vagyis, hogy önerőből semmi esélyünk az Ördöggel szemben. A keresztény vallási térben ugyanis azt hangoztatják, noha nem direkt módon, hogy a Sátán az ösztöneinken keresztül kommunikál velünk. Hiszen minden dolog alatt, amivel az emberi rosszakarat forrását határozzák meg, végső soron az ösztöneink helytelen megélését értjük. A hatalmas és ellenállhatatlan Sátán tehát a tapasztalatok szerint rendkívül primitív módon kommunikál, a gonosz történelmi innovációi pedig csupán az ember saját értelmének méltatlan feláldozása eme primitív oltáron, az ember ugyanis ezen álláspont szerint rendkívüli módon ki van szolgáltatva ennek a primitív kommunikációnak. Ez az elképzelés az embert majdhogynem az állati sorba taszítja vissza, amivel egyébként különösebb problémája nem lenne például egy kellően nyitott materialistának, de egy kereszténynek, aki hisz az ember Isten szemében kitüntetett helyének a teremtésben, már kevésbé volna ínyére. És úgy gondolom, az egyik oka annak, hogy a felvilágosodás óta nem túl népszerű a világban ez az álláspont az, hogy mélyen az emberiség lelkében szintúgy sértő ez a minősítés. Persze erre jogos azt válaszolni, hogy a megsértődés a teljesen romlott emberi természet fogalmával kapcsolatban igazából irreleváns. Ugyanakkor egy olyan földön, amely csak gyomot terem, illik teljes pusztítást eszközölni, ahogy egy olyan primitív, de erős ösztönuralkodóval szemben is, mint a Sátán sokkal praktikusabb a Buddhizmus teljes vágymentességével fellépni, mint Krisztus megújító szándékával. A katolikus vallási tér talán ezért is kevésbé szkeptikus az emberi természettel kapcsolatban, és az emberben mélyen lakó jóra hivatkozva harcképessé nyilvánítja őt a gonosszal szemben, amihez Krisztus készséggel megad minden segítséget, hogy a harc kimenetele valóban sikeres legyen. Innen viszont már csupán egy huszárlépés a második állásponthoz történő visszakanyarodás.

Akárhogy is nézzük, a Sátánban, ha nem is követlenül benne, de mégis van egy kis kraft, hogy háromból háromszor csapdába csaljon minket. Keresztény körökben szokás mondani, hogy az ördög legnagyobb átverése, hogy elhitette az emberekkel, hogy ő nincs is - gondolom ezzel arra utalnak, hogy így szabadabban garázdálkodhat. De ha nincs ördög, láthattuk, hogy annak ránk nézve annyi a valósága, hogy mi vagyunk azok. Ha viszont van, és mi tehetetlenek vagyunk vele szemben, érdemesebb elvágni minden köteléket, amelyen keresztül fertőzhet, mint együtt élni a betegséghordozó tényezőkkel, és egy barlangban élni egy lakatlan szigeten a Holdon. Ha pedig létezése tőlünk függ, az könnyelművé is tehet minket vele szemben, ugyanis minden, amiről tudjuk, hogy mi teremtettük, afelett hanyagul eltekintünk, amennyiben funkcióját betölti, amire terveztük. Vajon az ördögi por is hanyagságból lepte el a világgépezetet?

Citromos kávé - Hát isten vagyok én?

swing_alone.jpgÉn vagyok az az isten, aki minden sérelembe belehal egy kicsit, aki mindent elnéz és megbocsájt, csak szeressék, és vele maradjanak. Te vagy az az isten, akitől önmagad haláláldozatával lehet bocsánatot nyerni az ellened elkövetett sérelmekért. Apám az az isten, akit jobb tagadni, mint megszégyenülni és gyötrődni érte miatta. Az exem az az isten, aki titokban tervez és álmokat szövöget, és nem számít, kinek mit kell áldoznia a cél érdekében. A szomszéd az az isten, akinél önmaga a legigazabb, és akinek a szemében mindenki bűnös, és mindenki az irgalmára szorul. Az utcán velem szembejövő az az isten, aki sokkal inkább egy ható erő, mintsem személy, törvény, aki igazságosan mér, de csak abban, ami neki személy szerint a legfontosabb. A buszsofőr az az isten, akivel alkut lehet kötni, és jó áron lehet szállítani neki a jó cselekedeteket, a rosszakért pedig komoly büntetést szab ki. A fogorvosom az az isten, aki inkább egy eszme, egy kinőhető erkölcscsősz, aki elkísér az életünk egy szakaszán, és amikor megtanulunk szépen köszönni, jöhetnek a nagyobb istenek, hogy lenyűgözzenek. A virágárus az az isten, aki egyik sem, miközben valójában mindegyik egy kicsit, és nem attól személyes, hogy önálló, komplex, irracionális és közel enged, hanem attól, hogy tudja, hogy szereti a reggeli kávét, és mit akar látni a facebookon, mikor unalmában görgeti a melóhelyén. 

Isten az az isten, aki bemutatkozott Jézusban, és aki mindezekkel szembeállított minket. Aki bármire hajlandó volt, hogy megmutassa, mi vagyunk ezek az istenek. Akinek ügyetlenül kellett lavíroznia a mi isteneink között, hogy magát adhassa számunkra, és aki kudarcot vallott, mikor őhelyette magunkat imádtuk tovább. Vagy ez a mi kudarcunk?

Mi szükség van még keresztény misztikára? 1.

Mindent, amit a természetfelettiről tudunk, a nyelvünkön keresztül ismerünk meg. A nyelv azonban csak az általános iskolai nyelvtan órák tükrében tűnhet egy objektív leíró rendszernek, mint a matematika a természetes egész számok halmazában. Valójában nagyon is folyékony valami, és nem csak a beszélt és írott nyelv önmagában egy folyton változó rendszer, hanem a jelentéstartalom is, amit a szavak magukban hordoznak, utóbbi ráadásul nem csak koronként változik, hanem egy tetszőleges időpillanatban egy nyelvet beszélő emberek közül találomra kiválasztott csoportban is találhatóak igen nagy eltérések a kifejezések értelmezésének tekintetében. Valójában a nyelv legalapvetőbb szabálya nagyjából így hangzik: minden nyelvi formula helyes, ameddig a közlő és a befogadó között olyan információközlés megy végbe, aminek a jelentésében a felek megegyeznek. Vagyis a nyelvben nem elegendő a szavak ismerete és átadása, a feleknek meg kell szenvedniük egy közös szókészlet kialakításával, és "kibarkóbázni" egy közös jelentéstartalmat is.

Ezen felül a nyelvünk a fizikai érzékszerveink által közölt valóságra épülnek, így minden nem fizikai természetű valóság, illetve absztrakció leírására is ugyanaz az eszközkészlet szolgál kiindulási alapul számunkra, ami lássuk be, ezen dolgok leírására elfogult és szűkös alapot jelent. Ezt, és a nyelvi és jelentésibeli folyékonyságot veszi figyelembe a keresztény misztika, amikor képekben, ellentmondásokban fogalmaz. A teológia dogmatikus és apologetikus (hitvédői) irányvonalával szemben, ami igyekszik pontos határértékeket megadni a tárgyának, a misztika úgy használja a nyelvet, mint egy olyan tolómérőt, amivel épphogy csak sikerül lemérni a tárgyának méreteit, a csúszka rögtön arrébb megy, így lehetetlenség pontos értékekkel dolgozni. A keresztény misztika egyesek számára zavaró allegóriái és ellentmondásai valójában tudatosan dekonstruálják a nyelv objektivitásával kapcsolatos hiedelmeinket, és ezen művelet mentén irodalmi szinten sikerül egyszerre tudatosítani magunkban a beszéd tárgyát, ugyanakkor nem állítani semmi konkrétat, ami a pontos megértés hamis illúzióját hozná el számunkra.

Tavaly két kerekasztalbeszélgetés is volt, amelynek témája leegyszerűsítve a dogmatika és misztika közötti különbségek, ellentétek témakörében mozgott. 

Érdekes volt látni azt, ahogy a videók kommentszekciójában elsöprő többségben szerepelt a negatív kommentek száma, amikben aggályaikat fejezik ki az emberek a dogmatikus és hitvédői irányvonalat bemutató vitázókkal szemben, miszerint pont az ilyen lelkiség, hozzáállás, lelkivezetők miatt hagyták el, vagy nem mernek az egyházakhoz tartozni, egyáltalán benézni. Persze hallottam már olyan félresöprő válaszokat azoktól, akik ezt az irányvonalat képviselik, amivel - egyrészt a misztikát érvelési hibák mentén összemossák a new age-el, és - azokat, akik nem tudják befogadni az ő álláspontjukat, úgy kezelik, mint akik "félnek az igazságtól".

Azért is érdekes volt mindezt látni, mert alapvető hasonlóságot lehet felfedezni azok között, akik ódzkodnak a vallás leszabályzott rendszerétől, és azok között, akik a leszabályzott rendszert képviselik. Az egyik csoportot a negatív tapasztalatokra épülő hiedelmei, míg a másikat a bizonytalanul megszilárdult ideológiája készteti ugyanarra az ellenszenvre a másik iránt, ami ideje korán lezárja az érdemi gondolkodást a jelenkorra reflektálni kívánó tágabb perspektíva, és az abban várakozó problémák és konfliktusok paradigmaváltó ereje előtt. Ezért is érthető számomra, hogy az (egyébként szerintem hamisan) "értékvesztettséggel" bélyegzett jelenkor - a szélsőséges politikai ideológiákon túl - miért volt képes feléleszteni a régóta szunnyadó keresztény misztikát, amit viszont - a szélsőséges ideológiákkal ellentétben - én pont hogy előre mutatónak tartok, nem veszélyesnek. A misztika ugyanis többek között az ember természetének mesterségesen szétválasztott két felét, a tudatost és az érzelmit igyekszik újból egyesíteni, amire a kortárs művészetekben szintén látok törekvést. Hogy a jelenkori művészetek egyébként mennyire fogékonyak a keresztény misztikára, egy későbbi cikkben mindenképp vissza fogok térni.

Szóval nem igazán értik egymást a misztikára fogékony emberek halmaza, és a dogmatikus és hitvédői irányzat képviselői, de ennek az elhatárolódásnak van jó oldala is, mint hogy képesek vagyunk egymás gyengeségeit meglátni. Ilyen például, hogy a misztikus oldalon vannak, akik valami globális vallásmasszát vizionálnak, mintha az oldaná meg a konfliktusokat, ha mindent összemosnak, és ezt elvárják másoktól is. Vagy a másik oldalon ez a sajátomhoz való ragaszkodás karikírozódik ki egy állandó hadakozásban a szavak szintjén, és szintén egyfajta globális egyvallásúságot vizionál, de nem az összemosás, hanem a hódítás mentén az "egy igazság" nevében. Mintha az ember alaptermészete a racionalitás volna, akit kellő mennyiségű érvvel be lehet nyesegetni abba a keretbe, amibe ők tartoznak, és ahol szellemi klónkatonák lehetünk. Pedig van középút, ami kecsegtetőbb, mint az ellentétes célú bedarálás: az egymás iránti tisztelet, és a másik eltérő felekezetiségének, vallásosságának elfogadása, amellett, hogy a sajátomét vallom, és elvárom a tiszteletben tartását, valamint megvitatom az őszinte kérdéseimet más vallásúakkal, világnézetűekkel az egyes témákban, anélkül, hogy meg akarnám őket győzni.

Ami talán nagy szakadékot szokott képezni még ebben a témában, az a Biblia, és annak értelmezése. Ezért is kezdtem azzal a cikket, hogy a nyelv mibenlétét szándékoztam tisztázni. A misztikusok ugyanis egyet értenek a dogmatikus és hitvédői irányvonallal abban, hogy fontos és hasznos a Biblia, abban viszont különböznek, hogy a misztikusok figyelembe veszik a cikkem elején írtakat, míg a dogmatikusok a szavak felszíni jelentéseit objektívnek vélik, a Bibliát pedig enyhén szólva kiváltságos helyen kezelik. Ahogy abban is egyetértenek, hogy a szövegeknek több jelentésrétege is van, de a misztikusok tovább merészkednek, amikor arra jutnak, hogy azokat egy ponton túl nem lehet megfejteni puszta intellektuális közeledéssel. A Biblia felhasználásának célja, a krisztuskövető élet magunkévá tétele ugyanis személyiségbeli, vagyis többek között értelmi, érzelmi, jellemi megújulást jelent, ami szakrális, az ember komplex nyelvrendszereit (szavak, gesztusok, érzelmek, absztrakciók, mágikus gondolkodás stb.) figyelembe vevő elmélyülés nélkül csak lamentálás a követésről.

A közeledés, és a félreértések elkerülése miatt én a magam részéről tennék egy javaslatot: a sola srcipturához (egyedül az írás) odaindexelném a sola coniuncte-t, vagyis hogy egyedül bizalmasan, együttesen-t. Ezzel egy olyan gyakorlatnak szeretnék megágyazni, amit én bibliai kontemplációnak (szemlélődés) neveztem el, és ami a kevesebb értelmezés és több befogadás elvét képviselné. A népmese olvasásra hasonlító, erkölcsileg rögtön hasznosítható intellektuális megközelítéssel szemben a bibliai kontemplációban nagyobb hangsúly lenne a szöveg felfedezésén. A körülmények megértésén, a karakterek jellemén és érzésein, gondolataikon, a cselekményben elfoglalt helyükön és álláspontjukon, a cselekmény menetén, azok okain, a jellemfejlődéseken, és nagy általánosságban a történetek egész képein, legfőképpen pedig azon, hogy mindezen apró elemek, és átfogó képek milyen hatásokat váltanak ki bennünk, és miért. Egyúttal az is kirajzolódna, hogy milyen megközelítési módszert, milyen stílust, fogalomkészletet alkalmaznak a szerzők ugyanannak a valóságnak az értelmezésére, amihez nekünk is van kortárs fogalomkészletünk és megközelítési módszerünk. Mint egyfajta művészeti alkotásnak és ránk történő hatásának együttes megértése. Különös módon pedig a történetek erkölcsi vonzata ezáltal sokkal mélyebben és átfogóbb szinten kristályosodna ki számunkra, így voltaképp mindkét "oldalnak" kedvezne ez az alapvetően misztikus módszer. Ezt a módszert lehet még tovább gondolni, én a kezdeti szárnypróbálgatásokhoz egy korábbi cikkben tettem javaslatokat, amit most a figyelmetekbe ajánlok.

Folyt.köv.

Lelkünk évszakai és napszakai

Utazó beszélgetések

Mostanában visszatérő álmomban egy régi vonat kabinjában ülök, tele idegen alakokkal, köztük egy furcsa ruhába öltözött, kivehetetlen arcú és hangszínű valakivel, aki beszélget a többivel, bár többnyire ő beszél, mi csak kérdezünk. Ezeket az álombeli beszélgetésfoszlányokat igyekszem most lejegyezni emlékezetből. Ezek az utazó beszélgetések.

lelekkep.jpg-Ejtsünk pár szót a lélek állapotairól. Kezdjük a lélek fényes nappalával, amikor úgy érezzük, minden a helyén van. Túlcsordulunk, ontjuk magunkból a teljességet, szeretünk, és örömmé válik bennünk a gyengeség. A lélek fényes nappala annak ismerete, hogy a teljesség karnyújtásnyi elérhetetlenségben, de biztosan ott van. Azután ott van a lélek sötét éjszakája, amikor magányba, erőtlenségbe burkolózunk, ürességet, hiányt érzünk, és értelmetlenséget. Messze, külső és belső világunk határáig visszhangzik a végső semmi. Fagyos, süvítő szél fújja át reszketeg, tehetetlen lényünket anélkül, hogy bennünk bármi is fel tudná tartóztatni.

Azután ott van a lelki tél és a lelki nyár, amik egészen másként válnak szét az emberben. A lelki télben minden háttérbe szorul, összemosódik. A dolgok viszonylagossá válnak, egyformává, egyöntetűvé, mintha hótakaró alatt lennének. A nap fénye, a mindenséget beragyogó erő magasan fölöttük ontja magából vakító sugarait, aminek visszhangját képesek csak visszatükrözni a dolgok, a felszín látszatvilágának részei. Elválik az örök a múlandótól. Kifénylik az örök önmaga dicsőségében, és elveszti vonzerejét a múlandó, alásüllyed, elmállik. A lelki nyárban ezzel szemben minden megtelik fénnyel. A dolgok magukba szívják a nap éltető erejét, és prizmaként ontják magukból szét a napfénybe oltott egyediségüket. Minden fontos, minden jelentős, értékes, különleges. Minden valóságos, és gazdag a mélységekben és magasságokban.

Ez a kétszer két állapot különböző archetipusokba ömlik, aszerint, hogy mit él meg annak jelentőségeiből az ember, és sztereotípiákba aszerint, hogy mit ért félre belőle, hogyan ismeri félre:

A lélek fényes nappala és a lelki tél együtt a szerzetes archetipusa, akinek a guru a sztereotípiája. A szerzetes elvesztette önmagát, ami által szoros egységbe került a mindenséget teremtő és fenntartó eggyel. Rátekint, és utána sóvárog, közvetlen sugarai töltik be lelkét, és a világ dolgait illanó párának, hiábavalóságnak látja. A guru mindebből csak a magabiztosság és a felülkerekedés akaratát hozza és tartja fontosnak, a világ feléről, az örömről és a boldogságról tesz bizonyságot, míg a másik felével, a nyomorúsággal és a szenvedés formáló erejével nem foglalkozik. A guru a hatalmat látja meg abban, ami a szerzetest alázatra sarkallja. 

A lélek sötét éjszakája és a lelki tél együtt a gyászoló archetipusa, akinek a toxikus a sztereotípiája. A gyászoló megéli a hiányt, az elvesztést, önmagán belül, kívül elvesztett valamit, ami meghatározta addigi lényét. Ebben a folyamatban érik benne a szenvedés formáló ereje, annak teljességében, mert halovány hideg fény csupán az öröm számára, ami magasan felette, a messzi távolban van. A toxikus a közömbösségen, vagy a romboláson keresztül igyekszik megszabadulni attól az érzéstől, amiben van. Számára sosem volt igazán az övé, ami már nem is lesz, és ezt a súlytalan és bizonytalan kötődést ontja tovább a világra. A közömbösségben elidegenedik mindentől és mindenkitől, abban a reményben, hogy megóvja magát a veszteség tovább gyötrő kínjától, a rombolásban bosszút áll mindenen és mindenkin, amiért elmulasztotta a mélyebb és erősebb kötődést ahhoz, amit elvesztett, vagy sose akart.

A lélek fényes nappala és a lelki nyár együtt a újjászületett archetipusa, akinek a térítő a sztereotípiája. Az újjászületett hagyja magának megélni a teljességet a számára megmutatkozó aspektusaiban. A dolgok a helyükön vannak, és mindenből árad a teremtés illata. Az egész mindenség, látható és láthatatlan együtt táncol, és őt magával ragadja az a gyönyörűség, hogy mindezt láthatja, és részt vehet benne. Örömén át sugárzik ez a teljesség, és ontja magából kályhaként mindenkire, aki közel engedi magához. A térítőt, rápillantva erre a teljességre a bizonytalanság és a türelmetlenség fogja el. A dolgok összhangjának kiváltságos látása ahelyett, hogy magával ragadná, felfuvalkodottá teszi. Meggyőződésévé válik, hogy amit megélt a teljességből, az minden, ami végsősoron elérhető, és feladatának tekinti erőltetni magára és másokra ennek a hőjét. Ezáltal eltékozolja azt a szabadságot és örömöt, amiben ő maga is részesülhetett.

A lélek sötét éjszakája és a lelki nyár együtt a bányász archetipusa, akinek a hedonista a sztereotípiája. A bányász érzi, hogy valami van, amit még nem tud, még nem tapasztalt. Nyitott, vágyakozó, kíváncsi, felfedezni indul, barátkozni, szert tenni kapcsolatra, ismeretre, élményre. A bányász mérlegeli, értékeli, értelmezi mindazt, amivel találkozik. Megbecsüli, vagy elveti aszerint, hogy önmagára milyen hatással bír mindaz, amit felfedezett. A hedonista mértéktelenül halmoz, gyűjt. Ragaszkodik ahhoz, amit már összegyűjtött. Mindent akar, mert a teljességet úgy képzeli el, ha őbenne minden egybetartozik, ha magában hordoz mindent. Míg a bányász ismeri magát, a hedonista csak azt ismeri, amit belőle a begyűjtött dolgok kiváltanak. Végül a bányász egyé válik a felfedezésével, feloldódik benne, a hedonista belefullad, megsemmisül általa. Mert a végtelenség a bányásznak gyönyör, míg a hedonistának tékozlás.

Ez nem egy sokadik tipológia, bármelyik archetipus felemelheti a másikat, vagy gyarapodhat belőle, és bármelyik sztereotípiának segíthet, vagy épp nem tud majd kapcsolódni hozzá. A lélek évszakai és napszakai állapotok, és a karakterek nem tudnak abban segíteni, hogy ezeket az állapotokat magunknak, vagy a céljainknak alárendeljük, mint egy hagyományos tipológiában. Sokkal inkább csak azért vannak, hogy lássuk, ahogy korábban mondtam, hogy mit élünk meg ezen állapotok jelentőségéből, vagy mit értünk félre belőlük. Mennyire vagyunk távol önmagunktól, merre hömpölyög életünk jelen szakasza? Minden sztereotípia egy lehetőség az elmélyülésre, és minden archetipus egy lehetőség a tágabb perspektívára. Életünk árnyalatai végső soron messze túlmutatnak évszakokon és napszakokon, mégis, befagyott pillanatokban, amikor kikönyöklünk az ablakba, vagy sétálunk egy kiüresedett utcán, betérünk egy szakrális helyre, vagy csatlakozunk egy társalgáshoz, aktuális viszonyunk a valósághoz ezen állapotok tükrén át ismerőssé válnak, érthetővé, befogadhatóvá. 

 

Mi jár a fejedben? - térítés a facebookon, és a komment lélektana

kommentezes.jpgkép forrása: Videománia

Minden nap jut legalább egy bejegyzés az ateista facebook oldalakra arról, hogy valaki készített egy képernyőképet egy valamilyen poszt alatti kommentről, vagy messenger szösszenetről, amiben a jó tanuló lefelelt az evangéliumból. Aztán persze megy a virtuális tér íratlan szabályaihoz mért vállalhatatlan ócsárlás, de nem csak a képernyőképet megosztott oldalakon, hanem az eredeti komment alatt is, és mindenfelé, ahova eljut a képernyőkép még személyes megosztásokon keresztül.

Ismerős? Átéltél, vagy láttál már ilyet? Nekem rossz látni ezt. Mármint szomorú vagyok, mikor azt látom, hogy valakit a "lélek arra buzdít", hogy benyomjon egy helósziahiggyélésmegmenekülszcsá-t. Azért szomorít el, mert ha kívülállóként nézem, ez távolról sem vonzó, ha meg bennfentesként, ez távolról sem örömhírátadás. Mert én is küzdök már egy pár éve azzal a témával, hogy voltaképp akkor hogyan is tudnám Jézust mutatni a környezetem felé úgy, hogy ne csak egy komment legyek egy bejegyzés alatt. Érted az iróniát ebben?

Az, hogy ennyire nem lehet a virtuális térben vallási témákról kommentelni, egy számomra elég egyszerű okra vezethető vissza. Azoknak mondom, akik a Biblia tekintélyében és teljes ihletettségében hisznek, hogy fogják be most a fülüket: Az örömhír nem szavakból áll, és nem is lehet emiatt pusztán szavakkal átadni. Ez a valóság. Annak, hogy én a hitemet valamilyen formában kommunikáljam a környezetem felé, egy hosszú és személyes útja van. 

Szent Ambrus püspök fogalmazott egyszer valahol így: "Az igazság nem egy elvont fogalom, vagy egy idea. Az igazság egy személy, a neve Jézus Krisztus." Ha ez így van, az igazság egy komplex, izgalmas, egészében kifürkészhetetlen, vonzó és egyben valamelyest taszító, lenyűgözően mély, bensőséges kapcsolatot kereső valaki, mint mi mindannyian. Nem objektív, mert minden, ami objektív, nem vonatkozhat az egyénekre, csak leíró jellegű az általános dolgokra, közös jellemzőkre. Ezért ha az igazsághoz bármi valós köze is van az embernek, azt a szubjektívben érdemes keresni, mert a szubjektív közelséget jelent, az egyénen belüliséget. 

Ez a dolog persze párhuzamosan két problémát is hordoz magában. A másik problémát úgy tudnám röviden elnevezni, hogy "kommentpara". Ez szinte bármilyen témájú posztnál így van, és abban jelentkezik, ahogy azt sok hobbielemzőtől kaptam már értelmezésként, miszerint a virtuális térben mutatja ki mindenki a foga fehérjét, a valóságban meg félnek ezt előadni, nehogy üssenek érte. Szerintem sokkal inkább arról van szó, hogy mivel nem emberek állnak szemben egymással, akik egymást a másik valódiságában tapasztalják meg, sokkal kevésbé érzik a súlyát annak, hogy egymásra hatnak a szavaikkal, ezért kevésbé törekednek arra, hogy a nehézségeikről és a kételyeikről beszéljenek, és sokkal közönyösebben ki tudják mondani az averzióikat szidalmakkal kivaxolt dühorgia képében. A kommentpara fonákja viszont igazán csak abban rejlik, hogy amikor valaki lepötyög valamit, és rányomja az entert, nálam a labda, hogy azt milyen hangsúllyal olvasom fel magamban, és miféle belső mumusokat, önmagamban letiltott részeket projektálok belé akaratlanul is, mire eljutok oda, hogy fröcsögnek a betűk a klaviatúrámból. A saját tapasztalataim inkább arról győznek meg, hogy itt csak látszólag vitatkoznak egymással emberek, valójában egymás mellett magukban vitatkoznak látványosan. Ezért csak azt tudom mondani erre, már is valami, ha nem veszi nagyon komolyan az ember azt, ami "elhangzik" ebben a térben.

Pár napja szerencsém volt egy olyan kereszténnyel szóba elegyedni a messengeren, aki erősen meg volt győződve arról, hogy amit ő képvisel, az a helyes értelmezése a hitnek. Igyekezetem, hogy megértsem, mire van szüksége tőlem, mit remél ettől a beszélgetéstől, kudarcba fulladt. Visszanézve a beszélgetést, csak látszólag tűnt úgy, hogy engem próbál meggyőzni a saját hiedelmeiről, és rávilágítani arra, hogy az én hozzáállásom híján van az úgynevezett világosságnak. Arra kellett rádöbbenjek, hogy ténylegesen egy olyan folyamat zajlik le mindenkiben, bennem is egy ilyen, a világhálón történő beszélgetés során, ahol csak névlegesen tekintek úgy a válaszokra, amiket a gondolataimra kapok, mint egy másik embernek a tapasztalatain és azok értelmezésén átszűrt gondolataira. Valójában azonban úgy kezeljük ezeket a beszélgetéseket, mint ahogy magunkkal vitatkozunk, amikor egyedül vagyunk otthon a lakásban.

A kommentezés lélektanának számomra nagy felismerése, hogy visszahozza a gyermeklélek egyik kinőtt sajátosságát, az enyém korszakot. Amikor a gyermek még igazán pici, lelki fejlődésének kezdetén úgy tekint a világra, hogy abban minden az ő meghosszabbítása, minden ő, minden a része, ami a látóhatáráig elér. Amikor először fölfedezi, hogy ez koránt sincs így, kísérletet tesz az elvesztett dolgok visszahódítására. "Ez is az enyém, az is az enyém." A virtuális közösségi tér, bár már sok éve létezik, mégsem annyi ideje, hogy az emberi fejlődésnek generációsan megjelenő sajátosságává váljon, illetve ez még csak most fog eljönni a Z generációval. Mindannyiunk számára egy új gyermekkort, egy új fejlődési folyamatot jelent ebben a térben megszületni és felnőni. Valószínűnek tartom, hogy minél idősebb korban lép be valaki ebbe a térbe, annál lassabb ez az újra felnövés, de ez mellékes is most, mert ami tapasztalható, hogy az igazi konfliktus abból ered, amikor meglátok vagy felolvasok magamnak a közösségi térből valamit, azt pozitív vagy negatív értelemben, de mindenképp rólam szólónak gondolom. És máris röpködnek a "szívemből szóltál"-ok, a "rosszul látod"-ok, és egy sor, névlegesen a másikra vonatkozó, valójában önmagunkról szóló kommentek.

Mi a következő lépés? Amikor a kommentek már a fogalmazás szintjén is tükrözik a valódi gondolatokat. Amikor az "én is hasonlóképpen gondolom, mert/de"-k, meg a "szerintem tévedsz, mert/én máshogy látom, mert"-ek az őszinte énközlés fázisába juttatják az embereket, ahol már úgy tekintünk egymás gondolataira, mint a tőlünk külön- és önálló emberek megtapasztalásaira és következtetéseire. Eljön az ideje, hogy a virtuális teret a fizikaihoz hasonlóan a maga önállóságában fedezzük fel, és ekkor megtelik majd egy sor énközlő és a másikat megérteni vágyó gondolattal. Adjunk időt, és buzdítsuk a fejlődésre. Gyakoroljunk mi is, hogy a következő generációk ne úgy kapják meg tőlünk ezt a virtuális teret, mint a szirupos ömlengésektől és vérbenforgó átkoktól teleszemetelt második valóságot.

Hogyan legyek szabad? Miért, KI akar szabad lenni?

Utazó beszélgetések

Mostanában visszatérő álmomban egy régi vonat kabinjában ülök, tele idegen alakokkal, köztük egy furcsa ruhába öltözött, kivehetetlen arcú és hangszínű valakivel, aki beszélget a többivel, bár többnyire ő beszél, mi csak kérdezünk. Ezeket az álombeli beszélgetésfoszlányokat igyekszem most lejegyezni emlékezetből. Ezek az utazó beszélgetések.szabadsag.jpg-A szabadságot filozófia és vallás minden korban igyekezett már megközelíteni. Annak oka, hogy ennyiszer nekifutunk ennek a témának leginkább az, hogy minden adott kor saját evidenciája, amibe beleszületünk, megnehezítik a kérdést. Mert mindegy, hogy egy őskori törzs legdominánsabb címében, a császárok, majd királyok kegyében, később a nép hatalomformáló mozgásterében, végül pedig a széleskörű fogyasztásban próbáljuk megragadni, rendre egy rajtunk kívül eső dologban keressük. Pedig filozófia és vallás már a kezdetektől igyekezett újra és újra definiálni, sokszor sikeresen, sokszor viszont sikertelenül, épp az evidenciák miatt. Ugyanis minden evidencia mentén megragadni kívánt szabadságértelmezésre igaz, ami a mai, legnépszerűbb szabadságfelfogásra is: Hogy szabadságom a választási lehetőségeimben rejlik, valójában megkötözöttség, akár ezen választási lehetőségek száma korlátozott, akár végtelen.

A szabadság ősi kérdése valójában a következő: Mi a kiindulási pontja a döntéseimnek? Amennyiben a döntéseim kiindulási pontja, eredője csupán valamely rajtam kívül eső, vagy rám nyomást gyakorló dolog, nem vagyok szabad. Nem vagyok tehát szabad mindaddig, amíg csak egy másik személy, vagy egy társadalmi konstrukció, értékrend, függőség, vallás, vagy bármi egyéb bálvány határozza meg számomra, mi vagyok, és mit tehetek. Azért nem, mert mindezek legfeljebb járulékai önmagamnak, de nem teljesen azonosak azzal, akit én énnek nevezek. És azért sem, mert a szabadságban felelősség van, és az eredő birtokolja mindkettőt. A döntéseim eredője szabad, és övé a felelősség is. Tehát lehet az identitásom része, hogy valakinek a valakije vagyok, vagy hogy valahova tartozom, de ezek legfeljebb csak összhangban lehetnek velem és a döntéseimmel, a döntéseim eredője viszont csak én magam lehetek. Mert csak ekkor tudok élni is a szabadsággal, a vele járó felelősség fényében.

Amennyiben a döntéseim eredője az önmagam által meghatározott énem, szabad vagyok. A szabadság tehát az, hogy akinek én meghatározom magam, attól erednek a döntéseim. Vagyis a szabadságot megelőzi egy identitásépítés, identitásfelfedezés. Fel kell fedezzem, hogy én vagy én, hogy ki vagyok én, hogy miért vagyok én én, hogy megtudjam, mit szeretnék valójában én. Fel kell építsem a saját identitásomat ahhoz, hogy szabad legyek, minden olyan tulajdonsággal, dologgal együtt, amit kaptam. És amikor felépítem azt, rátekintek, és látom, hogy amit építettem jó, vagyis önazonos vagyok vele, képes vagyok szabadon dönteni a felépített identitásom - vagyis minden, ami én vagyok - tükrében. Persze az identitás részleteiben egy alapvetően képlékeny dolog, és pont ez teszi élővé, hogy apránként változik, ahogy a folyó folyik valahonnan valahová. Mégis, minden pillanatban, ha egy ponton beleállunk, azt állapíthatjuk meg, hogy ez ugyanaz a folyó. Így minden pillanatban, az állandó változás közepette a saját felfedezett, felépített identitásunkként határozzuk meg azt, ahol épp tartunk, szabadok vagyunk.

Felépítem, felfedezem, amit építettem. Felfedezem, felépítem, amit felfedeztem.

Találó a Biblia allegóriája, ahol Isten már a kezdetektől szabadságot adott az embernek, mert hiszen szabad volt eldönteni, hogy a vele való közvetlen egységben marad, vagy felfedezi magának az identitását. És amikor az ember úgy döntött, ahogy egy gyermek felnőve úgy dönt, hogy maga szeretné felépíteni, felfedezni önmagát, és szakít a jó és rossz tudásának gyümölcséből, birtokba veszi a latolgatás eme képességét, a szülő elengedi a kezét, Isten megteremti a lehetőségét annak, hogy mindezt megtehesse, azáltal, hogy eltávolodik a világtól, amiben az ember él. 

Találd, építsd meg önmagad, és elnyered a szabadságot...

Citromos kávé - Ti is csináljatok 3D Bibliakört!

livingbible.pngMég három éve egy barátom felhívta a figyelmemet egy amerikai könyvre, amiben egy tanulmány szerepelt. A tanulmány célja az volt, hogy feltérképezzék az emberek bibliaolvasási képességeit. A megkérdezettek először kaptak egy irodalmi szöveget, vagy folyóiratot, aminek a tartalmát értelmezniük kellett. Minden résztvevő a saját életkorához tartozó szövegértési képességgel tudta értelmezni ezeket a szövegeket. Amikor viszont egy bibliai szöveget adtak nekik, rendre lecsökkent a szövegértési képességük egy kezdő általános iskolás szintjére. Szerte az országban megszámlálhatatlan mennyiségű házicsoport létezik, ahol a Bibliát tanulmányozzák a résztvevők, és ez arra késztetett, hogy két évvel ezelőtt összeállítottam egy bibliatanulmányozó módszert, amit azóta már két egyetemi féléven keresztül is sikeresen tudtam gyakorlatba ültetni. Ezt szeretném most nektek is átadni, mert a fent említett problémának a gyökerét abban látom, hogy gyakran hamarabb tanuljuk meg a gyülekezeteinkben egy bibliai szöveg értelmét, jelentését, mint hogy magát a szöveget mi magunk olvastuk volna, ezért úgymond elkényelmesedett a szövegértési képességünk a Bibliával szemben, ami szomorú tény annak tükrében, hogy anno pont ez ellen tettek erőfeszítést azok, akik anyanyelvre fordították a Bibliát. 

A módszer menete a következő: A bibliatanulmányozó alkalom elején a résztvevők külön-külön fognak egy lapot, és azt három részre osztják Ezt követően az első körben közösen elolvasnak egy igeszakaszt, majd egyénileg leírják a lapjuk első hasábjába, hogy számukra milyen üzenetet hordozott a felolvasott szakasz. Összegzik gondolataikat, véleményüket, problémáikat, kérdéseiket, mindent, ami eszükbe jut. Ha mindenki végzett, sorban felolvassák, amit az első hasábba írtak. Ez egy nem-reflexív kör, vagyis hangosan senki nem kommentál, vagy kérdez, aki épp nem beszél, az írja le a második hasábba az elhangzottakkal kapcsolatos gondolatait, problémáit, kérdéseit, vagy ami tetszik, nem tetszik neki a másik fejtegetésében. Ezután jön a második kör, amikor kinyílik a beszélgetés tere, és szabadon meg lehet vitatni a másikkal mindazt, amit felírtunk magunknak a második hasábba. Egyetértések, ellenvetések, tetszések, problémák, kérdések, tovább gondolások, minderről egy közös beszélgetést tartanak a résztvevők. Amikor úgy érzik a csoport tagjai, hogy fáradnak, lezárják a beszélgetést, és ezután jön a harmadik hasáb. Abba mindenki beleírhatja azt, ami az első kör óta változott benne a második kör hatására, érdekességet, továbbgondolásra érdemes dolgokat, ellenvetést, bármit, amivel a beszélgetés közben gazdagabb lett másokon vagy magán keresztül. A harmadik körben szintén körbe megyünk, felolvassuk a harmadik hasábot, amihez maximum egy-két rövid gondolatot lehet hozzátenni, amivel nem lassítjuk a kört, vagy köszönetet mondani egy gondolatért, ami még elhangzott. Itt is lehet még jegyzetelni. 

A módszer neve 3D, mert három dimenziója, fázisa van. Bátran és szabadon használjátok, fejlesszetek rajta, csak tartsátok szem előtt, hogy a módszer alapelve a Biblia önálló felfedezésének gyakorlása, és a szabad gondolkodásra való lehetőségadás. A módszer interaktív, tehát figyeljetek oda, hogy megfelelő legyen a létszám. Tapasztalataim szerint 8-10 fő az ideális csoportlétszám, ha tehát túl sokan vagytok (10+), érdemes két vagy több kiscsoportra bomlani, és alkalmanként átjárni a csoportok között. Ez a módszer akkor nem alkalmas, ha azt szeretnétek, hogy a közösségetekben mindenki az általatok igaznak vélt tanítást, értelmezést kell vallja. Itt nincs rossz értelmezés, vagy téves meglátás, csak megbeszélésre, továbbgondolásra érdemes felfedezések. Kérlek, majd ne felejtsetek el beszámolni arról, hogy merre és milyen eredményekkel használtátok. Nyugodtan írjatok rám, kíváncsian várom a gondolataitokat, hogy én is gyarapodhassak belőlük.

Citromos kávé - sírni és nevetni csak szívből, szabadon

Mit is mondhatnék neked? A sírás és a nevetés ugyanarról a tőről fakad. A szeretet tövéről. A szeretet az atya, akinek gyermekei a sírás és a nevetés, e két istenség. A világ szenvedés, mondta volt Szidhárta a bölcs, és nem is tévedett. Csak épp egy másik világról beszélt. Az a világ még ezelőtt volt, és abban az emberek előbb nevettek, aztán sírtak, mert az öröm volt az idősebbik, ő született hamarabb, aki paradicsommá tette az életet, s a kisebbik testvér, a bánat követte útján, lépett lába nyomába, ahogy a kisebbik testvéreknél szokás. E kimélyült lábnyomok mentén ürült ki az élet, vált kopárrá és fullasztóvá. Ekkor jött az atya, aki lenyelte a sírást, és a nevetést, hogy kiköpve őket fordított sorrendben a sírás legyen az idősebb, és a nevetés járjon innentől a lába nyomán. A világ így telt el ismét, így vált először szenvedéssé, majd a szenvedést követi az öröm, amikor megtalálod azt, aki megtalál téged.

Azt mondod, nem mersz a rosszal szembenézni? Azt mondod, nem mersz sírni? Odázod amíg lehet? Csak a boldogságra akarsz koncentrálni? A jövendő örömödet csapolod, és nem jutsz annak nektárjához, ha elfojtod a sírást. Mert az idősebb gondot visel a fiatalabbra, és mert a fiatalabb testvéri szeretetben van az idősebbel.

Az őszinte sírás a lélek mélysége, és a lélek vizeinek mélységéből feltörő légbuborékok a szabadság édes örömei, a nevetés forrása.Akkor örülsz igazán, ha sírsz is igazán. Sírj csak annak, aki megérdemli, aki leúszik veled a legmélyebb vizekig, ahol majd az öröm vár. Hálás lesz neked a nevetés, és bízni fog benned a sírás.

Egy bölcs asszony a minap azt mondta nekem: A fájdalomból csak a fájdalmon keresztül vezet ki az út.

15032937_708600869295828_6734092209639354801_n.jpg

Citromos kávé - Elégtétel pamflet

dali-03.jpg
ISTEN    Mielőtt voltál, én már magamhoz fogadtalak. Legyen világosság. A magam képére formáltalak, mindent neked adok. Áldás leszel. Szövetséget kötök veled, nem hagylak el.

EMBER    Uram, nem boldogulok! Az életem nehéz és kínkeserves. Csak egymást marjuk és tapossuk, mindenki önző, senkiben nem bízhatok igazán. Mi végre?! Miért hagyod ezt? Mit tegyek, hogy békére és örömre találjak?

ISTEN     Így öntözd a lelked: Élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.

EMBER    Hogyan tehetném ezt meg?! Ha csak én teszem meg, széttépnek, mint zöldevőt a vadak! Én dúskálni akarok az életben, mint egy oroszlán, nem turkálni a szemétben, mint a patkányok! Mit tettem, hogy ezt kapom? Nem vagyok elég jó, hogy azt érdemeljem?! Kímélj meg büntetésedtől! Zsákruhát öltök, hamuval hintem fejem, olajat, gyümölcsöt és kövéret füstölök oltárodon. Mit tegyek még, hogy békét és örömöt szerezzek? 

ISTEN    Elküldöm a fiamat, hogy lásd, milyen, amikor te énbennem vagy, és én tebenned. Jaj érted, képmutatóért, értsd meg: irgalmat kérek, és nem áldozatot! Én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a vesszők. Az én békémet adom nektek, hogy százszoros gyümölcsöt teremjen köztetek. Tanítványaimmá teszlek titeket: úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket.

EMBER    Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok az istenkáromlást!

ISTEN    Szabad vagy, hogy összetörd. Életem adom érted, mert szeretlek. Ha marad benned valami belőlem, szaggasd meg szívedet.

EMBER    .Jaj nekem! Én lettem a Sátán. Akkor már legyek az Isten!

ISTEN    Ő feltámadt, hogy lásd, milyen, amikor te énbennem vagy és én tebenned. Vele legyőzheted önmagad halálát. Felemelem előtted, mint a rézkígyót, hogy ha belenézel szemének tükrébe, elvegye az önvádad és gőgöd, melyek eltiltanak tőlem. Az ürességében megleled gondviselésem, elég neked az én kegyelmem. Emlékezz mindenre, amit elmondtam neked.

EMBER    Értem, Uram! Nekem adtad, hogy kitöltsem rajta a tőled kapott dühöm, mert patkány lettem, pedig azt akartuk, hogy oroszlán legyek. 

EMBER    Uram, nem boldogulok! Nem tudom megértetni a világgal, hogy semmirekellőek vagyunk. De mi közöm a gőgjükhöz?. Mi engedelmeskedünk, Uram!  De még köztünk is vannak ártatlan árulók. Mit tegyünk még, hogy békére és örömre találjunk?

Várom az évről évre meg nem születő megváltót

Alig aludtam valamit az éjjel. Természetesen valamilyen teológiai-misztikus-filozófiai problémán törtem az agyam, amiben Isten, a szabadság és a materiális világértelmezés voltak a főszereplők. Na meg podcastokat és hangoskönyveket hallgattam. Tipikus én. Mindig találok ürügyet arra, hogy ne a feladataimmal kelljen foglalkoznom. Aztán egyszeriből, ahogy az lenni szokott nálam, amikor túlpörög az agyam, minden kitisztul, egy belülről jövő orkán kisöpör mindent, és csak én maradtam, meg a karácsony. Ami egy hét múlva már itt is van. Minden decemberben megfogalmazódik bennem, hogy a mostani karácsony más lesz, mint a korábbiak. Most, mikor az egész család összegyűlik, lehetőségem volna mindenkivel egy körben megbeszélni a transzgenerációs sebeket, hogy tiszta lappal kezdhessünk mindent, hogy tiszta lappal vágjak neki a saját életemnek is. A családom persze mereven elzárkózik ettől, mert a karácsony az ájtatosságról és a békéről kell szóljon, amit meg én szeretnék, az fájdalmas, és nincs itt az ideje. Nem illeszkedik a tradícióba. Na mindegy, majd kitalálok valamit. Vagy csak átélvezem a mostani karácsonyt, ahogy eddig, és reménykedem benne, hogy egyedül is tudok annyit fejlődni ezen sebekről való gondolkodásban, amennyit kaphattam volna, ha közösen beszéljük meg ezeket. 

Szóval kiüresedett a fejem, ahogy az lenni szokott túlpörgés után, és beindul a nyáladzás időszak. Nálam a nyáladzás úgy fest, hogy mindenféle képek suhannak át az agyamon, és semmire sem összpontosítok igazán. Egyfajta meditáció. A mostani meditáció viszont úgy nézett ki, hogy pont azok a gondolatok suhantak át a fejemen, amik pár napja hátul már pörögtek az agyamban, mellékvágányon, mint a nehezebb kérdések szokták tenni ezt nálam, és érdekes képekként sorakoztak fel most bennem. Úgy esett, hogy minden eddigi dogmát sikerült elengednem, ami bekeretezte a világ inputjait számomra, mindenki számára. Nézzétek, mi lett belőle:

1. Keresem Krisztust. Hol van Krisztus?

Krisztusra épül az egész nyugati gondolkodás. Ott van a humanizmusban, amikor az azt mondja, minden emberi élet szent, és a legnagyobb bűn egy emberi élet kioltása. Ott van a szabadság - egyenlőség - testvériség hármasában, mert mindannyiunk Szentháromság Atyja egy, tehát testvérek vagyunk, aki mindnyájunkat egyformán szeret a puszta lényünk okán, tehát egyenlőek vagyunk, és aki mindnyájunkat megváltott, tehát szabadok vagyunk. Ott van a konzervativizmus pozitívumaiban, az értékek megőrzésében, a testvériségben, az emberi életben, a becsületesség és a méltóság kiterjesztésében. Ott van a liberalizmusban, a szabadságban, az emberi jogokban, az esélyegyenlőségben, a békében. Éppúgy ott van a jobboldaliság pozitívumaiban, az ősök és a hagyományok tiszteletében, mint a baloldaliság pozitívumaiban, az elesettek, koldusok, nyomorultak segítésében, a szociális érzékenységben. És persze a progresszivitásban, a szembefordulásban a megkövesedettel, a jobbá válásban. Amikor bírálunk bármit, akár a közéletben, akár az egyházban, akár a politikában, azt nem tudjuk nem krisztusi alapon bírálni. Amikor kapzsiságot, önzőséget, erkölcstelenséget, gonoszságot róvunk fel másoknak, a nyugati civilizációnk fundamentumaihoz nyúlunk, senki máshoz, mint Krisztushoz és az ő tanításaihoz nyúlunk vissza. Kikerülhetetlenül meghatározza és megtámogatja a gondolkodásunkat. Lehet csűrni a dolgokat úgy, hogy a hellén kultúra is komoly befolyásoló tényező volt, értékrendünk mégis sokkal világosabban hordja magán Krisztus képét, mint a sztoikusok békéjét, és a platóni igazságosság, mértékletesség, bátorság és bölcsesség mellé, és azokat összefoglalandó mindig megjelenik a hit, remény és szeretet. Végső soron krisztusi alapúak az ideológiáink, és az azok alapjaként szolgáló humanizmus egyszerűen csak deszakralizált szentlélek. 

Ezzel szemben gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy az átmentett értékek helyett a mindenkor megjelenő káros részeket szemléljük, és azok tükréből értékeljük a másikat vezérlő ideológiát, és őt magát is, gyakran sajnos jogosan, mert néhányan a vezérlő ideológiánk káros részeire tesszük a hangsúlyt, mert csak azok különböztetnek meg a másiktól igazán, és valamiért szükségünk van ellenségképekre az összetartozáshoz. Ezt a hibát pedig az egyházban is gyakran elkövetjük, amikor az értékeink helyett csak azzal foglalkozunk, amit a másik teológiai halmaz máshogy gondol, és minden áron meg akarjuk győzni őket, hogy üdvösségkérdés a teljes hasonlóság. Mintha maga az üdvösség, és a Krisztusba vetett hit nem volna elég az összetartáshoz, mindenképp mindenkinek ugyanúgy kell gondolnia és értelmeznie mindent. Futószalagos kereszténység.

2. Ki akarna ma keresztény lenni? Ugyan mit adhat a kereszténység?

Nem csak arról van szó, hogy elegendő indokot szolgáltatott az egyház a történelem folyamán, és hogy kellő mennyiségű szellemi és anyagi javak álltak rendelkezésre ahhoz, hogy az ember kivásárolhassa magát a vallásosságból. Nem pusztán sztereotípiákra építő vallásundor, keresztényüldözés és hedonizmus az oka a templomok elnéptelenedésének, ahogy azzal olyan könnyű magunkat nyugtatgatni. Arról is szó van, hogy ma már szeretetet, elfogadást, boldogságot, békét, vagy legalábbis ezeknek az ígéretét be lehet szerezni egy bizonyos fehérnemű vagy fogkrém megvásárlásával is. Nem szükséges templombajárással, egyházfentartóival és krisztuskövetéssel, önátadással fizetnünk, hogy ezeket az értékeket, vagy ezeknek szintúgy sajnos csak az ígéretét megkaphassuk. Nem szükséges az egész életünket adni, elég csak ezerkilenckilencvenet. 
chocolate-jesus_fb.jpgÉs hogy reagál erre az inflációra kereszténység? Behozza a marketinglemaradást. Csak sajnos helyes önértékelés és kellő önismeret hiányában a rossz végén fogja meg a dolgot, amikor két frontot rossz választ ad az arculatfrissítés igényére. Az első front a kifelé történő kommunikációban zajlik, amikor is úgy ölti magára a trendiséget, hogy az előbb említett értékek, meg a közösség a termék, amivel szolgálni kíván, és amit lássunk be, bárki megkaphat bárhol, ahol a hobbijának, érdeklődésének sokkal testhezállóbb programokat keresi az egyébként is máshol a világban, amire egyébként is jellemző ma a programdömping. Az pedig csak ront a helyzeten, hogy így az apróbetűs részekhez kerülnek az elvárások és a kötelezettségek, mint az önátadás, és önfejlesztés a krisztuskövetésben, mert így a szabad asszociációknak ad teret, hogy vajon mi is lehet a behúzás? És itt magától értetődően előkerülnek a sztereotípiákkal összhangban lévő rossz tapasztalatok azokról a gyülekezetekről, amik kellő önértékelés hiányában abuzívak és felesleges elvárásokat támasztanak az emberek felé.

A második front a befelé történő kommunikációban történik, amikor az említett termékeket hozzárendelik az elérhetetlen vágyálmokhoz. Ahogy az intimissimi modell elég szép, a nespressot ivó sztár elég jó ízlésű és boldog, én pedig csúnya, rossz ízlésű és boldogtalan vagyok, úgy a krisztuskövető ember is olyan, hogy bármit teszek, sosem lehetek elég alkalmas rá, hogy én legyek az. Nem arra gondolok, hogy elég jó lehetek-e Isten kegyelmének elnyeréséhez, hanem hogy nem tudok elég jó lenni ahhoz, hogy kövessem Jézust. Krisztus követése egy lehetetlen feladatként van beállítva, de nem tételes cselekedetek mentén, amik a keresztény élethez tartoznának, hanem mert azokról annyira általános és elvont képet kapok az igehirdetésekben, hogy emiatt nem vezet hozzájuk kitapogatható út. És amikor egybe akarom vetni azokat az egyedi életemmel, mindig van, amit annak tükrében, hogy mi jön le nekem az igehirdetésből, rosszabbul csinálok, és sosem az számít, hogy mit csinálok jól.

glamour_jezus.jpgPilinszky arról ír a Jézus követésében, hogy Krisztus nagyon kevés dolgot kíván az embertől, de ezt folyamatosan, és hogy a tanításának legügyetlenebb gyakorlata is hihetetlen eredményekkel jár, ezért lehet ő hívő. Fontos dolgot ragadott meg ezzel. Az a sanda gyanúm, hogy igenis lehet krisztuskövetőnek lenni, és hogy nem olyan magas a jézusi mérce, mint amit a papok és lelkészek egy része hangoztat. Én úgy hiszem, a keresztény ember ideálja nem modellalkatú, hanem éppoly hájas és ügyetlen, mint az átlagember. De épp ezért hitelesek a törekvései és a víziói, mert valóságosak, természetesek, mint ő maga. Ezért ha van kihívás az ember számára az evangélium útjának legelején, akkor az ez: A reklámokban feltüntetett elérhetetlen modellalkat és boldogság mintájához hasonlóvá tett krisztuskövetés visszakérése a valóság számára, hogy azt gyakorolni lehessen.

Mert mi következik a Glamour Krisztusból? Egyrészt a hiú keresztények fasshion weekje, ahol ha valaki egy éppen aktuálisan megosztó kérdésben (például a homoszexualitás témában, és még véletlenül sem valami érdemi és értelmes kérdésben) hangosan valamelyik oldalra áll, máris pózolni kezd azzal, mennyire krisztusi az ő magatartása a másikéval szemben. Másrészt pedig a többségben lévő szerényebb, vagy legalábbis a hiúságukat nem a vallásosságukban megélő keresztények egyszerűen csak nem csinálnak semmit. Nem gondolkodnak azon, mi lenne a mindennapi krisztuskövetés, csak élik a napokat, és vasárnapról vasárnapra templomba járnak zombulni. Mert ha túl nagy a mérce, akkor valaki vagy eljátssza, hogy megfelel neki, vagy hagyja az egészet a fenébe, és meg sem próbálja. Akkor az mindenkiben csak egy örök elégedetlenségérzetet, belső felmorzsolódást okoz, vagy jobb esetben önpusztítás helyett inkább kiábrándul a vallásból.

Gyakran nem élünk krisztuskövető életet, nem építjük Isten országát. Beszélünk róla, de nem teszünk érte, mivel túl nagynak van beállítva az elvárás, és ezért túl alacsony a motiváció. Túldimenzionáljuk, és így a gyakorlatban aluldimenzionálódik. A nyakunkba akasztott reklámkeresztény igáján túl viszont meg kell látnunk, hogy Jézus annyi mindent mondott, amin gondolkodhatunk, amit megvalósíthatunk, hogy abszurd az a szomorú hajlongásom, miszerint bizony sem én, de a nemkeresztények aztán végképp nem üdvözülnek, mert végső soron nem lehetünk jó emberek.

A második pont kérdésére, hogy ugyan mit adhat ma a kereszténység, létezik válasz, de nagyon sok munkába kerül kiásni. A külső és belső megújulást nem lehet félvállról venni, nem csinálhatunk két kereszténységet, ahol az egyik a friss, trendi egyház, ami majd nagymamabőrben becsalogatja az újabb generációkat, a másik pedig a lidérces, rég halott tradíciók és értékrendek kriptokemencéje, amit a beavatottak számára tartogatunk, ha már kattant a zár a mézeskalácsház ajtaján. El kell fogadjuk a diverzitást, szembe kell nézzünk a generációs kihívásokkal, és a transzgenerációs sebekkel, amiket egy ájtatos porcelánmaszk mögé próbálunk betuszakolni. Nem sumákolhatjuk el a feladatot, hogy katedrikus szemlélet, meg nagyívű gondolatok és önáltató gesztusok helyett kézzel foghatóbban meg kell világítanunk a keresztény élet gyakorlását. Vagyis először magunknak kellene kiművelni ezt az életet, új hajtásokat fakasztani a valódi hagyományból, amit Jézus tanításai körvonalaznak és töltenek meg.

3. Kis karácsony, nagy harácsony?

Mit írhatnék erről, ami korábban nem hangzott már el százszor? Engem is pont úgy zavar, ahogy vallásosságtól függetlenül mindenkit, hogy a szeretet és a béke ünnepe csak egy ürügy a vásárlásra és a zabálásra. De engem az a képmutatás is zavar, ahogy hangoztatjuk élőben és a közösségi oldalakon ezt a már közhelyszerű megállapítást az ünnep lealjasodásáról. Az az igazság, ha mélyen magamba nézek, hogy nem tudnék ezért lemondani a karácsonyról, mert várom és vágyom a szakrális jelentését átélni évről évre, de a faállításról, meg az ajándékozásról és a bőséges kajákról sem akarok lemondani, mert igényem van azokra is. Szóval egyik oldalról számomra a karácsony a megemlékezése annak a hagyománynak az emberiség életébe lépéséről, amiről az első pontban beszéltem. (Nekem a karácsony nem a harminchárom éves Krisztus kereszthaláláról szól, én ilyenkor még csak Jézus eljövetelénél tartok, a többi pedig majd később bontakozik ki, ezért nem is értem azokat, akik már egyből a kereszthalálban gondolkodnak, meg a Jobbikot, akik fakereszteket állítanak ilyenkor az utcára - húsvétkor miért nem betlehemi jászolt raknak akkor ki?) Másik oldalról pedig azokról a szertartásokról, amiket a szeretetkörömön belül levőkkel végzek, és ami, ha megnézzük, végül is rólunk szól, arról, ahogy egymás iránt szeretnénk viseltetni.

dscn0920.jpg

jesus-crucified-in-the-womb_1.jpg

Ennek a két oldalnak kicsi a közös metszete, és talán tágítani lehet ezt azzal, ha a mindennapjaimban is gyakorlom ezeket a szertartásokat, és ilyenkor többet gondolok és teszek másokért is. Szívem szerint azt mondanám, ez remek alkalom lenne, hogy elkezdjük felvenni a napi ritmusunkba önmagunk valódi közlését, azt, ahogy valóban szeretnénk viseltetni mások iránt. Mint azok a harminc napos kihívások, amik segítik egy tevékenységbe a belerázódást, mert ebbe is, ahogy sok másba, csak belejönni nehéz. De tartok tőle, hogy igen giccses lenne, és szónoklatszerű. Mégis leírtam, a félelmemmel együtt is, mert azt érzem, még ha klisésnek is hat, akkor is igaz. A dömdödöm mögött rejlő tartalom is igazság, még ha a fogalom el is rongyolódott. Inkább egy szembesüléssel, szembesítő kérdésel zárnám ezt a témát, ami segíthet, hogy a karácsony két oldala közti széttartásból fakadó kényelmetlenségérzetet reményeim szerint felszínre hozzam, és minden kedves olvasómat serkentsem a saját személyes válaszának a megkeresésére: Hogy lehet, hogy az otthonunkban évről évre mégsem születik meg Jézus? 

Áldott ünnepeket mindannyiunknak!

Citromos kávé - Isten társadalomfilozófiája

Amikor Jézus köztünk járt (olyan volt, mint bárki más :P ), sokat tanított. Szóban és cselekedetben egyaránt. Tanításai azonban elsősorban mégsem azért érdekesek most, mert erkölcsileg értelmezhetőek, hanem mert egy magasabb szinten is képesek kifejteni a hatásukat. Kölcsönös betartásuk teljes értékű társadalmi szerződésként működik. Ez, ha el tudjuk képzelni az utókornak hátrahagyott szövegek alapján, egészen más megvilágításba helyezi az Isten országát. Hasonlóan a fölfogható erkölcsi és pragmatikus regulákhoz, melyek a mindenkori társadalmak alapkövét képezik, ezek tanítását is gyermekkorban érdemes kezdeni, és onnan fejtik ki hatásukat. 

Ez persze nem jelenti, hogy a felnőtteknek semmi esélye nincs Isten országának polgárává válni, csak hogy a gyerekek könnyebb helyzetből indulnak. Az ő helyzetük könnyűsége viszont csupán annyi, hogy még nem tanulták meg a létrontott világ levegőben lógó társadalmi szerződéseit, etikettjét, normáit, szokásait. Mindazt, ami értékként körülvesz minket, és aminek viszonylagosságával mindenki tisztában van, és talán ez a tisztázottság okozza a generációról generációra egyre fokozódó meghasonlást ezekkel az értékekkel szemben. Túltolódnak, elhasználódnak azok a társadalmi értékek, amik szüleinket még kicsit jobban meghatározták és irányba állították, és az ő szüleiket egy kicsit náluk is jobban. Minket meg már egy kicsit kevésbé, gyermekeinket pedig egy kicsit még kevésbé.

A feladatunk talán az, ahogy a mindenkori felnőtt feladata, hogy egy kicsit jobban igyekezzünk aszerint élni, amit Jézus tanított, ahogy Jézus mutatta nekünk az életet. Ami nekünk Jézus, misztikus tanító, apa, filozófus, vagy bármilyen más jelként, jelképként jelenik is meg számunkra, azt ne hagyjuk veszni. Mert ezáltal törhető meg az atyák vétkeinek fiakon keresztüli továbbadása, és nyerhető el az irgalom továbbadása.

És talán szükségszerű, hogy a létrontott világ társadalmi szerződésének viszonylagossága és tarthatatlansága generációról generációra egyre tisztábban látsszon a kollektív tudat számára, és szükségszerű ennek a következménye, a meghasonlás ezzel a deszakralizált és demisztifikált értékhalmazzal szemben. Mert talán ezzel egyidejűleg nemzedékről nemzedékre egyre nagyobb lehetőség van a jézusi minta magunkévá tételére. Ahogy az óember elhal, és a hozzá tartozó létrontott világ értékei kiszorulnak a kollektív tudatból, ez a hervadás teret engedhet az újember hajtásainak. A felszínre törés küzdelme után pedig az irányított metszés lépése következik, hogy a hajtás erőre kapjon. 

Karinthy ír Barrabás c. novellájában arról, ahogy az egyének külön külön mind Jézust kiáltanak Pilátus kérdésére, a tömeg moraja mégis egyként zengi Barrabás nevét. Ez a novella jól szemlélteti, hogy talán nem csak egyénként kell életünkben krisztuskövetőnek lennünk, mert a tömeg sajátságos jellemzője, hogy mindig egy kicsit alacsonyabbról indul, mint az azt kitevő emberek. Minden szempontból. És ha egyénenként képesek is volnánk megvalósítani, amiről Jézus beszélt, még ott a feladat, hogy társadalomként is ezt tudjuk tenni.

Isten országa közöttünk van. De nem csak a közvetlen kapcsolatainkban. A mindannyiunk közt lévő társadalmi térben is, amit a normáink, etikettünk, erkölcsünk, szokásaink töltenek ki. Isten országának polgáraiként, egyénekként, és társadalomként kölcsönösen felelősek vagyunk egymás iránt abban, hogy milyen formát tartunk fenn, és adunk tovább a gyermekeinknek. 
6020-200.png

Ha Isten szeret, akkor miért haragszik?

jonah-and-the-gourd-vine.jpgTegnap olvastam egy cikket az egyik keresztény portálon, mely Tim Keller - King's Cross: The Story of the Word in the Life of Jesus c. könyvéből egy fejezet részletének magyar fordítását tartalmazta. Arról szólt, hogy a szerető Istent nem lehet elképzelni a haragvó nélkül. Mert aki szeret, az amikor azt látja, hogy a szeretetének célpontja önmagát, környezetét vagy a szerető felet megsebzi, károsítja, az természetesen dühöt érez. Muszáj elfogadnunk a haragvó Isten képét, ha el akarjuk fogadni a szerető Istenét. Mert aki dühös, az nem a szeretete ellenére, hanem épp a szeretete miatt dühös, mert minél mélyebben szeret valaki egy másikat, annál dühösebb tud rá lenni, ha az rosszat tesz magával vagy másokkal. 

Fenntartom, hogy én magam nem olvastam ezt a könyvet, így könnyen lehet, hogy a fordító által kiemelt tartalmat talán csonkán értelmezem az egész könyv hiányában, de ismerve a fordítót, és látva a fordított tartalom méretét és fogalmi szerkesztettségét, élek a feltételezéssel, hogy egész egységet alkot magában a szöveg, így bátran elmondhatom róla, ami bennem megfogalmazódott, nem teszek keresztbe magamnak azzal, hogy nem olvasom el ezért az egész könyvet. 

Elsősorban a haragról szeretnék írni. A haragot, ahogy megtapasztaljuk magunkban, egy hirtelen feltörő intenzív érzelmi reakcióként lehetne meghatározni. Előfordul, hogy a harag tartósan jelen van bennünk, de amikor így van, az általában olyan dolgokkal kapcsolatos, amikkel szemben egyébként nem érzünk elfogadást, nem becsüljük meg, vagy nem szeretjük, pusztán valamilyen felszínes módon kötődünk hozzá, vagy egyenesen közömbösek vagyunk az adott dolog iránt. Előfordulhat az is, hogy a haragunk abból fakad, hogy megsértik a személyes határainkat, visszaélnek velük, esetleg olyan módon közelednek, vagy olyan dolgot tesznek (akár velünk, akár magukkal, vagy mással), ami a mi értékrendünk szerint sértő. A harag fakadhat csalódásból, vagy az önérzetünk sérüléséből, sérültségéből is.

De miért párosul a kárhoz harag? Mi maga a harag? Minden esetben a haragot megelőzi valamilyen esemény, aminek van számunkra kedvező kimenetele, és ehhez a kedvező kimenetelhez köthetünk bizonyos szükségleteket. Biztonságot, megbecsülést, elfogadást, valamilyen sikert, szeretetet, nyugalmat, és így tovább. Az adott dolog kiemelt fontosságúvá válik, mert mi azzá tesszük, amikor azon keresztül várjuk ezen szükségleteink valamelyikének a beteljesülését. És mivel kiemelt fontossága van, amikor nem teljesül, érthető módon hirtelen előtör belőlünk az indulat, ami kifejezésre akarná juttatni, mit is szerettünk volna mi. Ez az indulat akkor ölti magára a harag képét, amikor az az élmény párosul hozzá, hogy nemcsak hogy a várt dolog nem teljesült, de ráadásul valami gátolja is annak teljesülését, méghozzá oly módon, hogy megnehezítse, vagy egyenesen elvegye a lehetőségét annak, hogy valamilyen módon mégis elérkezzen a várt dolog. Tehetetlenségérzet párosul a csalódáshoz, az önérzet megsértéséhez, a határok megszegéséhez, és a többi. A harag tehát olyan érzés, amit egy másik érzés és a tehetetlenség érzete alkot.

Ezért aztán amikor a haragot egy szorosabb érzelmi kötelék előzi meg, egy rövid élettartamú érzésként jelentkezik csupán, ami azonnal megindul a feloldás útján, amint a felek elkezdenek őszintén közeledni egymás felé. Abban az esetben is rövid élettartamú, ha a harag célpontjához nem fűződik semmilyen érzelmi kötelék, illetve ha fűződik ugyan valamilyen felszínes módon, de a felek között ki van építve egy olyan tér, amiben képesek feloldani azt. 

Akkor most térjünk át a szeretetre. A szeretet nem csupán egy érzés, annál sokkal mélyebb. A szeret egy szükséglet. Sőt, a legmélyebben húzódó szükséglet, mert arra sok más szükséglet tud építkezni. Szükségünk van szeretetet adni és szeretetet kapni. Egy áramló szükséglet, mert amikor az adás és az elfogadás egyszerre van jelen, akkor elégül ki ez az igényünk. Ezért amikor valamelyik pont hiányzik, és az áramlás megszakad, az sokféle érzést kiválthat belőlünk. Szomorúságot, csalódottságot, hiányt, keserűséget, elveszettséget, és így tovább. Természetesen haragot is, ha tehetetlenség érzet alakul ki ennek az áramlásnak a visszaállíthatóságával kapcsolatban.

Szóval mi a helyzet a szerető Isten és a haragvó Isten képének kéz a kézben járásával?

Közel áll hozzám az a gondolat, hogy Istennek éppúgy vannak szükségletei, mint nekünk. És ahogy a szeretet az emberben, Isten képmásában egy áramló szükséglet, úgy Istenben is az. És kapcsolódik ehhez az igazságossága Istennek, ahogy abban a cikkben is ez megjelenik, csak talán kicsit másképp. Olyan értelemben, ahogy az áramlás maga a szeretet záloga, és annak felbomlása okozza az egyéb szükségletek hiányát, aminek a pótlása, vagyis az engesztelés az igazságos dolog. Nem a szó törvényi vagy erkölcsi értelmében, sokkal inkább mint egy esztétikai vagy misztikus fogalom, ami magában foglalja a békét, a harmóniát, a teljességet, a szimmetriát, amire mindkét fél vágyik, és ami nem törlesztés, vagy elvárás, hanem igény a felekben a tovább működés érdekében. És amikor a szeretet áramlását megszakítom, és Istenben tehetetlenség érzet keltődhet irántam, talán pont a kialakult szakadék okán közöttünk, elég valószínű, sőt, ha a "fejében" lennék, akár még biztosra is mondhatnám, hogy dühöt érez. De emögött a düh mögött valójában olyan sokkal mélyebb érzések húzódhatnak meg, mint a szomorúság, a csalódottság, a személyes határszegés és így tovább. És amint a felek elkezdenek őszintén közeledni egymás felé, a düh feloldódik, és a valódi szükségletek indulnak meg a betöltődés útján. Ez Jézus Krisztus, Isten lépése felénk. Ez a kiengesztelődés.

Devangélium - Az Antikrisztus füveskönyve

Azután elment oda, ahol nagy sokaság ücsörgött tétlenül, és tanítani kezdett:

 

Akinek megütik a jobb orcáját, annak üssétek meg a balt is.

‾™‾

Amit nem akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, tegyétek meg velük előbb ti.

‾™‾

Új parancsot adok nektek: Fogyasszatok. Onnan fogja tudni a világ, hogy szeretitek magatokat, ha megveszitek a reklámban látott termékeket.

‾™‾

Nem azért jöttem, hogy rávezesselek titeket a törvényekre, hanem hogy számon kérjem rajtatok a tetteiteket általuk

‾™‾. 

Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem cirkusszal is, ami elaltatja lelkiismeretét.

‾™‾

Akinek két ruhája van, az vegyen még magának, hiszen csak nem akar minden nap ugyanabban emberek közé menni?! Akinek meg egy sincs, az higgyen jobban önmagában.

‾™‾

Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a szívekben, amiknek birtokosai bármikor kiléphetnek az életetekből. Ha pedig kilépnek, hadd menjenek, majd úgy is vissza akarják könyörögni magukat, de akkor már hiába. Inkább gyűjtsetek magatoknak kincseket, amikkel többnek mutathatjátok magatokat, és akkor tisztelni fognak titeket. Mert ahol van a ti kincsetek, annyit értek. 

‾™‾

Ne esküdj hamisan, inkább esküdj kis pénzben, akkor kevesebbet buksz majd.

‾™‾

Legyen a ti beszédetek igen igen, nem nem. Attól függően, hogy mi válik épp a hasznotokra.

‾™‾

Aki tőled kölcsön kér, adj néki, és számíts fel rá háromszor annyi kamatot. 

‾™‾

Amikor seftelsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a jobb, mert így mindent tagadhatsz a bíróságon.

‾™‾

Mert aki szétosztja magát, az meg is érdemli. A legnagyobb bűnötök az az áldott jó szívetek.

‾™‾

Nem mindenki, aki mondja: Uram! Uram! jut be a paradicsomba. De aki bejutott, az bizonyosan eladta magát.

‾™‾

Neki sok bűnét elnézik, mert befolyásos, a másiknak meg nem bocsátanak meg, mert nem tudja miből megvásárolni azt. Legyetek ti is ezért befolyásosak.

‾™‾

Ekkor az egyik tanítvány megkérdezte tőle: Hányszor lehet megbocsátani a másiknak? Erre ő azt válaszolta: Ameddig hasznod van belőle.

‾™‾

Azután így szólt: Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Hát minek ment oda?!

‾™‾

Aki szemet huny a kevésen, a sokon is szemet huny az, és aki nem huny szemet a kevésen, azzal szóba se álljatok. Nem érdemli meg.

‾™‾

Ekkor megkérdezték tőle: Szabad-e elválni a feleségemtől? Erre azt felelte: Csak ha kiderül, hogy csalod, és nem tudja megérteni, hogy neked ilyen a természeted.

‾™‾

Vajon a vak vezethet-e világtalant? Inkább vezesd te mindkettőt, és kérd el az árát.

‾™‾

Melyik nagyobb: az-e aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Természetesen aki asztalnál ül.

‾™‾

Mert ha valaki közületek tornyot akar építeni, nemde először leül, és felhívja a barátait, hogy megoldják okosba?

‾™‾

Kik az én anyám, és kik az én testvéreim? Csak azok, akik árasztják magukból a pozitivitást, azok az én anyám és az én testvéreim.

‾™‾

Mert mindenki, aki magát felmagasztalja, az híres lesz, még ha megalázóan is viselkedik, de híres marad.

‾™‾

Egy hitelezőnek két adósa volt. Az egyik ötszázezerrel tartozott neki, a másik százezerrel. A hitelező ezért feljelentette őket, kilakoltatta őket és családjukat, majd elárvereztette ingóságaikat. Mit gondoltok, melyikük gyűlöli jobban a hitelezőt? Hát kit érdekel?!

‾™‾

Mondá az egyik tanítvány: Nekem nincs szükségem erre a dologra. Felelé neki: Ha nem szerzed meg ezt a dolgot, lemaradsz a bónuszokról.

‾™‾

Kérdezték a tanítványok: Kicsoda üdvözülhet tehát? Felelé nekik: Csóróknál ez lehetetlen. De van az a pénz, amiért minden lehetséges.

‾™‾

Az én Atyámnak házában sok lakóhely van, mert hatalmas házat vett magának. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek a koktélpartira, ahova mindenki bemehet, aki számít.

‾™‾

Volt egy gazdag ember, aki bíborba és patyolatba öltözött, és nap mint nap fényes lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt a gazdag előtt, fekélyekkel tele, és azt kívánta, hogy bárcsak jóllakhatna a gazdag asztaláról lehulló morzsákkal; de csak a kutyák jöttek hozzá, és nyaldosták a sebeit. Történt pedig, hogy a gazdag befogadta a kutyákat, és jó házőrzővé nevelte őket. Hát nem nagylelkű? A koldus mit tett le az asztalra?

‾™‾

Mert mindaz, aki bűnt cselekszik, a gyehennára vettetik. Ezért cselekedjétek amit akartok titokban, és akkor ügyesnek neveznek titeket.

‾™‾

Boldogok a gazdagok, mert övék bármi, amit megkívánnak. És nekik az jár is!

Boldogok a celebek, mert őket istenítik, amiért tartás vagy tehetség nélkül is sikeresek és szerethetők.

Boldogok, akik másokat megvetnek a bőrszínük vagy az anyagi helyzetük miatt, mert ők jobbak azoknál.

Boldogok, akik átgázolnak másokon, mert számukra nincs lehetetlen.

Boldogok azok, akik az igazság nevében másokat átkoznak, mert ők nyugodtan alszanak minden nap.

Boldogok az erkölcstelenek, mert nekik mindig jut néhány jó falat a hatalmasok koncából.

Boldogok, akik a szeretet nevében haragot szítanak, mert ők nem olyanok, mint azok.

Boldogok, akik másoknál jobban tudják a dolgokat, mert mások hálásak lehetnek értük.

‾™‾

Boldog, aki énbennem megbotránkozik, és azért kívánkozik az én utaimra, mert ösztöneinek féktelen mélyéből ő is sikert akar kovácsolni.

‾™‾

Én vagyok a borkóstoló, ti vagytok a szőlővesszők. Ha megtartjátok parancsolataimat, de mégsem sikerül nektek amit szerettetek volna, nem akartátok eléggé.

‾™‾

Azért beszéltem ezeket nektek, hogy sikeresek legyetek. Ezen a világon sokan fognak megfeddni titeket, de ne törődjetek velük: ők csak irigyek rátok.

‾™‾

Megismertétek az igazságot, és az igazság jobbá válik tőletek.
gandhivaltozas.jpg

A szegények Krisztusa és a gazdagok Krisztusa

Úgy egy hete sikerült eljutnom egy konferenciára, aminek központi szereplője a '80-ban meggyilkolt, és a napokban Ferenc pápa közreműködésével szentté avatásra bocsátott Oscar Romero, San Salvador egykori érseke volt. 

A konferencia másik oka egy nemrég megjelent könyv bemutatója volt, ami a Dél-Amerikából, a '60-as évektől alakuló, és nagyon lassan kiáramló felszabadítás teológiáját foglalja össze, annak vezéralakjain keresztül, akik között volt Romero érsek is. Egyébként Romeroról készült egy nagyon jó életrajzi film, amit mindenki figyelmébe ajánlok, egy igazi példaképet mutat be, és zseniális filmes szempontból is. 

Ha meg szeretnéd nézni a filmet, kattints erre a szövegre, egyébként már egyszer levetítettem a Dr.Filmloveon, ami egy barátommal közösen szervezett filmklub sorozat minden hétfőn 6-tól a Magyar Tudósok krt. 3-ban, és szeretettel várlak oda. De tavasszal valamilyen formában ismét előveszem ezt a filmet, mert zseniális volt. Majd még írok róla, mikor, és hogyan.

Azért vágtam most bele ebbe cikkbe, mert ha nem is tudom az egész konferencián szerzett élményeimet megírni most, mert igen hosszú lenne, és még bennem is érlelődnek a gondolatok, de szeretnék megosztani veletek egy érdekes észrevételt, ami az utolsó szekcióban, a műhelymunkák egyikén esett meg velem.

Az interkulturalitásról tartott előadást egy filozófusnő, amiről egy másik cikkben majd mesélek még, de most a témához kevés köze van, így ezt szkippelem. A műhelymunka második felében, amikor nagyobb teret kapott a résztvevők közötti párbeszéd, a felszabadítás teológiájáról kezdtünk el beszélgetni, hiszen mindannyian a résztvevők közül sok mindent hallottunk a két nap előadásai alatt, és óhatatlanul is ki akartuk beszélni, ami bennünk felgyűlt. 

Szóval miközben arról beszélgettünk, hogy ennek az irányzatnak a központi eleme a szegények felé fordulás elsősorban, és az értük való tevőleges szeretet, vagyis hogy felkaroljuk, segítsük, ételt, ruhát, biztonságot nyújtsunk a rászorulóknak, bevillant a következő munkahipotézis, amit most kifejtenék nektek:

A felszabadítás teológiája az evangelikál mozgalom komplementere. Ezt úgy értem, hogy amit a felszabadítás teológiája jelent a szegényeknek, azt a szerepet tölti be az evangelikál mozgalom a gazdagoknak. Rögtön meg is magyarázom, hogy értem ezt.

A felszabadítás teológia a gyarmati rendszert leküzdött, majd a feudális kereteiből kiszakított Dél-Amerikában született az 1960-as években, ahol az egyszerű paraszti réteg két tűz közé szorulva szenvedett az Észak-Amerika kapitalista modelljét erőszakosan átemelő elit diktatúrája, és a marxizmus eszméitől vezérelt gerillaseregek közti gyilkos harctól. Az evangelikál mozgalom azon nagyobb létszámú rétege, melyről szólni kívánok, ami minket is érint az elmúlt évektől kezdődve, az első világbeli teológiai viták között érlelődött az elmúlt száz évben, mely Krisztus evangéliumának dordrechti kálvinista értelmezését kívánta előtérbe helyezni, és amihez végig kellet küzdenie az önmagán belüli szakadásokkal, a klasszikus liberalizmus hatásaitól, amikor is az akkor még szűk csoport (eredeti értelemben) fundamentalistának kezdte magát nevezni, egészen a visszakanyarodásig, amikor is a fundamentalista jelzőt el kellett hagynia az újabb szélsőségek miatt, és visszatért az evangelikál jelzőhöz. Idő közben ez az irányzat az USAban szerzett magának nagy tábort, és ott teljesedett ki olyanná, amilyennek ma ismerjük, ahol a vallások teljes függetlensége miatt a hívek bármilyen eszközökkel való toborzása vált elfogadottá. Itt ismét egy ideológiai harcot kellet megvívjon a televíziós evangelizátorokkal, akik gazdasági okokból felhagytak a dordrechti vonal szigorú követésével, és ez egy újabb belső vitához vezetett, ami még inkább megszilárdította az evangelikálokat, hogy kövessék irányelveiket. Ilyen belső harc egyébként a felszabadítás teológiájának is kijutott a fegyvert ragadó radikális papok képében, akik inkább a marxista erőszakos osztályeltörlés ideológiával, mint az evangéliumi és humanista egyenjogúság értékeivel azonosultak. Ez a belső vita alakította ki az erőszakmentes működését.

A kiforrott felszabadítás teológiája tehát elsősorban társadalmi kérdések mentén körvonalazódott, és azokra reflektált az evangélium tükrén át, míg a kiforrott evangelikál mozgalom ideológiai harcok során edződött a mai formájára. Míg a felszabadítás teológiáját a társadalmi igazságtalanságok, éhínség, tömegek mészárlása, értelmetlen politikai harcok, gazdasági kiegyensúlyozottságra való törekvés hiánya mozgatta, addig az evangelikál mozgalmat elvontabb erkölcsi és teológiai irányelvek megőrzése tartotta lázban.

Ez persze következik abból, hogy milyen környezetben születtek ezek az irányzatok. Az evangelikál mozgalom a jóléti társadalmak gyűrűjében formálódott, ahol az emberek testi szükségletei jobbára ki voltak elégítve, a biztonságuk, eltekintve a világháborúktól, amiket szintén a második és harmadik világbeli országok sínylették meg jobban, adva volt. Így érthető volt, hogy az evangélium üzenetéből az evangelikál mozgalom számára nem maga az élet, vagy annak alapvetései voltak a kérdésesek, hanem az élet magasabb színvonalának erkölcsi visszásságai. Ezzel szemben a felszabadítás teológiájának középpontjában azok a szegények, árvák, megnyomorítottak, betegek álltak, akiket az országot hadban tartó két erő elragadott, megkínzott, magára hagyott, éheztetett. Akiket a helyi erők és az USAból küldött katonák megerőszakoltak, megkínoztak, fogolyként tartottak, az út szélén hagytak meghalni. Akiket a gerillák, felhasználva a nyomorultságukban érlelt dühüket maguk közé állítottak, harcba küldték őket, városi elöljárókat és rokonaikat raboltattak el, majd ölettek meg velük. 

A felszabadítás teológiája azzal küzdött, hogy minden emberi életet tekintsenek egyenlőnek, hogy a katonák és a gerillák, a parasztok és az elit megértse, mind egyenlőek Isten szemében, és egymást gyilkolni értelmetlen, sőt, egymást segíteni kell, és az evangélium üzenetét a gyakorlatba ültetve igyekeztek ételt osztani, árvákról, nincstelenekről, betegekről gondoskodni, halottaknak megadni a tisztességes temetést, és hirdetni Isten országának földi megvalósítását az egybetartó szeretet jegyében. Az evangelikál mozgalom pedig azért küzdött, hogy az emberek megértsék, teljesen képtelenek jót cselekedni, hogy Isten kegyelmét semmivel nem tudják megvásárolni, hogy Isten ezért maga választja ki, akit üdvösségre szán, hogy akiket Isten kiválaszt, azoknak adja a kegyelmét, és ez a kegyelem kényszerítő erejű, és hogy a kiválasztottak rengeteg erkölcsi megpróbáltatáson, kísértésen esnek keresztül, de Istenhez imádkozva megtartatnak. 

Vagyis leegyszerűsítve a felszabadítás teológiája azért küzdött, hogy az emberek kenyérhez jussanak, az evangelikál mozgalom pedig, hogy az emberek tisztában legyenek az üdvösség mikéntjével, és ez egyfajta életformát kölcsönözzön nekik. A felszabadítás teológiája ebbe a világba hozza el Krisztust, aki a szeretet üzenetét hirdeti, és aki mindenkiért és minden szenvedőben megfeszíttetett, hogy üdvösségük legyen a túlvilágon is, az evangelikál mozgalom pedig a túlvilági üdvösségre fókuszál, amit az itteni jólét folytatásának tart a jóléti ember, és ennek a túlvilági létnek a magától értetődéséből igyekszik kijózanítani a kényelemben élőket, és lelki bűneikkel való szembesítésre, elszégyellésre hívja az embereket.

Ezek után, ha azt mondom, az evangelikál mozgalom a felszabadítás teológiájának a komplementere, mert amit a felszabadítás teológiája jelent a szegényeknek, azt jelenti az evangelikál mozgalom a gazdagoknak, már értitek, mire gondolok.

Mert amire a szegényeknek szüksége van, a mindennapi étel, a biztonság, az egészség, a megbecsültség, a felkarolás, a lakhatás, a földi élethez nélkülözhetetlen dolgok, azokban mi, a gazdagok dúskálunk, így számunkra az nem is fénylik lelki értelemben kincsként. Nem vagyunk képesek azt a hálát érezni az ivóvízért, amit a szegények. Nem tudjuk mi, itt a második és az első világ peremén, hogy mekkora érték, hogy nem robbantanak a közelben, hogy bármiből bármennyit leemelhetünk a polcról, sőt, nemhogy azt nem tudjuk, mekkora érték, hogy ehetünk friss kenyeret, de egyenesen választhatunk különböző fajtájú és formájú kenyerek közül. Elképzelésünk sincs, mit is jelent igazán, hogy Krisztus ott van egy falat kenyérben. Mi megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy a híradóba az aznapi megerőszakolt nők helyett ma született pandákról halljunk az állatkertben. A legnagyobb problémáink közé olyan dolgok tartoznak, mint hogy le kell menni a boltba cigiért, hogy nincs elég melegített ivóvíz a fürdéshez, hogy sorba kell állni a postán, hogy túl messze van a távirányító az ágyunktól, hogy épp melyik politikus mit hazudott a gazdasági helyzetről. Számunkra a nagy kihívást az jelenti, hogy ne vigyük túlzásba a fogyasztást, ne váljunk a kísértéseink rabjává, keressük a megértést és az együttérzést, tudjunk élni békében egymás mellett, és képesek legyünk megosztani amink van, másokkal, akár lelki, akár anyagi értelemben. Nekünk ezek fénylenek lelki kincsként.

Végig gondolva a saját gondolatmenetemet, módosítanám a kijelentésemet: HA az evangelikál mozgalom azt tudja nyújtani a gazdagoknak, amit a felszabadítás teológia a szegényeknek, AKKOR komplementerei egymásnak.

Mert különben a felszabadítás teológia az elmúlt években lassan kezd felszivárogni a második és első világba. Ferenc pápa elkötelezett híve ennek, és felülről kívánja az evangélium ezen értékeit érvényesíteni, míg közöttünk számos lelkész, szerzetes, pap és teológus próbál eszerint élni és élni tanítani az embereket. A felszabadítás teológia lassan kész arra, hogy számunkra is adjon valamit, odafordulást a szegényekhez, az elhagyottakhoz, a húsba vágóan valóságos egyéni és a társadalmi bűnök, mint a mások eltiprása, a nélkülözöttek faképnél hagyása, a harácsolás, a másokon történő uralkodás minden fajtája alól felszabadítani az emberiséget. A szegények Krisztusa, aki enni ad az éhezőnek, aki megszánja a megvertet, a kizsákmányoltat, és gondoskodik róla, lassan, gyalogosan belép a fejlett országokba, és megbánásra hívja a jóléti társadalmakat, megvilágosítja a vakokat a kényelmük nem-magától értetődöttségéről. 

A kérdés most bennem csak az, hogy ehhez mit adhat még hozzá a gazdagok Krisztusa? És ezt a kérdést most konkrétan azoknak az evangelikáloknak címzem, akik suttyomban olvassák a blogomat. Mert Gutiérez, Romero és a többiek példaértékű szolgálata után, akiknek a Krisztus nevében elvégzett cselekedetei még azokat az ateistákat és krisztoszkeptikusokat is elhallgattatásra kényszerítik, akik a kereszténység hasznavehetetlenségéről, sőt, kártékonyságáról beszélnek, és számunkra is önvizsgálatot és példát mutatnak arról, mit jelent Jézust követni, igencsak kevés hozzáadott értéknek tűnik az, hogy Isten egyes teológiai elméleteket nem áld meg, mert azok nem vallják a limitált engesztelés tanát. 
ezquivel-viacrucis.jpg