Néha a szívnek is jó a víz...

Szabad vagy együttérezni Istennel

2020/07/17. - írta: László Dávid

img_20200717_010146.jpgTalán Isten sem láthatta ezt jól előre, amikor az embert teremtette. "Alkossunk embert a saját képmásunkra..." De hát ki gondolta volna, hogy egy mindenható lény képmására alkotott teremtmény az isteni szabadságot, és kiteljesedésének vágyát is magában hordozza, ami a korlátozott képességeinek hatóköre miatt állandó feszültségbe kerül önmagával? A szabadsága és a korlátozottsága közti feszültség olyan utakra is viheti, amiket ugyan ki jósolhatott volna meg előre?

Ha egyedül te vagy, ha te vagy a minden, minden mindenben, akkor könnyű téged mindenhatónak nevezni, épp mintha semmihatónak neveznélek, hiszen nincs viszonyítási pont, amihez képest meg lehetne határozni a hatalmad mértékét. Teremteni valamit, és fenntartani azt már másfajta mindenhatóság, mint az előbbi. A teremtés működésén már le lehet mérni a hatalmadat, esetleg más teremtésekkel össze is lehet vetni. Tudod-e így, vagy úgy csinálni, meg tudod-e fordítani például az idő folyamát, feje tetejére állítani a csillagokat, tűzzel oltani, vagy más egyéb következetlenséget tenni, legalábbis az általad teremtett következetességtől eltérőt. Ki tudja? Hiszen ilyesmit hogyan is vehetne észre a teremtményed, hogyan is követhetné nyomon? Muszáj hát eldönteni, vagy azt hisszük el, hogy az ember tudata abszolút, független a teljes teremtés kész struktúrájától és elveitől, ilymódon észre vehetné a rendellenességeket, ha volnának, vagy azt hisszük, Isten elvben mindenható, de gyakorlatban önmagát korlátozza, egyrészt természetével, ami jó, tehát képtelen a rosszra, és akaratával, amiben a terveit és törvényeit követi, aminek nem kíván ellent mondani, ezért sem tesz ellentmondásosat, bár hatalma lenne rá.

De talán még Istennek is az újdonság és az ismeretlen félelmével hatott egy olyan lény viselkedése, tettei, sőt, egész lénye, aki hozzá hasonlóan önmagánál fogva szabad, és hozzá hasonlóan akaratával megegyezőleg, és akaratán kívül is egyaránt korlázotott bizonyos fokig.

Talán Isten maga is ledöbbent, amikor először szembesült azzal, amit az ember ma úgy hív, intim tér. Olyan tér ez, ami kizárja magából azt, amit ki akar zárni. A teremtés előtti állapot megidézése, a teljes egyedüllét állapotának választása. Aki ahhoz szokott, hogy ő minden mindenben, vajon hogy érezhette magát, amikor először került szembe a saját hatalmával, ami ezúttal elválasztja őt egyik-másik teremtményétől? Mert az ember létre tud magában hozni ilyen teret, ez szinte biztos. Hiszen Isten számtalanszor kutatott az ember után, mert elsőre nem látta, nem tudta hol van, mi van vele. Mert az ember számtalanszor kutatott Isten után, összeroskadva a csalódottságtól, hogy sehol nem találja, és csak bizonyos rejtett dolgok együttállásának köszönheti, amikor megtalálja azt a világban és magában belül. Micsoda döbbenet és kín lehet, amikor azzal kell szembesülnöd, hogy két bujdosó teremtményed ellened fordult, hogy az egyik megölte a másikat, hogy keresed, a segítségét kéred, de ő a világból is kiszaladna előled, cserben hagy magadra, és sorolhatnám a cselszövések, ármányok és önző tettek sorát, amiket ma is elkövet az emberiség. Bizonyos értelemben ez az intim tér, aminek a falaiba Isten szokatlanul beleütközik, valamely fokig Istent is védi, mert hát ki bírná el, ha minden szörnyűségről, sőt, még a szörnyűségek gondolatairól is tudna mindent?

És amennyire az Istent védi az intim tér, annyira az embert, és amennyire az Istennek fáj, annyira az embernek is. Mert ez az intim tér abban a feszültségben születik, ami a szabadság és a kiteljesedés vágya meg a korlátok között feszül. Különös kettőssége ez ennek a hatalomnak, ami távolságával a zűrzavartól és zajoktól meg is nyugtat, eltávolodásával a valamiből a semmi és az egyedüllét felé pedig szorongással tölt el. Sokáig nem is tartható fenn ezért, valamelyik irányba mindig ellöki magát a feszültségben álló lélek erről a holtpontról, és beáradnak hol a szabadság és a kiteljesedés vágya, hol a korlátozottság, és a kiteljesedési próbálkozások zsákutcái.

Zavarba ejtő egy embernél is, amikor alkotása, legyen az valami produktum, eredmény, kapcsolat vagy gyermek, tükörként vetíti vissza rá önnön erényeit és gyengeségeit, valóságosságát. Hiszen minden szabadsága ellenére az ember teremtmény, aki bár felelősségel tartozik magáért, de nem hagyja érintetlenül és elszámolatlanul alkotóját sem. Mert még az ember is, aki keze munkája gyümölcsének szörnyűségeiről akár csak részleges ismeretek birtokában van, kétségbeesetten kezdi hajszolni az utat a javítás felé, akár szép szóval, akár kemény fegyelmező eszközökkel igyekszik elejét venni a kínzó kérdésnek: Vajon a felszín alatt én is ilyen vagyok?

Vajon Isten is olyan tökéletlen, tanácstalan olykor, mint én?

Erre a bizonytalanságra és gyötrődésre végső soron pedig csak egyetlen válasz adható: A mindent átölelő, elfogadásával és megbocsátásával példát mutató szeretet, ami magához von, és szelíden azt mondja: Semmi baj. Semmi baj, hogy most ez van. Van jobb is, lesz jobb is. 

Szólj hozzá!

Minek írjak tovább a valláskárosultságomról? Úgyse olvas senki.

2020/05/27. - írta: László Dávid

Hatásvadász cím, de olykor így érzek. Már csak azért is mindenképp, mert néha, visszatekintve a cikkeimre azt gondolom, én sem olvasnám magamat. Elsősorban mert túlságosan elvontak, amik meg nem azok, azok kuszák, amik nem kuszák, azok leginkább reakciósak, valamire vonatkozó kritikák, amik pedig nem kritikák, hát, azokra meg azt mondják egyesek, hogy eretnekségek. Van az úgy, hogy az ember hiába tartja magát valamely nagyobb csoporthoz tartozónak, mégis kilóg belőle. Kicsit mindenki kilóg mindenhonnan, de komolyan érdemes elgondolkodni azon, amikor valaki eléggé kilóg, hogy akkor tulajdonképpen mikeresnivalója van igazából azon a helyen?

Én szeretem, hogy a kereszténység heterogén közösség, amiben sokszor óriási a diverzitás. Legalábbis, mondhatjuk hogy muszáj szeretnem, ha magamat is beletartozónak akarom tartani. De ennek a diverzitásszeretetenek bennem azért vannak hiányosságai. Merthát abban semmi következetlenség nincs, hogy támogatom a diverzitást, ugyanakkor vannak olyan szélsőséges - olykor csak az én értelmezésemben szélsőséges - teológiai irányzatok, amik kifejezetten taszítanak, az viszont már nem kellene beleférjen a diverzitásszeretetembe, hogy cenzúráznám is ezen irányzatok képviselőit. Ez ugye már problémás.

Másrészt, miközben szeretem azt gondolni, hogy a hit sokszor egyáltalán nem ésszerű, és ez így van rendjén, amikor végiggondolom, hogy mik azok a dolgok, amik számomra beleférnek a kereszténységbe - az enyémbe legalábbis - akkor konstatálnom kell, hogy szinte csak olyan dolgokat tudok jó szívvel elfogadni, amiknek van valami lélektani vagy társadalmi vonatkozása, vagy szórakoztató filozófiai eszmefuttatásokat lehet belőlük kihozni, amik nem ártanak másoknak. Ami ezektől elrugaszkodott - ilyenek mondjuk a karizmák -, azokról valahogy elég lenézően gondolkodom, noha nem kevésbé misztérium téma az én, vagy bármelyikünk hite sem. 

Ha nagyon le kéne egyszerűsítenem a dolgot, és itt most a leegyszerűsítés nem sarkosítás, sokkal inkább esszenciamegragadás, azt kéne mondanom: Az a baj ezekkel, hogy nem eléggé olyanok, mint én. 

Vicc, de tényleg így van. És nem találtam fel semmit ezzel. Tele vagyunk olyan prédikációkkal, cikkekkel, videókkal, kommentekkel, amik arról szólnak, hogy a másikkal mi az igazi probléma. A "nem elég krisztusi", "nem biblikus", "nem racionális", "nem empatikus" jelzők mögött valójában azt mondogatjuk, hogy a liberális keresztény nem elég konzervatív, a konzervatív nem elég liberális, az ateista nem elég hívő, a hívő nem elég ateista, és így tovább.

Az az igazság, hogy sokan vagyunk valláskárosultak. Vannak köztünk olyanok is, akik nem is tudják magukról, hogy azok. Közös vonásunk, amiről felismerhetőek vagyunk, még ha tagadásban is él némelyikünk, hogy vannak olyan témák, amik mentén nagyon fel tudjuk pörgetni magunkat, és ezerrel ontjuk a negatív szöveget azokról. Olyan gondolatok, nézetek, amikről érezzük, hogy veszélyeztetik az ügyünket. Van, persze, ami tényleg életidegen, és amit ki kell mondani, hogy "na, ez már életidegen, ezt vitassuk meg, szüljük újjá, vagy engedjük el". De vannak olyan témák, amik mentén egész egyszerűen csak sebeket szereztünk. Talán direkt, talán akaratlanul, a lényeg, hogy valós fájdalmat oltott belénk, gyengévé tett minket, és senki sem szeret gyengének lenni. De mi erőt merítettünk a gyengeségből, legalábbis így hívjuk azt, amikor valakivel kardozunk, amiért veszélyezteti az ügyünket, azt az ügyet, hogy másba ne olthasson senki fájdalmat többé.

Egyszer egy ismerősöm, aki nem keresztény, nincs is belátása a kereszténységbe, hallotta tőlem a valláskárosult kifejezést, és megkérdezte, mit jelent. Nagy lelkesedéssel adtam exklúzív interjút mindenről a kereszténység titkos bugyraiból, jól összekeverve a tényleges vétkeit azokkal a teológiai nézetekkel, amikből szerintem erednek ezeknek az emberi gyarlóságoknak a megtűrései és eltussolásai. Egy ponton félbeszakított, és csak annyit mondott: "Te aztán elég pejoratívan beszélsz a vallásodról."

Igaza volt. Még ha ő kifejezetten a negatív oldalára is volt kíváncsi, a pozitívról kevésbé tudtam volna ilyen meggyőzően beszélni. Meg hát általános vélekedés, hogy a negatív sokkal valószerűbb, azt kevésbé kell bizonygatni, mint a pozitívat. És hát, ha megnézzük, a keresztény közgondolkodásban, prédikációkban, teológiai irányzatokban elég nehéz manapság olyat találni, ami nem valamiféle reakciós, valami ellenében megfogalmazott gondolat lenne. Az értékeink többsége valami ellen van megfogalmazva.

Amikor ezt az egészet, amit most leírtam, megosztottam egy barátommal, a következőt válaszolta:

-Igen, igen, amit előadtál, azzal én is találkozom, de a végét erősen kétlem. Nem hiszem, hogy érdemes értéknek nevezni olyasmit, ami valami ellenében lett megfogalmazva.

-Minden, amit lehet állítani, azt tagadni is lehet, legalább a nyelv szintjén. Ha pedig a nyelv szintjén tagadható, akkor a gondolatok szintjén is annak kell lennie. - válaszoltam panaszosan a barátomnak. 

-Ez világos, én mindössze arra utaltam, hogy kell legyenek olyan dolgok, amiket nem valami ellenében fogalmazol meg, és aminek a tagadása nem valami más, hasonlóan létező dolog, hanem annak a dolognak a hiánya. Ilyen dolgokért kell érdemes legyen az embernek áldozatokat hoznia. 

Erősen megvilágító erejű volt a barátom fejtegetése. Hamvas Béla egy mondata jutott eszembe róla, a Tamariszkusz alatt c. novellájából: "Nem a világot kell gyűlölni, hanem Istent szeretni..." Valláskárosultként könnyű újra és újra megélni a fájdalmat és a keserűséget, hogy valami beszennyezi a vallásomat, aminek épp az ellenkezője kell hogy igaz, és hithű legyen, és sokszorta nehezebb olyan dolgokat keresni, amiknek magábanvaló értékük van, amik nem reagálnak valamire, hanem állítanak valamit, mégpedig valami egészen bensőséges, gyógyító és építő módon.

Ezt megugrani viszont folyamat, olyasvalami, amit egy valláskárosultnak el kell érnie, ha gyógyulni akar, ami pedig időbe, türelembe és kitartásba kerül, és mindig egy cél felállítása indítja útnak, olyan célé, amivel az ember önazonos tud lenni.

A barátom erre a fejlődési folyamatra Assisi Szt. Ferenc példáját hozta fel, aki eleinte, amikor óriási értéknek nevezte meg a szegénységet, bizonyosan a korábbi, fényűző kereskedőcsaládos életével szembeni dühe és megvetése is felszakadt belőle, később azonban ez bizonyosan átalakult benne, mert egy gazdagot sem kívánt már a pokol fenekére, nem foglalkozott a szegénység ellentétével, sem a szegénység értékének hiányával. Nem csak a gazdag múltjával kellett ehhez megbékélnie, hanem a szegénységbeni kontraszttal is, az ahhoz tartozó megkülönböztető lenézéssel önmagával szemben is, és azzal, hogy ezen állapotok között hol van ő.

Nem véletlen az sem, hogy még keresztény körökben is elég egyszerű gondolkodású embernek tartották, olyannak, aki nem a legélesebb kés a fiókban, hiszen terjeng róla, hogy Isten azt mondta neki, építse újjá az egyházat, ő meg felhúzott puszta kézzel egy templomot. Ez a sorsa mindenkinek, akivel nem lehet játszani a szembenállósdit, aki magábanvaló értékeket képvisel, és nem vitatkozik tagadások tagadásairól. Bolondnak nézik. De boldog az a bolond, akinek vannak értékei, mert ő megtalálta azt, amiért küzdenie érdemes.
20479638_1728461697183333_8449040736977241907_n_1.jpgAz ilyesmit nem szabad elkapkodni. Hagyni kell időt magunknak, és még azután is nehéz átváltani fejben a valódi értékkeresésre.

Jól vizsgálj meg minden értékedet. Ne kíméld egyiket sem, mert koszos ingben sem mész utcára, és pihenőnapon is fürdesz, mégpedig kizárólag magad miatt. Tisztítsd meg az értékeidet, hogy azok ne szítsanak ellenségeskedést benned mások iránt, szavak harcainak fegyverei se legyenek, hanem kerted művelésének eszközei, életed gyümölcseinek megalapozói. Legyenek az értékeid olyanok, amikért áldozatokat hoznál. Szánj időt a rendbentartásukra, a karbantartásukra, hogy viselhesd azokat büszkén, és szelíden átadhasd bárkinek, de csak aki kéri. Legyenek az értékeid hozzád valóak, lelj bennük a magad tükörképére, de csak a tükörképére, és semmiképp se vedd magadra, ha valaki visszadobja, megveti azokat, ne támadj rá, hogy ledugd az értékeidet a torkán. Légy őszinte magadhoz, különösen amikor az értékekeidet vizsgálod, mert elsősorban magadnak teszel vele jót. Még ha most akár elégedetlen is lennél velük, ne feledd, hogy az erényeiddel és a gyengeségeiddel együtt vagy alkalmas élni a saját életedet.

Szólj hozzá!

Isten változhat? Igen!

2020/05/17. - írta: László Dávid

goduniverse.jpg"Képes-e Jézus olyan forró burritot sütni a mikróban, amit ő maga sem tud megenni?"

Az idézett mondatot Homer Simpson tette fel betépve a szentfazék szomszédjának, Ned Flandersnek az orvosi marihuánáról szóló The Simpsons epizódban. Ez a megállíthatatlan ágyúgolyó és a törhetetlen fal találkozásának klasszikus szemantikafilozófiai paradoxona újrafogalmazva, ami a keresztény szubkultúrában az Isten által teremthető felemelhetetlen kő Isten általi felemelésének felel meg. Egy népszerű kortárs pap, Hodász András atya válaszolta azt a kérdésre egy beszélgetésben, hogy "képes ilyet teremteni, és fel is tudja emelni". Hodász atya talán viccnek szánta az egyébként is viccnek vehető feltevést, noha szerintem sem a feltevés, sem a válasz nem pusztán vicces, hanem nagyon is jó meglátás, még ha az atya, vagy sokan mások ebbe bele se gondoltak úgy, ahogy most én szeretnék.

Pál apostol sokaknak a kedvence, a protestáns teológiában kifejezetten előkelő helye van, én azonban sokáig nem rajongtam érte. Míg egy szép napon egy bibliatanulmányozó körön, amit a gyülekezetemmel csináltunk, a lelkészem egy olyan ötlettel nem állt elő, hogy írjunk egy önéletrajzot Istenről, amiből majd megtalálja a lelki társunkat a Bibliában. Ez a személyiségtesztféle pedig humoros módon számomra épp Pált hozta ki, akivel, mint kiderült, sok hasonlóság van köztünk Isten megértésének vágya, és a megközelítés formája kapcsán. Ez az eset késztetett engem Pál újra-felfedezésére, és segített a megértéséhez, ami után ma már koránt sincs olyan negatív képem róla, mint akkor volt, amikor prédikációkon keresztül lefestették nekem az ő világlátását. Azt gondolom, egy olykor meg nem értett apostol volt, akinek a legnagyobb jóindulattal adtak a fejébe olyan gondolatokat, amikhez talán semmi köze nem volt annak, amit valójában mondani szeretett volna. Egyik ilyen felfedezésem kapcsán találkoztam ezzel a gondolatával a Kolosséi levél 3. fejezetéből:

"...felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt...."

Ahogy én értelmeztem, Pálnál valamilyen módon egyszerre képes felfedezni a lélek az örök mértéket, mindennek a fényét, és képtelen azt egészen befogadni, ugyanakkor krisztusi segítséggel képes annak hasonlatosságára folyton megújulni. Kérdéssé vált számomra, hogy Pál itt arra gondol-e, hogy maga a Teremtő rendszeresen megújul, és ezt utánozza az újember, vagy pedig az újember rendszeres megújulása maga a visszatérés a teremtői hasonlatossághoz?

A hellén filozófiával átitatott kereszténység, aminek a skolasztikában volt a csúcspontja, az előbbi gondolatra nemet mondana, hiszen Isten tökéletes, következésképp nincs benne fejlődni való, azonban korántsem biztos, hogy a tökéletesség és a befejezettség, változatlanság kéz a kézben járnak.

G.W.F. Hegel, német filozófus fogalmazott úgy, hogy az egész természeti, történelmi és szellemi világ folyamatban, mozgásban van, ami tetten érhető a világról alkotott fogalmainkban, melyek mindegyike ellentéteket foglal magában, amik használatuk közben szétesnek tézisre és antitézisre, hogy aztán a szellemben egy magasabb szintre kerülve újból egyéválljanak, szintézisre jussanak. Hegel az önmagát folytonos ellentéteinek, feszültségeinek, és feloldódásainak dinamikus áramlásában lévő világszellemet hirdette, erre alkalmazza a dialektika kifejezést.

Azt könnyű belátni, hogy a skolasztikához szokott teológiai gondolkodás miért zárja ki a folyton változó Isten gondolatát: A tökéletességet, teljességet, mindenhatóságot összeférhetetlennek találja a változással, mivel annak van időbelisége, fázisai, amikor hiányosabb volt ahhoz képest, amilyen lett, vagy lesz, és ismeretlenséget a jövőre nézve, ahol nem kitapintható az útja és határai ennek a fejlődésnek. 

Mondhatni, az ember Istennel kapcsolatban a newtoni abszolút tér világképét alkalmazza, miszerint a tér, amiben minden ismert dolog mozog, saját lényegénél fogva, külsőleg egyáltalán semmihez sem viszonyítva, mindenkor egyenlő és változatlan marad.

Ennél nem is találhatnánk pontosabb hasonlatot, hiszen a tökéletességet a saját viszonyításainkhoz méretezve dolgozzuk fel, amikor alapnak vesszük, hogy Isten olyan, mint egy homokozóláda, amin kívül nincs más, vagyis a láda kiterjedése egyszerre keretezett, határokat állító és végtelen. 

Az abszolút Isten gondolata az abszolút téréhez hasonlóan hasznos volt, mivel el lehetett indulni bizonyos kérdéseket megválaszolni, olyan antitézisekre, kritikus kérdésekre válaszokat keresni, amiket magába foglalt az omnipotencia fogalma. llyen a szabad akarat, az üdvösség, a teremtés, a jó és rossz megjelenése a világban az ember istenképűsége, stb. Ezek a kérdések a mai napig félsikeres válaszokat szülnek a teológiában, épp ahogy a newtoni elmélet igazolását célzó kísérletek tették hajdanán.

Ennek a tökéletességdefiníciónak köszöhető többek között az is, hogy a felvilágosodás idején Isten képe, aki egyre inkább kiszorulni kényszerült a természeti törvények javára a világ irányításából, beszorult az "óraműves" képébe, aki jobb esetben fegyelmezetten tartja karban művét, rosszabb esetben - a deista álláspont szerint - ki is vonta már magát a teremtésből egészen, magára hagyta azt, hogy elműködjön a beállításai mentén. A személyes Isten képe, aki napjainkban oly népszerű, függő lábakon lóg a levegőben, és érthető módon sehogy sem fér bele az igazán mélyre ásni vágyó kétkedő fejébe, mivel több, mint két évszázadon át ez a mechanikus istenfogalom adott kontúrt a világ teremtőjének és megváltójának.

De ahogy a newtoni tér elméletét is ki kellett nőni, magasabb szinten szintézisre kellett hozni az antitéziseivel, úgy kell elgondolkodnunk Isten változatlanságán is egy magasabb szinten, mint ahogy ma Einstein és Minkowsky mentén a tér dimenziói az idővel egyesülve az anyag tömege viszonylatában elhajlanak, és nem egyenes, hanem görbe alakot vesznek fel. 

Kérdés, hogy el tudjuk-e képzelni a változatosságot, mint a tökéletesség egyik alkotóelemét? Röhrig Géza tartott egyszer előadást Isten változékonyságáról, amin volt szerencsém részt venni. Jákob fia József történetét hozta elő a Tórából, akinek szerinte az életútján keresztül tanulta meg Isten, mit jelent a megbocsátás, előtte ugyanis ilyesmiről szó sem volt a Tórában. Megfogott ez a gondolat, mivel implicit hordozott magában egyfajta dinamikát Isten és ember között, amiben az ember végre nem nyűg volt Isten nyakán, aki mindent csak elront, akinek állandóan pasztorálás kell, hanem kölcsönösen tudták egymást építeni Istennel.

Az, hogy Isten tanulhat az embertől, nem is olyan hihetetlen és lehetetlen, sőt, önmagában még nem is mond ellent a jelenleg is érvényben lévő tökéletességének. Ha abból indulunk, ki, hogy Isten tökéletes, tehát nem lehet benne szemernyi sem abból, amit mi tökéletlennek hívunk, máris adott valami, ami Istennek nincs a birtokában, ami ugyanakkor nem csorbítja őt a skolasztikusok szerint, hiszen a tökéletlenség éppen a tökéletesség hiánya, a kevesebb pedig nem valami, ami hiányzik, hanem maga a hiány, így Isten nem lehet tökéletlen. Az ember viszont igen, és az ember, ha maradunk Röhrig Géza megfigyelésénél, valami olyasmit csinált, amire talán Isten sem számított: Valamivé tette a hiányt! Erényt kovácsolt abból, hogy benne minőségileg kevesebb az isteni, mint Istenben: Megbocsátott.

Kierkegaard, dán teológus és filozófus így foglalja össze, mi az ember: „Az ember: szintézis; a végtelenség és a végesség, az időbeliség és az örökkévalóság, a szabadság és a szükségszerűség szintézise. A szintézis a kettő közötti viszony. Az emberi élet nem adottság, hanem feladat, amit meg kell oldani.”

Egy statikusan tökéletes Isten definíciója tehát megengedi ezt az újítást, még akkor is, ha bajossá válik tőle maga a definíció, mégpedig éppen az ember maga teszi azzá, aki oly nagyon ragaszkodik ehhez a statikus tökéletesség definícióhoz. 

Hogy megnyugtassuk az embert, mielőtt megijedne attól, hogy Isten változékonysága mimindenre vetne árnyékot, tisztázzuk le mielőbb, hogy a változékonyság nem kell feltétlenül együtt járjon a tökéletlenséggel. A változékonyság nem a tökéletlen ember kiváltsága, aki eme tulajdonságát még mindig az arisztotelészi lehetőség-ténylegesség viszonyban értelmezi, és a változékonyságot minőségi átfordulásnak tartja olyan dologból, ami van, ami már adott, de nem teljes, olyan dologgá, ami magában hordozta a lehetőséget, ami most benne kiteljesedett, valósággá vált. 

A változatékonyság, a változás képessége nem kell együtt járjon feltétlenül a hiányossággal, nem mutat rá feltétlenül olyasmire, ami hiányzik a változni képes lényből. Úgy is értelmezhetjük, hogy adott egy lény, aki a maga teljességében éli meg magát, majd ugyanezt teszi, csak kicsit másképp, más elrendezéssel, más fókusszal. A tökéletesség itt nem a tényleges hatalomban mérendő, nem azt jelenti: mindenre képes, mindent tud, mindenben teljes. A tökéletesség itt azt jelenti: minden pillanatban maximálisan azonos önmagával. Vagyis magát az állapotot, amiben a tőle elválaszthatatlanul hozzátartozó tulajdonságaival maximális összhangban van.

Erre mondja azt a pszichológus, hogy intakt személyiség, az egzisztencialista filozófus, hogy egyszeri, megismételhetetlen "én", aki magát abban a radikális szabadságban kapja meg, mint lehetőséget, hogy önmaga legyen, a keresztény misztikus pedig, hogy az Egy. 

A jelenvaló Isten, a személyes Isten, aki azonos önmagával, minden pillanatban. Ezt a teljességet éli meg akkor is, amikor nem ismeri a bocsánatot, és akkor is, amikor már ismeri és alkalmazza azt. Tézis-antitézis->szintézis, mely folyamatban végig jelen van, tud magáról, reagál magára, kapcsolódik magához. Mi pedig kapcsolódunk hozzá.

Ahogy Pál fogalmaz: Teremtőnk képmására állandóan megújulunk, hogy egyre jobban megismerjük Őt.

Szólj hozzá!

Citromos kávé - Tanuljatok az óemberből

2020/04/14. - írta: László Dávid

Amióta Isten emberré let, az emberek valahogy már nem akarnak embernek maradni. A hibákkal, tévedésekkel, küzdelmekkel, örömökkel és bánatokkal, szenvedéssel és sikerrel teli emberi élet ösvényétől, mióta Isten kipróbálta, és Krisztusban hitünk szerint megoldotta azok problémáit, már inkább ódzkodunk, igyekeznénk magunk mögött hagyni. Sőt, mi is inkább akkor már kipróbálnánk, milyen Istenné lenni. Na ne kapkodjuk el ezt a mondatot. Nem arra gondolok, hogy az ember gőgből Isten helyébe akar lépni, hanem hogy sebtiben igyekszik átlényegülni istenivé, magyarán Istennek tetszővé. Ez a sürgető képmáskiteljesedés Pált is elkapta, aki az efezusbeliekhez írt levelében az új embert kapkodva igyekezte kibontani, ezzel azt az élményt keltve, hogy az embernek célja mechanikus szerepet betölteni abban a szellemi értelemben vett "egy testben", aminek Krisztus a feje. Mintha az ember pillanatszerűen ki kellene vetkőzzön abból a virágtartóból, amiben gyökeret eresztett, amihez hozzászokott, ami mentén megtanult növekedni, hogy hirtelen alkalmazkodni tudjon egy új szerephez, új feltételekkel és növekedési célokkal.

Erről az éles különbözőségről persze kiderül, hogy illúzió, ha az ember megáll kicsit gondolkodni rajta, hogy eleve veleszületett képmásvoltának kibontakoztatása, amit profán módon személyiségfejlődésnek hívunk, ha a természetes ütemében hagyjuk növekedni és változni, valójában sokkal inkább szól szelíd terelésről, vadhajtások és beteg, sérült részek lemetszéséről, mint radikális átültetésről. Valójában semmit nem kell átültetni, és ha valaki meg is próbálná, hamarosan világossá válik számára, hogy lelkének virága megbarnul, itt-ott megszáradnak, elfakulnak levelei, mert sokkot kap a hirtelen változástól. Egy kicsit távolabb kell menni, ehhez pedig idő kell, hogy észrevegyük a cserép, amiben lelkünk virága korábban pihent, nem is olyan apró, ha Isten szemszögéből nézzük, és nem is igazán cserép, sokkal inkább kert, vagy mező. A Pálnál is tapasztalható kapkodás, az élet végességéből fakadó türelmetlenség, hogy még megéljem a globális változásokat az, ami hozzáköt minket ahhoz az emberi perspektívához, ami a véges cserép félelmetes illúzióját fenntartja.oemberujember.jpgEz egy sokatmondó kép arról, amit az óember-újember paradigmához fűzni szeretnék. A képen az látható, hogy a növénynek volt valaha egy erős hajtása, ami ígéretesnek tűnt, erős volt, mégis elhalt. Kimetszés, vagy radikálisabb változtatás helyett azonban a kertész úgy döntött, meghagyja a ószárat, sőt, támasztéknak használva azt az újhajtásoknak, amik ugyanabból a gyökérből, ugyanarról a tőről nőve törnek virgoncan minden irányba, ahogy csak az életnek tetszik. Az óhajtás mégis segít az újnak, hogy az ég felé nőjön. 

Szólj hozzá!

Hamvas Béla - A tamariszkusz alatt

2020/04/13. - írta: László Dávid

 

Hamvas Béla: A tamariszkusz alatt

(részlet A babérligetkönyv című esszékötetből)
Egy kicsit leültem ide, a tamariszkusz alá, hogy a frissen szedett sárga, mézes fügét az árnyékban illő nyugalommal költsem el. Dél felé járt és az öbölben nem volt senki. Inkább metafizika volt, mint evés. Néha szabad így enni, mintha az ember imádkozna. S amikor a partra mentem, hogy az érett gyümölcs ragadós cukrát kezemről lemossam, vissza kellett térnem, az ünnepet egy cigarettával megszentelni.
Epiphoitészisz, gondoltam. Görög szó. Dionüsziosz Aeropagitának Isten neveiről írott könyvében találtam, és annyit jelent: gyermeki viszony Isten iránt, aki az ember szívében megpihent és jóságosan az emberre mosolyog. Ha lenne valaki, emberi Mester, aki meg tud tanítani arra, hogy a szívében lakó isteni jóság arcát meglássam, a világ végére mennék hozzá gyalog. Aki megtanítana rá, hogy utazom, fürdöm, játszom, fügét eszem, cigarettára gyújtok, s mindez nem szükségképpen léha időfecsérlés. Céltalan, bár kellemes, de felelőtlen és hiú játék lehet, de lehet istengyermekség is.

Most nincs szó arról, hogy van szenvedés, betegség, zátony, bűn, halál. Mert van. Nincs szó a vergődő vezeklésről, amely évekig, mialatt egyetlen világos percet sem talál, kínokban ég. Az epiphoitészisz nem az, hogy az ember összetörve nyög és vacog a foga az iszonyattól, mert ezt a sorsot végig kell csinálnia. Kivételes pillanat ez, amikor olyan észbontóan boldog vagyok, hogy a határtalan isteni jóság felragyogó nagyságába beleremegek, és megértem, ha Ő ilyen közvetlenül megnyilatkozik, nem tehetek mást, mint megrendült örömmel szótlanul felfohászkodom: köszönöm.

A vallás nehéz, sötét, szenvedő, aszketikus, önmegtagadó útját minden ember ismeri. De van úgy, pillanatokra, hogy a nap is felragyog. Religion is not our burden, but our privilege - a vallás nem teher, hanem kiváltság. S ez a kiváltság ilyen percekben, a legnagyobb vallásos időkben: Isten gyermekének lenni. Néhány misztikus beszél róla, és volt valaki, aki ebben az epiphoitésziszben élt, Isten egyik legkedvesebb gyermeke: Szent Ferenc. Ő értette, hogy enni, aludni, fürödni, virágban gyönyörködni, szép lányra mosolyogni, sétálni, játszani lehet ima, és tényleg ima, ha az ember igazán Isten gyermeke, s megbékült szívében az isteni jóság az emberre néz.

Kedvesem, aki ezt olvasod, és azt hiszed, hogy káromlom őt, hidd el nekem, életemben egyetlen lényeges, komoly, döntő, egész sorsomat megrázó élmény az volt, amikor azt mondtam: Uram, nem tudok keresztény lenni, mert nem tudom gyűlölni a világot. Erre a következő választ kaptam: Nem a világot kell gyűlölni, hanem Istent szeretni, s aki Istent szereti, az nem gyűlölhet semmit.
Hidd el, kedvesem, húsz évnél hosszabb ideig a föld minden sarkát felforgattam, hogy Istent megtaláljam. Tu ne me chercherais pas, si tu ne me possedais, mondja Pascal: nem keresnél engem, ha nem lennék benned. Létemnek egyedüli értelme volt, megtalálni őt. Kerestem filozófiában, bölcsességben, művészetben, mitológiában, kerestem szerelemben, természetben, aszkézisben és nem vettem észre, hogy itt van a szívemben. Ő. Istenek sokan vannak, Isten csak egy. Miért volt fontos nekem mindig a vallás? Miért nem volt fontosabb Ő? S ha már megtaláltam, nem mindegy nekem, hogy milyen szavakkal beszélek hozzá, ha Neki mindegy? Mert Ő nem a szavakat hallja, hanem a szíveket.
Már hosszú ideje őriztem a titkot magamban, hogy megérkeztem a hitbe, amelyben születtem: Tief ist die Trauer, der mich umdüstert, eintrete ich wieder Herr, in dein Haus - mélységes bánat sötétlik körülöttem, belépek a házadba, Uram, megint. Házába visszatértem, de nem mertem bevallani senkinek. Szégyelltem magam. Azt fogják mondani rólam, amit én másról: megtört. Őszintén szólva, akkor éppen olyan kevéssé voltam megtörve, mint most. Sőt. Biztosan tudom, hogy akkor kisebb voltam, s azóta nőttem. Féltem, hogy rám olvassák azt, amit aposztata koromban én olvastam rájuk. Borzasztó dolgok voltak azok. Irtózat fog el, ha rágondolok. Nem tehetem jóvá többé soha? S az egyetlen lehetőség a következmények alól szabadulni, ha vállalom értük a felelősséget még most is, amikor pedig abból, amit akkor mondtam, nem hiszek semmit. Azt hiszem egyébként, hogy a dolog nem a valláson múlik. Ami velem történt, nem a vallás dolga, hanem Istené. Amíg az egyedül igaz hitet kerestem, tévelyegtem. Egyedül igaz hit nincs. Minden ezen múlik: Istent megtalálni és megszeretni. Vagy: megszeretni és megtalálni. A többi csak teológia.

Ez a pillanat itt a tamariszkusz alatt erőt ad arra, hogy ne titkoljak tovább semmit. Még azok előtt sem, akiket a hűtlenségbe én taszítottam. Az egyetlen, amit még tehetek, az epiphoitésziszről beszélek nekik, s arról, hogy az ő türelme és jósága végtelen. A visszatért fiú már beszélhet a még kint kalandozó tékozlóknak: gyertek, mert ő szereti a megtérteket. S aki megtér, az részese lehet az istengyermekségnek. Nem haragszik meg, ha megeszem a friss fügét, ha megiszom a bort, ó, a bort nagyon szeretem, különösen ezt a vöröset, ami itt terem! Haragszol érte Uram? Ugye nem teszed? Ha te itt élnél, innád, s hálát adnál, amiért van ilyen fenséges ital. Milyen jó gyermeknek lenni, fürödni, gyönyörködni, gúnyolódni az ostobákon, szabadszájúnak lenni, ajándéknak érezni azt, amit kaptam: bort, örömet, virágot éppen úgy, mint játékot, kacér, kihívó, hamiskás jókedvet és édes derűt.
Ismét azt hiszed, hogy káromlást követek el? Azt hiszed, hogy a felelőtlen életre, amit a ragyogó tengeren itt élek, rafinált igazolást keresek, s az epiphoitészisz nem egyéb, mint a frivol élvező fokozhatatlan hazugsága? Elfelejted kedvesem, hogy a vallás nem morál. A morál beszélhet jóról, rosszról, bűnről, erényről, hazugságról, igazságról. A vallás nem beszélhet másról, csak Róla. S ha ő, kivételesen, most, ebben az órában, szívemben megnyilatkozott, felmentett a morál alól, mert gyermekének fogadott, és most nekem, mint a gyermeknek, mindent szabad. Mert most csak egyetlen fontos dolog van, hogy én szeretem őt, és ő szeret engem. S ez a szeretet megszenteli, hogy hetyke, gúnyos, csúfolkodó, egy kicsit falánk, torkos, jókedvű vagyok, aki szeretnék megsimogatni minden puha göndör hajat, karcsú női lábat, aki fecsegő, szószátyár, csintalan vagyok. Ajándékok ezek. Az emberek többsége szenvedését még komolyan tudja venni, de örömét már nem.

Most, az istengyermekség e szent perceiben tudom, hogy a tiszta szívnek minden morál értelmetlenség. Isten veled örül, mert ő van a tenger méltóságában és a ragyogó égben, az illatos cigarettában és a cukros fügében. De csak gyermekei tudják ezt, azok a gyermekei, akik megilletődnek, amikor a tengerbe lépnek és felhevült bőrükön a hűs víz megpezsdül. Ó, nevetve imádkozni, s a tündöklő nyárba kiáltani: Milyen jó a Te gyermekednek lenni, - drága jó Atyám, hogy szeretnék a nyakadba ugrani, hogy szeretném, ha magadhoz szorítanál, és azt mondanád: Ha szíved túlárad és eléri a tisztaság perceit, nevess és örülj, s aztán eredj és beszélj a világnak erről az örömről.

 

Szólj hozzá!

Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás - Húsvéti meditációim

2020/04/12. - írta: László Dávid

temetokaranten.jpg

Ezt a képet egy barátom küldte tovább nekem a napokban. Gazdag iróniával van tele, kijárási korlátozást hirdető tábla egy temetőben, ami Húsvét ünnepéig tart, vagyis utána - híven a feltámadás keresztény tanításához - már szabadon járhatnak a feltámadottak ki a temetőből...

De ha egy pillanatra komolyan vennénk ezt a képet, vajon lehet-e a megváltást katonás rendben tartani, akárcsak Kínában, ahol engedélyhez kötött a reinkarnáció? És mi van, ha mi máris kicsit így kezeljük? Mit mikor és hogyan, mettől meddig, és pontosan megfogalmazva. A vallás eszköz, vagyis útra segít, elképzeléseket ad a megértés számára, vagy cél, vagyis ha így kezeljük, máris révbe értünk, ennyi volt a dolgunk? A vallás felpezsdít kérdésekre és keresésre, vagy megnyugtat és megmagyaráz?

Ezúttal nem egy szorosan lineáris cikket szeretnék közre adni, hanem csak gondolatfoszlányokat rakosgatok egymásra. Ez nem egy összefüggő cikk lesz húsvét alkalmából, csupán néhány összehúzott szösszenet, meditációk, elmélkedések kavalkádja, amivel igyekszem cammogásom történetébe betekintést engedni Neked, akivel Egyek vagyunk.

A kereszténységet szabályrendszerként, sarkalatos elvkonstrukcióként művelők előszeretettel hivatkoznak Isten igazságosságára, amivel, bár ő maga időfeletti lény, mégis a mi időbeliségünkhöz szabva kezdetekben felállított törvényeket, amiket a legmesszemenőbbekig betartva tesz kísérletet az ember önmagához való visszaterelésére. Ezért küldte egyszülőtt fiát a földre, hogy az bűntelenként kereszthalált halva megsemmisítse az ősi törvényt, amelynek mindannyiunk az eredendő bűn által, mégpedig hogy "a bűn zsoldja a halál",  alá van vetve.

Érdekes, hogy ez a szerető, de igazságos Isten éppen az, aki Jézusban már párszor mindenképp megszegte a saját szabályait, amikor a természeti törvényekkel szemben csodákat tett, vagy amikor a halál törvényével szemben együttérzésből feltámasztotta Lázárt, aki, követve az idő linearitását, akkor még nem élvezhette volna a feltámadás örömét. 

Érdekes dolgot hallottam egy húsvét ünnepére felkészítő prédikációban: "Éppen abban az évben, amikor a keresztyén egyházak meghirdették az eucharisztia, vagyis az úrvacsora évét, a járványhelyzet miatt pont ezt az egyik legnagyobb közös szentségünket, a krisztus testét és vérét szimbolizáló kenyeret és bort nem vehetjük magunkhoz közösségben."

Amikor ezt hallgattam, az jutott eszembe, hogy ez fanyar humor és tanulság is lehet Isten részéről, aki talán valóban nem szereti a kereteket, amikbe talán csak az időben véges ember kedvéért megy bele, néha unottan, csak a fenekét mutatva, néha magát is szórakoztatva, egy beszélő szamár, vagy égő csipkebokor felhasználásával, és nem is annyira szabályok mentén igazságos, büntet és jutalmaz, ahogy azt mi gondoljuk, levezetve a saját társadalmi törvényeinkből. A negatív teológia fogalmaz úgy, hogy Istent csak mint felfoghatatlan titkot ismerhetjük meg, akivel kapcsolatban több a kérdés, mint ami tudva levő róla, és akit pontosabb úgy meghatározni, hogy tagadunk vele kapcsolatban állításokat, mint hogy állítunk. Talán az úrvacsora fizikai magunkhozvételének hiánya is egyfajta titok Istenben, aminek van misztikus, illetve még akár nagyonis profán üzenete számunkra. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Isten az egész halálos járványt ezért eszelte ki, vagy hogy esetleg bármi köze lenne hozzá direkt módon, sokkal inkább csak ennek az egész helyzetnek egyfajta melléktermékeként tekintek erre, amin azért mégis elgondolkodhatnak az Istenben hívők.

Ezékiel próféta könyvében olvassuk, hogy Isten a maga igazságában azzal "bünteti" engedetlen és hitehagyott népét, hogy jómódúvá teszi őket, gazdagságot és termő földet ad nekik, hogy ők maguk, és ellenségeik is elszégyelljék magukat, és elgondolkozzanak, mit tesznek az Ő nagy nevével, hogyan sértegetik Istent. Érdekes igazságszolgáltatás az, amiben annyira jól bánnak a bűnössel, hogy annak az rosszul essen, és jogtalannak tartsa magát az örömre attól a személytől, akit semmibe vett és lenézett. Merő igazságtalanság ez egy ember szemében, akinek van tartása és lelkiismerete, igazi büntetés, mert önmagával kell ezáltal szembenézni, maga válik saját bírájává. 

Kicsit ilyen a kereszthalál igazságszolgáltató oldala is. Az, akiben legnagyobb a szeretet, aki feláldozta magát barátaiért, valóban igazságtalanul hal meg. Az ártatlanok elítélése sértő az embernek önmaga emberségére nézve, de nem azért, mert beleérzi magát az ártatlanul elítélt szerepébe, hanem mert szembesíti önmagát azzal a kegyetlen és sarkos oldalával, amivel a törvényt teszi az élet felé, az egyenlőség álszent nevében. Ilyen az ember, ha vannak elvei, amiket nem hajlít a szeretetért cserébe, vagyis nem kompromisszumkész. Kegyetlen és igazságos.

Azt mondják, a szabályokat a jó emberek találják ki. De ha igazán komolyan vesszük a jó ember fogalmát, be kell lássuk, hogy szabályokra nem a jó embereknek van szükségük. Az ember pedig testfelépítését tekintve olyan lény, hogy arra megy, amerre néz. Ezt úgy értem, hogy minél több és részletesebb szabályt dolgoz ki, annál inkább a problémára fókuszál, és annál távolabb kerül a megoldást jelentő ideáltipikus képétől, ahova a szabályok által remél eljutni. Hogy ebből az következne, hogy dobjuk sutba az összes szabályokat? Semmiképpen. Hiszen ha így tennénk, csak ugyanott lennénk, ahol eddig. Az ember továbbra is maradna önző, elfogult, kérkedő, a vágyait nem zabolázza, a hibáit bátran és felelősségmenetesen követi el újra és újra, és magát hol túlságosan rossz, hol túlságosan jó színben akarja feltüntetni. 

Amire én gondolok, az a következő szintre lépés, miután megtanultuk a leckét. Kierkegaard az önmagáról a maga végességében gondolkodó ember számára az emberi lét három stádiumának észrevételét fogalmazza meg. Az első az esztétikai stádium, amiben a hétköznapok arról szólnak, hogy valódi énjét önmaga elől is elrejtve élvezettel játssza az élet játékát, érzelmeinek kavargó viharával és a világ külsőségeivel foglalja le magát, hogy meneküljön az üresség melankólikus állapotától, amivel a szembesülés a második stádiumba viszi. A második stádium az etikai, amikor az ember az esztétikai stádium által kínált álarca helyett önmagát választja, ez a választás pedig azonos a bűntudattal, mert szembesítő erejű. Az etikai ember szembesül önmagával, birtokában a jó és a rossz tudásának megméri tetteit, így önmagát, és szabaddá válik arra, hogy döntsön a jövőbeli sorsa felől: Hogyan tovább? A kísérletei azonban szembesítik ennek a szabadságnak a korlátaival, miszerint végül mégsem ura teljesen önmagának, hiába képes látni már magát, és hiába azonosul tudatos és felelősségteljes döntéseivel. Választ jó és rossz között, ami azt jelenti, hogy kikerülhetetlenül törekszik az egyikre, és így végső soron a választása mégsem szabad választás. Ez rezignációba sodorja, vagyis beletörődik abba, hogy teljesen nem tud változtatni a világon sem önmagán önakaratból. Ekkor lép be a harmadik stádium, a vallási stádium, aminek kulcsfogalma a hit, ami képes az első kettőn túl a paradox helyzeteket is magába fogadni. Az ember a vágyát arról, hogy választásainak külső, etikailag is mérhető megnyilvánulásait valósítsa meg, befelé irányítja, és vágyait magában keresi és éli meg. Szabadsága így teljesedik ki, mivel sem a világ karneváljának, sem az emelkedett humánum erkölcsi mércéjének nincs alávetve, stádiuma a világtól az egyes egyén felé, önmaga felé fordul, vagyis nincsenek az előző két stádium értelmében vett normái, amiknek a foglya volna. A hit, ami képes az egymásnak feszülő dolgokat is magába fogadni, adja meg neki a szabadságot, hogy minden külső és belső helyzetben a maga mércéje szerint döntsön. Szóval mi a helyzet a szabályokkal? Hadd vigyem át a kérdést egy másik gondolatra:

A protestáns teológiában megtaláljuk az öt solát: Sola scriptura (egyedül az írás), Sola fidei (egyedül hit által), Sola gratia (egyedül a kegyelem), Solus Christus (egyedül Krisztus) és soli Deo Gloria (egyedül Istené a dicsőség). Ezek a pontok mutatnak az ember megigazulása felé, ezeken keresztül vezet az út az üdvösség megértéséhez és alázatos befogadásához. És ahogy Jézus is a tíz parancsolattal tette, hogy kettővé faragta azt, hogy azok velejét értsük meg, most az ő mintájára én azt mondanám:

Sola caritas, vagyis egyedül szeretet által. Egyedül a szeretet űzte Istent addig, hogy magát áldozza az emberért, egyedül a szeretet támaszt fel embereket a lelki merevségből, vagy hidal át rég holt kapcsolatokat, egyedül a szeretet hajlítja meg a szabályok kegyetlen és igazságos betartását az élet irányába, egyedül a szeretet képes olyan pozitív irányú iránytűként működni, hogy az ideáltipikus önképünk és jelenlegi önmagunk közti szakadékot szép lassan, még a bukásainkon keresztül is, amiket csak a szeretet képes jóságosan elviselni, betemesse. 

A hit ilyenformán nem az egyébként jóságos Istentől a hibáink és vétkeink miatti rettegést, sem a világ gyűlöletét jelenti, ami bár személytelen, mégis rátoljuk, hogy az visz minket tévedésbe, ő adott nekünk az almából, szóval a hit nem annyi, mint gyűlölni a világot, hanem annyi, mint Istent szeretni. 

Egyedül a szeretet üdvözít. Ez univerális, mert szeretni mindenki tud, ezért illik Istenhez is. A szeretet nem sajátítja ki Istent, sem az üdvösséget, és ahogy Isten minket nem az érdemeink miatt szeret és üdvözít, úgy ha szeretjük Jézust, mi sem csak a kereszten végbevitt érdemei miatt magasztaljuk és hiszünk benne, hanem azért, aki Ő: Jézus Krisztus, akiben Istennek sikerült bebizonyítania, sikerült végre eljuttatnia minket a szkepszisből a hitbe, hogy a szeretet igenis képes legyőzni a halált. 

Címkék: húsvét szeretet
Szólj hozzá!

Az igazság odabent van

2020/03/31. - írta: László Dávid

il_570xn-749775512_ivxc.jpgMég ezoterikus korszakomban szent meggyőződésem volt, hogy az aura szabályos gömb, vagy tojás formájú, burokszerűség. Volt, aki ilyennek írta le, volt, aki ködszerű amorf valaminek. Hogy én miért az előbbit fogadtam el? Mert az jobban tetszett. Pusztán csak közelebb éreztem magamhoz, a másikkal szemben meg éreztem egy fanyar ellenszenvet, és ha vitába szálltam az igazam mellett, az sosem az igazsághoz való ragaszkodásomról, mint inkább a világ kontrollálásáról szólt, amiben szépen kicenzúráztam más elképzeléseket.

Azután filozófiával kezdtem el foglalkozni, ahol kiderült számomra, hogy az igazság nemcsak hogy nehezen elérhető, rejtett tudás, ahogy azt az ezotériában mutatni vélik, hanem egyenesen az egyik legvitatottabb fogalom. "Dubito ergo cogito, cogito ergo sum..." Kételkedem, tehát gondolkodom, tehát vagyok... - Fogalmazta meg Descartes, francia filozófus, aki bevállalta, hogy mögé megy mindennek, amiről tudhat az ember, és felteszi az örökkön jogos kérdést: "Biztos ez?" Honnan nyerem a bizonyosságomat? Honnan tudom, hogy van egyáltalán bármi, amiben biztos lehetek? Erre a mindent feltételesbe rakó kérdésre érkezett Descartes önnön válasza: Mivel kételkedem, ezért valakinek kételkednie kell. Tehát aki kételkedik, az van. Tehát én vagyok. Ez a személyiségélmény elidegeníthetetlen tapasztalat, még ha bármi másról könnyen megkérdőjelezhető is, hogy van-e egyáltalán, és ha igen, úgy, ahogy én tapasztalom, vagy gondolkodom róla. 

Ezen a ponton az igazság létének kérdésére egy minden szempontból következetes válaszlehetőség számunkra a szolipszizmus, vagyis hogy a megismerőn, rajtam kívül semmiről nem tudhatom, hogy van bármi. Könnyen lehet, hogy a tudatom terméke minden, amiről azt gondolom, létezik, de még ha létezik is, a róla alkotott képem, vagyis minden fogalom, amivel megragadni kívánom az általam feltételezett dolgokat, csupán hártyavékony lepel, mellyel igyekszem elfedni a tényt, hogy a világ, amiben élek, és a róla alkotott képem között örök szakadék tátong. Mert attól, hogy a saját létezésemben bizonyos lehetek, az értelmem még mindig csupán a dolgok fenoménját, jelenségképét tudja megragadni, magát a dolgot nem képes magába átemelni, hiszen akkor nem volna többé a dolog az értelmen kívül.

Ez a szakadék a dolog és a fejemben róla alkotott kép között viszont még egy nagyobb kétségbeesést is hordoz magában. Mert nem csak érzékelhető dolgokra kérdez rá a kétely, hanem elvont, elméleti dolgokra is. És minél elvontabb egy fogalom, vagyis minél kevesebb megnyilvánulása van a világban, annál kevesebb kézzel fogható, pontos, hasznos képet tudunk róla alkotni, hiszen még az egyébként megkérdőjelezett érzékeink sem szolgáltatnak információt róluk. A teljesen elvont fogalmaknál pedig még az is jogosan felmerül, hogy minek próbálkozni a megértésükkel, mikor ahányan vagyunk, annyifélével tölthetjük azt meg? Akkor hol van hát az a bizonyos "igazság", és miféle is az tulajdonképpen?

Lehet, hogy az igazság csak egy önértékelést javító formula, amivel szilárdítjuk az identitásunkat? Talán a mintakereső, sztereotipizáló reflexünkből ered, ami a túlélést könnyíti meg számunkra, miszerint vannak vélemények, amiknek a tényként történő elfogadása mankó lehet az élet hömpölygő zavarában?

Dubito ergo cogito, cogito ergo sum, sum ergo Deus est. - Szól a teljes idézet Descartes-tól. Kételkedem, tehát gondolkodom, tehát vagyok, tehát Isten van. De mi köze van Istennek az egészhez? Descartes ezen a ponton erősítené azok sorát, akik beleestek a jó öreg "God of the gasps"-be, vagyis az ismeretlennek, a világ megértésének fogyó, hátramaradt hézagait Isten nevével, mint a "még nem tudjuk" szinonímájával kitöltő magyarázatába? Az isteni kimagyarázás többszörös zsákutcája lenne ez, hiszen mitől kézzelfoghatóbb fogalom Isten az igazságnál?

Itt viszont szeretnék vallomást tenni: Csaltam. A szolipszizmusból ugyanis nem csak az következhet, hogy ha a világ és a tudatom között hatalmas a szakadék, és azt önmagában megismerni képtelen vagyok, akkor az elvont dolgok még kevésbé értelmesek. Az is egy kikezdhetetlen következtetés, hogy az elvont dolgok, mivel természetüknél fogva a tudatban léteznek, ezért sokkal biztosabb pontok, mint a világról alkotott képzetek, amelyek nagy valószínűséggel nem egyeznek a világ valódi természetével. Vagyis minden elvont fogalom, beleértve Istent és az igazságot is, sokkal valóságosabb, pontosabb és objektívebb, mert egyezik önmagával a tudatban, nem úgy, mint a valóságról alkotott fogalmak, amelyeknek van bár valódi párja a tudaton kívül, de ki tudja, milyenek valójában. Descartes következtetése tehát nem a "God of gasps"-be vezet minket, hanem annak felismerésébe, hogy ha nem tudhatok semmi biztosan önmagamon kívül, akkor minden, amit biztosan tudhatok, olyasmi, ami eleve önmagamon belül van, a belső térben figyelhetem meg.

Talán Szent Ambrushoz köthető az a gondolat, hogy az igazság nem egy elvont fogalom, vagy idea, hanem egy személy. Egy személytől pedig képtelenség eltagadni annak létezését anélkül, hogy magát a létezést ne tagadná a tagadó önmagában is. Egy személyt nem ismerhetünk meg azáltal, hogy adatokat tudunk róla. Ahogy valójában még egy ház szépségéről sem mond semmit, hogy százezer frankot ér, annál jobban egy barátomról, vagy a testvéremről sem szerzel ismeretet, ameddig csupán történeteket hallasz róla.

Jézus óta az igazságot máshol is kereshetjük, mint a megfeleltethetőségben a befogadó és a valóság között, ahogy annak idején Arisztotelész megfogalmazta, vagy mint egy emberen kívüli, azon felüli általános érvényű ítélet, ahogy a keresztények egy része mégis gondolja.

Ha az igazság egy személy, akkor személyszíntű megközelítés szükséges hozzá. Önmagamban kell keressem, és olyanokban, akik hasonlóak hozzám. Olyanokat kell keressek, akikre szintúgy igaz, hogy kételkednek, tehát gondolkodnak, tehát vannak, de ezt mégis a tudatomon kívül teszik meg. Hogy a valóság és a tudatom közti szakadékot talán képtelenség áthidalni, egy dolog, de vajon egy másik tudat és az enyém közti szakadékot is képtelenség-e, az egy másik. 

Mi van, ha az igazság ott jelenik meg, ahol egy kapcsolat megfogan? Tehát nem szavakban, hanem valami mélyebb élményben.

Tételesen, szövegszinten továbbra is körbeírható, mégis foghíjasan megfogott marad a szavak szintjén, ahogy a szerelem, vagy a barátság valódi önmagában. Képek, látomások, rejtjelek mögé kell bújtatni, hogy közelebb vigyük a másik emberhez. Ahogy az a szeretet is, amelyről a Biblia ír, amellyel Jézus szeret engem, és ez a szeretet árad tovább, tőlem mások felé, írásba foglalva még nem él. Azon a ponton, ahol a lelkem összeér a másik lelkével, jelenik meg az igazság. 

Ezért az igazság nem a mások, hanem az önmagam elidegenedettsége, magánya, sértettsége felett aratott győzelem által nyeri el az értékét. A lelkem középpontjában, ahol a hozzám közel álló személyeknek van hely. A igazság mindenhol hontalan, egyedül csak az ember lelkében lelhet menedékre. Ezért az igazságot képviselni annyi, mint megélni azt. Minden kimondott szóból a beszélő elüldözi az igazságot, és a kimondott szavak már csak azt jelentik: az igazság erre volt, itt lakott.

Lehet akkor hát ragaszkodni az igazsághoz? Lehet képviselni azt? Hát hogy ne lehetne? Hiszen Jézus az igazság! Pont egy szeretett személyhez ne lehetne igazán ragaszkodni? Aki túlnő bármilyen eszmét?

 

Szólj hozzá!

A hit (h)arca

2020/03/21. - írta: László Dávid

Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál, amelyről vallást tettél szép hitvallással sok tanú előtt.

1Tim6,12

Tavaly ezt az igét kaptam útravalóként egy a szívemhez közelálló személytől, akivel közösen szolgáltunk nyáron egy fesztiválon. 

Sokat gondolkoztam azon, mit is jelent, mert már sokszor hallottam ezt olyan kontextusban felhasználni, amiben valaki amellett foglal álláspontot, hogy tűzön-vízen védelmezni és képviselni kell a kereszténység tanításait, bele kell állni hitvitákba, hogy hallják az igazságot a vitapartnerek. 

Aztán rájöttem, nekem mit jelent ez az igeszakasz. A hit harca a bennem lévő harc. A kételyeim, kérdéseim, amikre válaszokat gyűjtök, majd azokat elvetem, és újabbakat fogalmazok meg. Majd azokat is elvetem, és átfogalmazom a kérdéseimet, majd újabb kérdésekkel toldom meg azokat, amikre válaszolni próbálok, majd az egészet bevágom a sarokba, elegem lett belőle. Küzdök, és elbukom, újra előveszem, folytatom. Feladom, és megpróbálom megint. Távolodom, aztán közeledem, aztán megint távolodom. Mindeközben, ha elég figyelmes vagyok, magamról is tanulok egy s mást, a szeretteimhez, haragosaimhoz, irigyeimhez és vágyottaimhoz fűződő kötelékekről, a hibáimról, erényeimről, erőmről és gyengeségeimről, bölcsességemről és vakfoltjaimról, gondolkodásmódomról és tetteimről, gőgömről és büszkeségemről, féltékenységemről és önátadásaimról, alázatomról és hiszékenységemről. 

A hit harca nemes, ha felveszem a kesztyűt, és küzdök. Nem másokkal, hanem magammal. Nem valaki kedvéért, valaki szavára, aki úgy tesz, mintha az igazság nála lenne, és nekem az ő képére kéne formálódnom. Az igazság Istennél van, és nekem Jézus képére kell formálódnom. De leginkább a magaméra, aki intakt, isteni gyermek. Az igazság az én igazságom, személyes és személyreszabott, ahogy Isten is személyes, és az az istenkép az enyém, ami személyreszabott. A nemes azt jelenti, különleges, értékes, mely kiemelkedik az egymáshoz hasonlóak közül. 

A nemes harc a hitemről annyit tesz, hogy küzdök és szenvedek, örömtáncot járok, de legfőképpen kételkedem, és legfőképpen ebben a kételkedésben törekszem a legőszintébb lenni. Mert az őszinteség szül bizalmat. Bízom magamban, aki küzd az igazáért, amit Isten nekem szánt, és bízom abban, hogy megtalálom, akit keresek. Ez a belső ellenállás kívülről látszólag szétfeszíti a bizonyosságom határait, látszólag bizonytalanságba és kétségbe taszít, megszünteti bennem azt a bizonyosságot, amit a tohonyán keresők, az én szóösszevonásomban "léhitűek" teológiának neveznek. Ezt a belső ellenállást gyakran belül is úgy élem meg, mint talajvesztést, mint ami valóban szétfeszíti a bizonyosságomat abban, amiben hiszek, amiben hinni akarok.

Ilyenkor nincs mit  tenni. Őszintének kell lenni. Ha holtpontra jutottam, meg kell mondani az igazat: Nem tudom. Őszintén nem tudom, de őszintén szeretném tudni, érezni, magamba fogadni, szeretném az egészet átölelni, és ünnepélyesen átadni másoknak. Betelni és osztozni. Ezt tudom. Tudok kíváncsinak lenni, lelkesedni, nem beérni olyasmivel, ami nem a közös munkánk eredménye, csalódni, megrekedni, és holnap az egészet újrakezdeni. Mert annyit ér a hitem, amennyit a szavam, és annyit ér a szavam, amennyit teszek is, és a tetteim értékét az határozza meg, ami mozgatja őket.

Az őszinteség által, ami végül mélyen beissza magát a lényembe, hogy az örökéletet szégyen nélkül elfogadhassam, és amelyről még hitetlenségemben is hitet tudok így tenni - mert az őszinteség túlmutat a kudarcaimon is- , szép hitvallással, sok tanú előtt. Kiül rám a hit nemes arca.
image-asset.jpeg

Szólj hozzá!

A sérült ember értéke felszínes papok kezében

2020/03/11. - írta: László Dávid

blakegodjudgingadam.jpgSokat fordult a világ az elmúlt négy évszázadban. Persze ez sok szempontból igaz, de most még eggyel szeretném megtoldani ezt a listát. Mégpedig az egyház elmaradásával a lélektan tükrében.

Gyakran bevált szófordulat a keresztény teológiában, hogy "Isten nélkül az ember semmit nem ér". Emögött az állítás mögött persze mély istenkeresési, istenismereti gyökerek vannak, mára azonban inkább csak egy klisé, amit egy, a házifeladatát el nem végző paptól szoktunk hallani. Mondhatni, ez a szófordulat a felszínes lélektani háttérrel bíró papok hókuszpókusza, amit anno a gyülekezet mondogatott, mert nem tudták, mit akar a pap, amikor latinul azt mondja: hoc est enim corpus meum / mert ez az én testem. A naív gyülekezet akkor azt gondolta, varázsol a pap, átváltoztatja a kenyeret, ezért a hókuszpókusz egy varázsige. Ma a papok nem igazán mélyednek bele, mit jelent az, hogy Isten nélkül semmit nem ér az ember. Mert ha tudnák, nem mondanák ezt. Legalábbis nem így.

Mert a mai ember igazából nagyon is tudatában van annak, hogy értékes. Ki sokat, ki keveset gondol magáról, de mindenki meg van győződve róla, hogy valamekkora értéke van, noha azzal is tisztában vagyunk, hogy sokunk önbecsülése fals módon közvetíti az értékünket.  És az ember mélyen magában érzi, hogy aki azt gondolja magáról, hogy semmit sem ér, az alapjaiban téved. Aki így érez, azt a környezete megpróbálja felkarolni, ráébreszteni arra, hogy igenis értékes. Mert ez így van. Mind értékesek vagyunk. Bárhonnan merítünk is értékrendet az életünknek, személyünknek, bármilyen viszonylagos szempontból is nézzük azt, valamilyen szám mindig kijön. 

Aki azt mondja, "Isten nélkül semmit sem ér az ember", az megkockáztatom, alacsony fokán van az érzékenységnek, ismeretei az emberi lélekről hiányosak ahhoz, hogy közelebb vigye az embert Istenhez. Mert az ugyan igaz, hogy életünk oka és megléte Istentől függ, nélküle nem lehetnénk, és életünk minden értékes részének meglétét ennek a létben tartó isteni erőnek köszönheti, mint egy laptop, amit árammal kell ellátni, hogy működni tudjon. De az életünk értékének lehetőségét biztosítani nem annyi, mint értéket adni neki. 

"Isten nélkül az életünk semmit nem ér." Ez egy primitív lelkigondozás. Talán abból merít erőt magának, hogy azt hiszi, ha megtalálja az emberi egót, ami túl nagyra tartja magát, és azt eleget üti, akkor visszahúzódik. A helyére parancsolja az egót, de éppen azokkal az eszközökkel, amikkel az egó maga akkora helyet parancsolt magának az egyes ember életében. A lelki dominancia eszközeivel.

Az életünk értékének lehetőségét biztosítani nem annyi, mint értéket adni neki. És valóban, akár hívő az ember, akár nem, nem igényli ezt a szófordulatot az önbecsülése egészségben tartásához, ha maga már meglelte az egészséges, kiegyensúlyozott önbecsülés képességét, aminek központi eleme az ítéletmentes őszinteség önmagával szemben. A túl nagy önbecsülés pedig éppoly sérülékeny valójában, mint a túl alacsony. Csak míg előbbi látszatra nagy, utóbbi látszatra létezik egyáltalán. Valójában mindkét véglet ezt mondja: "Nem érek semmit, ha nincs, aki vagy ami értéket adjon nekem." A hivatás, a család, a barátok, a tehetség, a vagyon, stb., minden, ami rajtam kívül van, legyen mégoly illékony is, nélküle semmit nem érek.

"Isten nélkül semmit nem ér az ember." Tehát Isten az a külső dolog, ami nélkül az előbbiekhez hasonlóan semmit nem érek? Ez a gondolat jobban megfojtja az isteni értékelés átélését, mint a túl nagy egó. Mert aki úgy veszi át ezt a mondatot, hogy önbecsülése sérült, túl nagyra fújt, vagy a kicsinél is kevesebb, az nedves fát dob önbecsülése parazsára, mely elfojtja a lángot, és füsttel mérgezi a szobát. Felelőtlenség ezt a mondatot szélnek ereszteni, mert ez a mondat azt mondja: Valóban objektíve nem érek semmit.

Felelőtlenség, mert a dolog valójában úgy áll, hogy az ember sokmindenen megmérheti a maga értékét, és ezen sokminden létét éppúgy biztosítja az isteni erő, mint magának az embernek az életét, de éppen ezért:
Aki arra kíváncsi, hogy miért biztosítja Isten ezeknek a létét, az arra kíváncsi, mi az az érték, ami nem kívül van, és nem illékony, amiért megéri Istennek mindezt fenntartani! Isten szemének tükrében éppúgy meg lehet látni önmagunk értékét, mint az illékony külső dolgokéban, de ezekhez képest olyan módon, amit semmi nem adhat ezekből nekünk, ami éppúgy részesül abból a fenntartó erőből, mint amiből a mi életünk is.

Akik nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy Isten szemében mennyivel is értékesebbek, mint a világ dolgainak tükrében, csak annyit értettek meg az élet létéből, hogy Isten nélkül az nem lenne. Akik tudni vágyják, hogy Isten szemében, akinek megéri mindezt fenntartani, mit is érnek, azok maguk mögött hagyják ezt a klisét, lélektani pálfordulást vesznek a teológiájukban, és azt mondják: Isten szemében mindig is értékesebb leszel, mint a világéban, ami körülvesz, és amit építesz.

69 komment

Az egyház hivatalos álláspontja az empátiáról

2020/02/23. - írta: László Dávid

Sokféle etikai témában születtek már hivatalos álláspontok az egyházakban, felekezetekben, irányzatokban, melyek mind azzal a szándékkal íródtak, hogy egy egységet mutassanak a hívők és a külvilág felé egyaránt. Abortusz, eutanázia, gender, természetvédelem, vallásközi párbeszéd, homoszexualitás, függőségek és még sorolhatnám. 

Ez az egységre törekvés azonban valahogy mégsem akar megvalósulni ezen nyilatkozatok alatt, hiszen amíg például a katolikus felekezeten belül amit a katolikus egyház tanítóhivatala megfogalmaz, azt elméletben minden katolikus osztja (és még így is a gyakorlatban vannak vállaltan eltérő vélemények) , addig a protestáns felekezetek között, akik igen kényesek a demokráciára és az alulról szerveződésre, akad olyan, ahol elméleti szinten sem mindig elfogadott a nyilatkozat teljes felekezeti véleménytükrözése.

Az állásfoglalásokról ugyanakkor elmondható általában, hogy bárminemű belátható indoklás, vagy koherens levezetés igénye nélkül, a keresztény etika címébe csomagolt dráma háromszögeket rajzolnak. Ezekben a dráma háromszögekben a megmentő minden esetben az isteni kinyilatkoztatás, az áldozat a kereszténység, olykor hozzájuk tartoznak a "tőrbe ejtettek", az elkövető pedig az aktuálisan megnevezett téma és képviselői. Érdekes ennek fényében megfigyelni, ahogy egy adott témában nyilatkozó keresztények között ki mekkora halmazt szán az áldozatnak és az elkövetőnek. Az abortusz témában például vannak, akik minden abortáló nőt az elkövetők közé sorolnak, míg akadnak olyan keresztények, akik az erőszak következtében áldott állapotba kerülő nőket megkülönböztetik, és az áldozatok közé sorolják. Ez a határvonal, amennyire megfigyeltem, általában aszerint csúszkál jobbra-balra, hogy a véleményt formálni kívánó keresztény milyen személyes tapasztalatokkal rendelkezik, és azt hogyan rendezi el magában, ami végül is összhangban van azzal, hogy ezek a nyilatkozatok is inkább érzelmi alapúak, és nem minden esetben konzekvensek. 

Ha pragmatikusan nézzük, elmondható, hogy ezek a hivatalos állásfoglalások inkább gesztusértékűek, mint valódi egységdemonstrációk, és az egyes keresztényekben különbözőképpen csapódik le a hasznuk. Vannak, akik tudomást sem vesznek róluk, úgy gondolják, nem kizárólag így értelmezhető a vallásuk hite. De akadnak olyanok is, akik teljes bizonyossággal támaszkodnak rájuk, elutasítva bárminemű véleménykülönbözőséget. És persze a két véglet között is számos árnyalat létezik, melyekben jobbára az egyes szituációk külön elbírálását a megértési szándék hajtja. 

Az mindenesetre elmondható, hogy amit a külvilág lát a keresztény etikáról, az az, hogy elég zűrzavaros, csapongó, és elfogult. Mielőtt félreértené a kedves olvasó, nem arra akarok kilyukadni, hogy a probléma forrása az érzelmi alapú érvelés, épp ellenkezőleg. A probéma forrása szerintem pont az, ahogy mesterkélten próbáljuk az isteni kinyilatkoztatás egyik-másik értelmezését alapjául tenni egy érzelmi érvelésnek. Ha a keresztény etika igazából érzelmi alapú, azzal valójában semmi probléma nincs, hiszen a kereszténység fundamentális témája, amit a világ is tud rólunk, az isteni szeretet, amit Krisztus születése óta próbálunk megérteni, és amihez nekünk, egymástól elzárt embereknek az egyik út, hogy áthidaljuk az individualitás szakadékát, az empátián keresztül vezet. 

Az empátia pedig nem a keresztények sajátossága, sokkal inkább Isten kegyelmi ajándéka az embernek, hogy ne pusztítsuk el azokat a dolgokat, amik a hiányosságunk, sőt, kifejezőbb azt mondani, hogy az esetlegességünk okán nincsenek meg bennünk. Az emberi esetlegesség, hogy az életemet mindig csak egyféleképpen élhetem meg, ez az egy pedig a sajátom, ami egyszerre hatalmas jelentőségű, különleges, és korlátolt is, ez az egyéni élet ruház fel engem azzal az erővel, hogy valami felé megértő tudok lenni, és egyszerre veszi el ennek a megértésnek a lehetőségét olyasmivel szemben, amit egyszerre nem tudok megélni azzal, amilyen vagyok.

Persze ha létezne az empátiáról hivatalos állásfoglalás, akkor azt szerintem Nyíri Tamás katolikus pap - A keresztény ember küldetése a világban c. könyvének egy idézete foglalhatná magába igazán jól:

Nekünk, keresztényeknek kiemelkedően fontos feladatunk, hogy keressük meg a másik elrejtett igazságát, amit elfed ellentétes meggyőződése, vallása, világnézete vagy akár ateizmusa.

Vagyis az empátia egy magát kereszténynek valló, Krisztust követő ember számára valami olyasformán volna értelmezhető, hogy az a képesség, amivel igyekszünk minél nagyobbra tárni a karjainkat, hogy hasonlítson ahhoz a bizonyos hatalmas isteni öleléshez. Annak teljes bizonyosságában, hogy mind Isten képmásai vagyunk, és mindannyiunkat vonz az Isten magához a szeretetével, az ellentétek és különbözőségek, azok a döntések, amiket nem tudunk megérteni a másikban, nem a "korrigáló szakértelmünket", a felülbírálásunkat, hanem az áthidaló szeretetünket kérik.

Imago Dei, Isten képmása, akinek le kell küzdenie a saját korlátait, hogy azzá váljon, amivé teremtetett, hogy olyanná váljon, aki képes mindent átölelni. Ezzel a küzdelemmel pedig éppoly nehéz empatizálni, mint bármi más, evilágbeli küzdelemmel, noha talán éppen erre a küzdelemre történő rácsodálkozás segíthet átölelni azokat, akik adott esetben nem tudnak átölelni másokat. 
19961602_1079127318892498_3656539844514438959_n_1.jpg

39 komment

Isten és az ő tévedhetetlen Ispánjai

2020/02/19. - írta: László Dávid

Szent Pál, Ágoston, Tamás, Kálvin János, Luther Mártjon, Ulrich Zwingli, C.H. Spurgeon, Dietrich Bonhoeffer, C.S. Lewis, Billy Graham... sorolhatnám a listát elég sokáig. Ezek azok az emberek, akik a kereszténység elvileg nemlétező személyi kultuszának áldozatai. Tanításaik, fejtegetéseik az egyes korok fősodratú teológiai irányzatainak alapjai, ezért személyüket megtisztították mindenféle emberi gyarlóságtól, főképp a tévedés és a szubjektivitás lehetőségétől. A keresztény szubkultúrában ezeknek az embereknek nem voltak kétségeik, főleg nem a saját nézeteikben. Ha volt is bennük kudarcélmény, hiba, onnantól, hogy Istenről szólnak, azokat nem nevesítjük, nem keresünk utánuk, embervoltukat megtérésüktől gyakorlatilag homály fedi. 
6450---base_image_4_1.jpgEz nem túl szép gesztus feléjük nézve, főképp, hogy azt a nemes célt hordozták magukban, hogy az ember egyik értékes sajátosságához, a változékonysághoz igyekezték igazítani Isten igéjét, hogy az minden kornak nyújtson valami bíztatót, azon felül, hogy a kérdésekhez, amikre igyekeztek válaszokat adni, az ember minden korban spekulatív úton tudott és tud csak közeledni.

Pedig mennyivel értékesebb lenne egy vitatható Kálvin, egy megkérdőjelezhető Pál, akivel párbeszédbe lehet keveredni, még ha csak az írásain keresztül is, mint így, egy elérhetetlen és érinthetetlen szónoki szék magasságából túlordítani a szónoklatainak replikáit, hogy a mellettünk lévő másik emberhez kapcsolódni tudjunk.

De hiszen ezek a szellemóriások maguk is reflektáltak a korok kérdéseire, állítottak szembe tanaikat más tanokkal, párbeszédből születtek nagy gondolataik. Mi szükség volt hát a többi gondolatot félreállítani, kiírtani, majd leszoktatni az emberiséget erről a szellemi pezsgésről úgynevezett egyigazságok nevében? Tényleg ki akarjuk terjeszteni az egész emberiségre, mely hozzánk képest határtalan és hatalmas, az egyes ember félelmét, hogy nehogy téves ösvényen járjunk, ha nem némítunk el mindent, amit nem tudunk hozzáilleszteni egyik-másik, éppen számunkra a világ magyarázatát jelentő ideológiához? Valóban ugyanazon múlik az emberiség sorsa, mint amin az egyes emberé? Egy-két szón, amik helyes sorrendben megmozgatnak, hogy kezdjük friss vízzel és fénnyel táplálni a bennünk szunnyadó istenarcot?

Tán nem még illékonyabbak ezek a szavak, nem hamarabb lejár a szavatosságuk, mint akár csak egy ember élete eltelne? Hiszen újra és újra prédikálni kell róluk, mindig meg kell újítani, élővé kell tenni őket. Facsarni, felújítani, feltölteni, átalakítani más szavakká, talán még a jelentésüket is megváltoztatni, hogy egy olyan mélységű igazsághoz jussunk el, amit nem tudunk a fogalmainkkal és a fantáziánkkal egyszer s mindenkorra végérvényesen körülmagyarázni. 

Istennek jó eséllyel nincs szüksége ilyen ispánokra, akiknek inni kell a szavait, amik megkérdőjelezhetetlenek, és ha egyikük-másikuk mégis így gondolt volna magára még életében, hát Isten bocsássa meg nekik. De az elég biztos, hogy ha Isten igazsága szavakba foglalható, akkor olyan csekély, hogy az elfér az ember tudatában, és akkor viszont összemérhető más tudással, ami kétségbe vonja az egyetemességét. Sokkal elképzelhetőbb tehát, hogy minden eszmefuttatás, jöjjön az valamelyik fent említett személytől, akár magunktól nem önmagában vitathatatlan, hanem sokkal inkább magáért a diskurzusban elfoglalt szerepe miatt az.

Mert bármilyen fogalmakban is igyekezzünk megragadni Istent, hogy ütköztessük egymás elképzeléseit, addig is mindenesetre elmondható az, hogy vele foglalkozunk, róla gondolkodunk, és ez már önmagában értékesebb, mint hetente átfolyatni a fülünkön azokat a gondolatokat, amiknek épségét egyesek vitrinben óvják az emberi szkepszis elől. Aki tehát arra vállalkozik, hogy magával hívja ebbe a mélységbe a kortársait, hagyja maga mögött, ami halott, hogy temessék el a halottak a halottaikat. Tudja jól, mi az ami ma él, amit ma jelent a kortársaknak ez: élet, és mit jelent ez: pezsgés, és vigye őket azon az ösvényen, ami ismerős, ami belőlük épül, és ami az isteni lényeghez vezet. 

 

Szólj hozzá!

Karácsonytól válj te is Istenné!

2019/12/26. - írta: László Dávid

jesusrapper.jpgŐ itt Isten.
Isten emberré lett.
Szerette a felebarátait és az ellenségeit is.
Megbocsátott az ellene vétkezőknek.
Megosztotta a fölöslegét másokkal.
Meghallgatott másokat, együttérző volt velük, és segített nekik.
Igyekezett minden szavát és cselekedetét a nagyobb jó érdekének szentelni.
Megosztotta Önmagát mindenkivel, és mindenki, akivel találkozott, jobb ember lett általa.

Légy olyan, mint Isten. Válj te is emberré!

Áldott karácsonyt!

Szólj hozzá!

Homo Deus - a jó ember

2019/12/16. - írta: László Dávid

Utazó beszélgetések

Mostanában visszatérő álmomban egy régi vonat kabinjában ülök, tele idegen alakokkal. Van köztük egy kisfiú, egy fiatal hölgy, egy idősebb házaspár, akiknek folyton változik a kora, egy szokatlan középkorú ember, akinek minden külső jellemzője állandóan változik, és egy furcsa ruhába öltözött, kivehetetlen arcú és hangszínű valaki, aki beszélget a többivel, bár többnyire ő beszél, mi csak kérdezünk. Mindig másról, de mégis mindig ugyanarról van szó. Ezeket a beszélgetésfoszlányokat igyekszem most lejegyezni, amennyire emlékezőtehetségemből telik egy álomnál. Ezek az utazó beszélgetések.

superman.jpgkép forr.:internet

- Van egy elméletem a jóságról. - Törte meg a vonatrobogás zaját a kisfiú. - Miért van a világban jóság? A jóságban benne van az önzetlenség, önfeláldozás, szeretet, kedvesség, engedelmesség, szelídség. Ezek miatt a jóság a zord természetben nem jó túlélési stratégia, de a még zordabb társadalomban sem segíti elő a feltörekvést. No nem azt mondom, hogy a gonoszság sokkal jobb stratégia volna, a gonoszok ugyanis igen hamar magukra maradnak, vagy hozzájuk hasonlóakkal kötnek érdekszövetséget, és így is, úgy is elég gondterhelt életnek néznek elébe. Az álszent gonoszság útját viszont, még ha megtanulni elég nehéz is, csinálni annál könnyebb és kifizetődőbb! Mert épp annyira nagy gonddal sajtolja ki az álszent a jókat, mint amekkora szakértelemmel fogja meg a gonoszokat az önzőségeikben, hogy nyerészkedjen rajtuk. A három stratégia közül ez utóbbi a legjobb, mert még ha nyílt titok is volna, és mindenki álszent is lenne, abban mindenki biztos lehet, hogy a másik a felszínen jól fog bánni vele, és csak a mélyben igyekszik kihasználni, egy ilyen szintű gyanakvás pedig egyébként is alapja ennek az álszenteskedő stratégiának. Egyszerűen szólva, csak nyerni lehet vele.

- Érdekes, amit mondasz. Ezek szerint jóság nincs a természetben, de gonoszság van? - Kérdezett vissza kis hallgatás után az idegen. - Hisz itt valaki Istenben?

- Úgy érted, hiszünk-e abban, hogy teremtette valaki a világot? Vagy hogy valakinek gondja van az életünk fájdalmaira? Vagy netán, hogy valaki erkölcsös életre buzdít minket? - Tették fel többen ezeket a kérdéseket.

- Másképp teszem fel a kérdést. Van-e köztetek valaki, aki szerint a jóság, vagy a gonoszság összefügg egy Istenséggel?

- Szerintem nem kell Isten ahhoz, hogy legyen az emberekben jóság. - Válaszolt a folyton változó ember. - Sőt, azt gondolom, ha van is Isten, és ő jobb, mint mi, akkor az előbb hallottak alapján Istennek nagyobb köze van az álszentséghez, mint a jósághoz.

- És mégis, a jó töretlenül kéri a helyét az emberiség történelmében, hatalmas példaképektől kezdve egészen hétköznapi munkásemberek napi rutinjáig. - Kezdett bele válaszába az idegen. - Mit szóltok a következő gondolatsorhoz:

Az emberiség, ahogy a történelem kereke haladt, és mind újabb és újabb fogalmi keretek közé helyezte saját lelki vonásait, elragadták lelkét annak egyik-másik szeletének felnagyításával, a régihez és nemeshez, az újhoz és kecseshez, a szerelmeshez és hősieshez, a tragikushoz és üreshez vonzódást, megteremtvén ezáltal az emberiség önmaga számára a korok ideológiáit, a hajtómotort, ami újabb és újabb lelkesedést adott neki az élethez. Ebben a tulajdonképpeni önvizsgálatban és önfejlesztésben alkalomadtán elért az ember saját sötét oldalához is, melyek szeleteit éppoly gonddal nagyította fel, mint a szép részeket. Így fordulhattak elő büntető, kegyetlen, élvhajhász, tohonya istenképek is. Mind közül talán a közömbös Isten volt az, aki a legnagyobb szívfájdalmat okozta az embernek, mert ezt az Istent hidegen hagyta az emberiség sorsa. Ezért az emberiség elszánta magát, hogy ha Isten hallgat, ha tűri azt a sok szenvedést, amit az ember magának és társának, amit a világ az embernek és az ember a természetnek okoz, akkor ő jobb lesz ennél az Istennél. És az ember szép lassan, apró lépésenként gondjába kezdte venni a gyengéket, a kihasználtakat, a lenézetteket, a megbecstelenítetteket, akikre Istennek nem volt gondja. Az ember leszámolt azzal a gyermekkori állapotával, hogy egy végtelen hatalmas lénytől várja a békét és a segítséget, és elkezdett saját maga foglalkozni a különböző bőrszínűek jogaival, a nők jogaival, a környezetvédelemmel, a kizsákmányolt, elnyomott, vagy magatehetetlen népek egészségügyi és egzisztenciális helyzetével. Közös életteret kezdett kiépíteni mindenféle nemi, vallási, kulturális orientációjú emberrel, hogy amíg az emberiség nagy közös lelkének egy része továbbra is inkább pusztít, mint épít, inkább elvesz, mint ad, addig ugyanannak a léleknek a másik része minél szélesebbre nyissa a karjait, hogy több és több embert, élőlényt, természeti és kulturális kincset tudjon vele átölelni, szeretőn magához szorítani.

Szokás Nietzsche után mondani, hogy az ember megölte az Istent. Valójában viszont csak magába olvasztotta azt, amit jelentett ez a szó, és mindig, és újból nekifut, hogy jobb és jobb legyen, mint tegnap, és holnap még jobb, mint ma. Ezen törekvés által pedig eljut az ember a Homo Deushoz, az istenarcú emberhez. Végül is megszüli általa Istent, vagy ha onnan nézzük, Isten felnöveszti magához az emberiséget.

A gondolatsoromat meghallgatva mint mondasz, miért van a világban jóság? Megkerülted a saját kérdésedet, és elmondtad, mi lenne praktikusabb, de nem válaszoltál a kérdésedre. - Zárta gondolatait az idegen, visszadobva a kérdést a kisfiúnak.

-Azt gondolom, a három stratégia közül csak a gonoszság, vagy az álszentség nem lett volna képes megteremteni a saját működéséhez szükséges feltételeit, mindkettő csak a már fennálló rendszeren tud élősködni. Kétségtelen, hogy ahhoz, hogy ma ekkora metropoliszokban éljünk, kellett az, hogy merőben megváltozzon a hozzáállásunk az együttéléssel kapcsolatban. Érzékenyebbé kellett váljunk egymás iránt, és magunk iránt, és minél nagyobb szerveződésben élünk, az annál nagyobb érzékenységet vált ki belőlünk mások és magunk iránt. A jóság ott gyűrűzik, ahol élhető élet van, és az élhető élet gyűrűzését hívjuk jóságnak. Bármennyi fáradtsággal, vagy lemondással is járjon, jósággal van átitatva az a föld, amelybe életünk magját ültetjük, jóság hullik alá a vízben, amivel öntözzük azt, és a jóság fénye csalja az ég felé életünk fáját, aminek termését félelem nélkül szakíthatjuk le, és osztozhatunk rajta. Valóban nem kell Isten ahhoz, hogy az ember jó legyen, ahogy az elhangzott az imént, de ahol jók az emberek, ott megidézik Istent...Homo Deus...tetszik a gondolatsorod. - Nyugtázta a gyermek, és mind az ablakon túli tájat fürkésztük a szemünkkel, mintha valamiféle utópiát kerestünk volna.

why-do-you-want-to-change-the-world.jpg

Szólj hozzá!

Citromos kávé ***** Szeretet AKCIÓ!! High quality products!

2019/12/15. - írta: László Dávid

Purple Sunday az egyházaknál! 20,30,50,70 %-os kedvezmény! Csak most a Wellfinderzznél! Ne maradj le az akciós hónapról!

purple_sunday.png

Rendeld meg az új okos adventet, amely időben emlékeztet a szeretteidre! Nem kell többet foglalkoznod velük, vagy szabadkoznod, amiért elfelejtetted őket. Az okos adventtel előre ütemezett karácsonyi gif-eket küldhetsz azoknak, akik igazán fontosak neked, és a beépített mesterséges intelligencia úgy fogadja majd a viszont jó kívánságokat, mintha te válaszolnál rájuk

Fizess elő egy hónapra bármelyik lelkésznél vagy papnál, hogy hallgathasd megszakítás nélkül a prédikációit. Nincs reklám, nincsenek kényelmetlen témák, arról beszél, és annyit, amennyit te szeretnél. 

Úgy érzed, okosabb vagy a többi embernél, de nincs kedved bizonyítani? Válassz kedvedre széleskörű vitafelvételeinkből, állítsd be, melyik oldalon szeretnél állni, és játszd le, amíg készül a karácsonyi vacsora:

-Tudomány vagy hit?

-Szűz Máriához és a Szentekhez szabad-e imádkozni?

-Karizmák voltak, vannak és lesznek?

-Mi számít eretnek tanításnak? Melyik a helyes, biblikus felekezet?

-Mennyire kárhoznak el a melegek? És a migránsok? És a meleg migránsok?

Az egyetértés és a bölcsesség sosem volt ennél közelebb a konyhádhoz! :)

Ajándék: 10+1 sablon mondat, amivel ráébreszthetsz másokat, hogy miért éretlen, agymosott és nem biblikus, ha nem abban hisznek, amiben te.

Eleged van a gyülekezeti teremben lepattogzó festékből, az összehordott bútorokból, a dohszagból, a régi, elavult ereklyékből, a kényelmetlen padsorokból? Fogadj örökbe egy templomot! Formáld át a saját stílusod szerint. Hiszen MOST MÁR TÉNYLEG TIÉD!

Ingyen kegyelem? Most 70%-al olcsóbb a Wellfinderzzen! Mire vársz még? Ennél is több kedvezményre? Ehhez mit szólsz: Tégy jót egy hajléktalannal, fizesd ki az övét is, mi pedig cserébe félrerakunk neked egy kis füvet, hogy NE UNATKOZZATOK AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBAN a barátaiddal.

Már csak két hétig él az akció, csak a Wellfinderzzen! Ne maradj le róla!

 

Szólj hozzá!

A spiritualitás harmadik pillére

2019/09/29. - írta: László Dávid

Hasonlóan az élet minden dolgához, amihez szükségeltetik az embertől valamiféle lélek, a spiritualitásban is fontos a tartalom és a forma egysége. A tartalom a szakrálisba vetett hit, amit a formán, vagyis a szertartáson keresztül élünk meg. 
arevolutionaryspirituality.jpgA forma nélküli tartalom az anyag terheitől mentve szabadon szárnyalhat, csupán a józanság szabhat neki határt.  Mint nevében is rejlik, kizárólag a szellemi világban, annak is csupán aprópénzre váltott alacsonyabb szintjein mutatkozik meg. Ilyenek a formai mentesség pótlását célzó, és ezért díszes kötetekbe foglalt aforizmacsokrok. Bölcsességek, idézetek, énekek, versikék, melyek egy kevéske felülemelkedést nyújtanak az élet valós terhein. Az ilyen szentenciák kecsegtető szabadságuk ellenére mindig ki vannak téve a befogadó élményeinek, aki legfeljebb sommás vállveregetésre számíthat általuk. Ez a fajta spiritualitás éppoly gyorsan tovaillan, ahogy belépett az ember életébe, bármilyen nyom nélkül.

A tartalom nélküli formával kicsit más a helyzet, mivel azt sokáig képesek vagyunk zavartalanul végezni. Szertartások, melyek ürességük okán készek befogadni az embernek a szükségletein felül megillető élvezetek óhajtását. Az üresség tulajdonságától pedig elvárható, hogy kizárjon mindent, ami a szertartást végzőn túl személyes, a szabadság, az önrendelkezés akár piciny képességével is rendelkezne rajta kívül. Totemek, tárgyak, szimbólumok rendezgetése, mozdulatsorok, szövegek ismételgetése mind a maguk semleges ürességével várják a szertartásmestert, hogy lemodellezzék a számára automatizált világot, melyben minden érte működik. Az egyetlen szabad fenoménnek csupán annyi a dolga, hogy hosszan tartó művi kényszerességével jó gazdája maradjon a világnak, aki kész betakarítani az általa megkívánt és megrendelt termést.

A forma nélküli tartalom spiritualitása illékony, a tartalom nélküli formáé sokáig jelen van az ember életében, mégsem adnak többet az embernek annál a kiszolgáltatott, hiányos önképnél, aminek a pótlására megidézte valamelyiket. A tartalom és forma egységét hordozó spiritualitás segítségére lehet az embernek visszaadni önmagát, ezáltal tágabb perspektívát kínálni számára személyének korlátainál. Az adott forma, ami tulajdonképpen az örökséget befogadó szertartás, és az adott tartalom, vagyis a szakrálisba vetett hit keresi a személyességet a személyen túl, a múltban, jelenben, jövőben, az ittlétben és az odaátban. A keresést az egyén minden esetben magán keresztül engedi át, és teszi élővé. 

Az átengedés aktusában az egyénnek az élet szenvedéseit jelentő rossz mintákra kiszolgáltatott hiányos önképe eltolhatja magától a forma és tartalom valamelyikét, ezáltal megrontva spiritualitását. Az embernek ezért először meg kell ismernie önmagát, hogy keresésében előítéletmentes maradjon. De mivelhogy az önismeret éppúgy része az embernek, mint a spiritualitás, és ezek párhuzamosan fejlődnek, az egyénnek nem marad más segítsége, mint a megelőlegezett bizalom, és annak megkeresése, aki méltó erre, hogy segítségére legyen az első lépések megtételében a saját útjának bejárásához. Ez a személyesség a spiritualitás harmadik pillére.
christ-2breaching-2bdown-2bto-2byou-2bdrowning.jpg

Szólj hozzá!

Citromos kávé - ElVár a mi Istenünk!

2019/08/10. - írta: László Dávid

man-vs-god.jpgKeresztények sok mindent gondolnak Istenről az ő tökéletességére alapozva, de egyvalamit nem, ami még annál is nagyobb tabu, mint hogy Istennek előjoga elvenni egy ember életét. Ez pedig, hogy Isten gyenge, kiszolgáltatott. Soha nem hallottam még valakitől a következő mondatokat:

Isten magányos. Isten kétségbeesett. Isten el van veszve. Istennek szüksége van arra, hogy higgy benne.  Isten tehetetlen. Isten tanácstalan. Isten erőtlen. Istennek bátorításra van szüksége.

A keresztények fejében ez a kép úgy tűnik nem létezhet Istenről, az értelem számára talán azért, mert nem összeegyeztethető Isten mindenhatóságával, a szív számára viszont igazából azért, mert könnyen megrendülhet tőle, ha Istenről kiderülne, hogy nincs mindig a helyzet magaslatán. Ezzel kapcsolatban fogalmazódott meg bennem a kérdés: Ezek a mondatok azért nem hagyhatják el a szánkat, mert bízunk Istenben, vagy mert elvárjuk tőle, hogy megingathatatlan legyen? Fontos ennek utána járni, mert ha önmagunk elől is eltitkolt elvárásaink vezetnek minket, vajon nem-e mi is elvárásként éljük meg, amikor Isten az ellenség szeretetére, az elesettek megsegítésére, a gyengék pártolására szólít minket? Vajon gondolunk-e ezekre a kérésekre akképpen, mint amiket Isten úgy intéz felénk, hogy bízik benne, képesek volnánk megtenni őket? 

Aki régóta olvassa a blogomat, az már bizonyára találkozott avval a meglepő vallomással, hogy én egy törékeny Istenben hiszek. Mert számomra furcsamód épp a sebezhetőségben van lehetőség a bizalomra. Abban, hogy akit szeretek, talán nem képes valamire, jutok el arra a meggyőződésre, hogy bízom benne, mégis képes rá. Felül tudja múlni az elképzeléseimet, amik sokkal valóságosabbnak tűnnek a bizalomnál, aminek nincs akkora vizualitása, viszont egy sokkal mélyebb helyről fakad bennem, ahonnan a szeretet is. 

Talán mikor ezzel az elképzelésemmel találkoztak egyes testvéreim, felháborodtak rajta. Talán azt is gondolták, biztos nem találkoztam valóban Istennel, vagy nem értem, mit is jelent ez a szó, hogy Isten, hogy ilyesmiket gondolok róla. Talán azért, mert tele vagyok kétségekkel Isten iránt. Valóban voltak, vannak és lesznek is kétségeim. Hazudnék, ha például azt mondanám, sosem éreztem azt, hogy Isten cserbenhagyott. Ahogy mindenki más is hazudna, aki ezt mondaná. Hogy ezt utána valaki avval igyekszik feloldani magában, hogy arról győzködi magát, mekkora emberi tévedés, gyarlóság volt ezt gondolnia Istenről, aki mint tudjuk, tökéletes, önámításnak tartom. Engem nem győz meg, hogy Isten egy valójában hibátlanul működő gép, a személyes kapcsolatunkat sokkal összetettebbnek, élőbbnek tartom, és többre becsülöm ennél. Nem hiszem, hogy a sebezhetőség, a törékenység hiányosságot jelent, sokkal inkább erőt. Annak az erejét, hogy valóban közel tudjanak kerülni egymáshoz a felek. Ebbe a befogadásba pedig nekem beletartozik a hibázás is, és vállalom, hogy volt és lesz is olyan, amikor hibát feltételezek Isten részéről. Az ezt eredményező alkalmi vagy tartós távolságok bizonyos értelemben ajándékok számomra, hogy megújuljon vele a kapcsolatom. Isten megbízhatóságában máshogy nem is volnék képes gyönyörködni. Mert számomra szeretni valakit úgy, hogy nincs szüksége a szeretetre nem lehet. A megbízhatóság pedig a bizalom és az azokra adott megerősítések által legyűrt kétségekben mérhető igazán.

Szólj hozzá!

Az ördög csapdája

2019/05/15. - írta: László Dávid

Utazó beszélgetések

Mostanában visszatérő álmomban egy régi vonat kabinjában ülök, tele idegen alakokkal, köztük egy furcsa ruhába öltözött, kivehetetlen arcú és hangszínű valakivel, aki beszélget a többivel, bár többnyire ő beszél, mi csak kérdezünk. Ezeket az álombeli beszélgetésfoszlányokat igyekszem most lejegyezni emlékezetből. Ezek az utazó beszélgetések.
lich_fall.gif-Engedjétek meg, hogy egy röpke időre szóba hozzam öreg barátunkat, a ’falra festett’ Ördögöt. Pontosabban nem is őt magát, hanem azt, ahogy mi magunkat meghatározzuk általa. Nagyon leegyszerűsítve háromféleképp viszonyulunk hozzá: Vagy egyáltalán nem létezik, semmilyen értelemben, vagy egy mítikus teremtmény a kollektív tudatban, ami gyüjtőfogalom mindama rosszra, amit a világban az emberek okoznak, vagy létezik, méghozzá önmagában, önálló tudattal bíró lényként.

 

Aki szerint nincs semmilyen értelemben Sátán, rendszerint arra alapozza érveit, hogy ez csupán egy kitalált fogalom, amivel az emberek megpróbálják elhárítani a felelősséget az elkövetett rosszért. Annak, aki ezen az állásponton van, viszont számot kell vetnie arról, hogy ha az Ördög semmilyen formában nem létezik, akkor az ember maga a szörnyeteg, mégpedig önmaga teljes tudatában, akinek a természete gonosz. Ebben az esetben hiábavaló beszélni küzdelemről a gonosz ellen, hiszen, ha ez az emberi természet alapállapota - márpedig a világban zajló szörnyűségek ereje és kiapadhatatlansága ez esetben erre engednek következtetni -, kénytelenek vagyunk valahogyan beépíteni azt a társadalmi rendünkbe, illetve lemondani az emberiesség nagy eszményéről és céljáról. Hogy ez miért nem lehet másképp az Ördög teljes tagadásánál, arra a második álláspont világít rá.

A második álláspont, hogy a Sátán egy olyan önálló léttel nem rendelkező lény, a kollektív tudattalan szülötte mágikus nyelven megfogalmazva, ami gyűjtőfogalomként szolgál az ember által elkövetett szörnyűségekre. Ez az álláspont nem tagadja az emberi felelősséget, de az elsővel szemben megbecsüli az ember kettős, önellentmondásos, vagyis komplex természetét, és lelkivilágának mechanizmusait. Ezért azt a folyamatot, amelyben az ember leválasztja magáról a rosszat, hogy teret nyerjen a benne lakó jóság, fontosnak tartja, így a Sátánt is ennek megfelelően kezeli, hogy aztán az ember a magában lévő jót válassza, amivel együttműködve küzdhet a magában lévő rossz ellen. Tudattalanunk pedig gyakran olyasmire késztet minket, amire tudatosan nem törekednénk, ahogy ez a Sátánnak nevezett gyűjtőfogalom a mágikus nyelvben önálló életre kelve uralkodik személyünk egyes részein. Áldozatává válhatunk önnön gyengeségeinknek, kísértéseinknek, vagy épp teljes kontrollt engedünk nekik, hagyva, hogy eluralkodjanak bennünk személyiségünk azon részei, melyek ez alá a gyűjtőfogalom alá tartoznak. Ezen álláspont képviselői szerint tudunk küzdeni az Ördög ellen, de válhatunk tehetetlenné is vele szemben.

A jóság és a rossz éppúgy a személyünk kezdetleges részei, amik a nevelés fejlesztő tárgyává válnak, ahogy a népmesék világának mágikus nyelvében a segítő és ártó lények közti különbségtétel, vagy a nemes és a becstelen cél elérésének következményei. Ezen az állásponton a Sátán egyszerre létezik, és nem, mivel a létezés fokozatai közé emelkednek olyan terek, mint a képzelet és a hit. Ez az álláspont azonban nem ad magyarázatot az emberi gonoszság forrására, hacsak nem az értelem esetlegességéből, pontosabban a tudatlanságból eredezteti azt, ahogy az ókori görög filozófusok tették, akkor pedig az erkölcsöt az emberi fejlődés egy fokának kell tekinteni, és csupán kerülőúton, az értelem által közvetve lehet üdvösségkérdéssé tenni, ami persze nem feltétlen igénye az álláspont képviselőinek. De hogy az értelem maga üdvkérdés lenne-e, az megint igen sok problémát felvet. Ha pedig az sem, hát mi? 

Viszont az utolsó álláspont a legérdekesebb. Ha ugyanis a Sátán egy önálló létező, aki az erkölcsi tengelyen képvisel mindent, ami rossz, akkor elvileg kénytelenek volnánk úgy tekinteni erre az embertől független létezőre, akinek fő jellege a rossz, mint minden bűn forrására. Az emberre ez eseteben úgy kéne gondolnunk, mint aki egymaga tehetetlen az Ördöggel szemben, akibe minduntalan belé helyezi az Ördög rosszat - erre a világban zajló szörnyűségek ereje és kiapadhatatlansága is mutathat. Ez az álláspont elég népszerű a keresztény, különösen a protestáns vallási térben. Mindazonáltal szükséges számot vetni néhány ellentmondással, amivel ebben az értelmezésben találkozhatunk. Az egyik, hogy a keresztény vallási térben az Ördög - Istennel ellentétben - ontológiailag nem szükségszerűen létezik, egyszerűen annak okán, hogy a teremtéshez nem járult hozzá semmivel, létezését kizárólag az erkölcsi térben nyeri el, amikor a rossz megtestesítőjeként jelenik meg. Vagyis, még ha szerepe oly fontos is, de a létezése esetleges, mint minden másé az isteni teremtésben. Adódik akkor a kérdés: Miért van gonosz, és miért nincs helyette semmi a jóval szemben? Erre szokás adni hárító választ egyfajta nagyobb terv emlegetésének képében, ami ugyanakkor újabb kérdéseket vet fel Isten természetével kapcsolatban. Ezen kérdések mentén pedig könnyű eljutni a ravasz bábjátékos gondolatához, aki önzőségében próbáknak teszi ki az embert, hogy az önmaga tehetetlenségében ráadásul vakon válasszon az esetleges, végső soron a semmi, és az örök jó, végső soron a minden között. De vajon ebben a kontextusban mit jelent pontosan az örök jó?

A másik probléma, amivel számot kell vetnie ezen álláspont képviselőinek, az a tényleges tehetetlenség gondolata, vagyis, hogy önerőből semmi esélyünk az Ördöggel szemben. A keresztény vallási térben ugyanis azt hangoztatják, noha nem direkt módon, hogy a Sátán az ösztöneinken keresztül kommunikál velünk. Hiszen minden dolog alatt, amivel az emberi rosszakarat forrását határozzák meg, végső soron az ösztöneink helytelen megélését értjük. A hatalmas és ellenállhatatlan Sátán tehát a tapasztalatok szerint rendkívül primitív módon kommunikál, a gonosz történelmi innovációi pedig csupán az ember saját értelmének méltatlan feláldozása eme primitív oltáron, az ember ugyanis ezen álláspont szerint rendkívüli módon ki van szolgáltatva ennek a primitív kommunikációnak. Ez az elképzelés az embert majdhogynem az állati sorba taszítja vissza, amivel egyébként különösebb problémája nem lenne például egy kellően nyitott materialistának, de egy kereszténynek, aki hisz az ember Isten szemében kitüntetett helyének a teremtésben, már kevésbé volna ínyére. És úgy gondolom, az egyik oka annak, hogy a felvilágosodás óta nem túl népszerű a világban ez az álláspont az, hogy mélyen az emberiség lelkében szintúgy sértő ez a minősítés. Persze erre jogos azt válaszolni, hogy a megsértődés a teljesen romlott emberi természet fogalmával kapcsolatban igazából irreleváns. Ugyanakkor egy olyan földön, amely csak gyomot terem, illik teljes pusztítást eszközölni, ahogy egy olyan primitív, de erős ösztönuralkodóval szemben is, mint a Sátán sokkal praktikusabb a Buddhizmus teljes vágymentességével fellépni, mint Krisztus megújító szándékával. A katolikus vallási tér talán ezért is kevésbé szkeptikus az emberi természettel kapcsolatban, és az emberben mélyen lakó jóra hivatkozva harcképessé nyilvánítja őt a gonosszal szemben, amihez Krisztus készséggel megad minden segítséget, hogy a harc kimenetele valóban sikeres legyen. Innen viszont már csupán egy huszárlépés a második állásponthoz történő visszakanyarodás.

Akárhogy is nézzük, a Sátánban, ha nem is követlenül benne, de mégis van egy kis kraft, hogy háromból háromszor csapdába csaljon minket. Keresztény körökben szokás mondani, hogy az ördög legnagyobb átverése, hogy elhitette az emberekkel, hogy ő nincs is - gondolom ezzel arra utalnak, hogy így szabadabban garázdálkodhat. De ha nincs ördög, láthattuk, hogy annak ránk nézve annyi a valósága, hogy mi vagyunk azok. Ha viszont van, és mi tehetetlenek vagyunk vele szemben, érdemesebb elvágni minden köteléket, amelyen keresztül fertőzhet, mint együtt élni a betegséghordozó tényezőkkel, és egy barlangban élni egy lakatlan szigeten a Holdon. Ha pedig létezése tőlünk függ, az könnyelművé is tehet minket vele szemben, ugyanis minden, amiről tudjuk, hogy mi teremtettük, afelett hanyagul eltekintünk, amennyiben funkcióját betölti, amire terveztük. Vajon az ördögi por is hanyagságból lepte el a világgépezetet?

Szólj hozzá!

Citromos kávé - Hát isten vagyok én?

2019/04/16. - írta: László Dávid

swing_alone.jpgÉn vagyok az az isten, aki minden sérelembe belehal egy kicsit, aki mindent elnéz és megbocsájt, csak szeressék, és vele maradjanak. Te vagy az az isten, akitől önmagad haláláldozatával lehet bocsánatot nyerni az ellened elkövetett sérelmekért. Apám az az isten, akit jobb tagadni, mint megszégyenülni és gyötrődni érte miatta. Az exem az az isten, aki titokban tervez és álmokat szövöget, és nem számít, kinek mit kell áldoznia a cél érdekében. A szomszéd az az isten, akinél önmaga a legigazabb, és akinek a szemében mindenki bűnös, és mindenki az irgalmára szorul. Az utcán velem szembejövő az az isten, aki sokkal inkább egy ható erő, mintsem személy, törvény, aki igazságosan mér, de csak abban, ami neki személy szerint a legfontosabb. A buszsofőr az az isten, akivel alkut lehet kötni, és jó áron lehet szállítani neki a jó cselekedeteket, a rosszakért pedig komoly büntetést szab ki. A fogorvosom az az isten, aki inkább egy eszme, egy kinőhető erkölcscsősz, aki elkísér az életünk egy szakaszán, és amikor megtanulunk szépen köszönni, jöhetnek a nagyobb istenek, hogy lenyűgözzenek. A virágárus az az isten, aki egyik sem, miközben valójában mindegyik egy kicsit, és nem attól személyes, hogy önálló, komplex, irracionális és közel enged, hanem attól, hogy tudja, hogy szereti a reggeli kávét, és mit akar látni a facebookon, mikor unalmában görgeti a melóhelyén. 

Isten az az isten, aki bemutatkozott Jézusban, és aki mindezekkel szembeállított minket. Aki bármire hajlandó volt, hogy megmutassa, mi vagyunk ezek az istenek. Akinek ügyetlenül kellett lavíroznia a mi isteneink között, hogy magát adhassa számunkra, és aki kudarcot vallott, mikor őhelyette magunkat imádtuk tovább. Vagy ez a mi kudarcunk?

Szólj hozzá!

Mi szükség van még keresztény misztikára? 1.

2019/03/16. - írta: László Dávid

Mindent, amit a természetfelettiről tudunk, a nyelvünkön keresztül ismerünk meg. A nyelv azonban csak az általános iskolai nyelvtan órák tükrében tűnhet egy objektív leíró rendszernek, mint a matematika a természetes egész számok halmazában. Valójában nagyon is folyékony valami, és nem csak a beszélt és írott nyelv önmagában egy folyton változó rendszer, hanem a jelentéstartalom is, amit a szavak magukban hordoznak, utóbbi ráadásul nem csak koronként változik, hanem egy tetszőleges időpillanatban egy nyelvet beszélő emberek közül találomra kiválasztott csoportban is találhatóak igen nagy eltérések a kifejezések értelmezésének tekintetében. Valójában a nyelv legalapvetőbb szabálya nagyjából így hangzik: minden nyelvi formula helyes, ameddig a közlő és a befogadó között olyan információközlés megy végbe, aminek a jelentésében a felek megegyeznek. Vagyis a nyelvben nem elegendő a szavak ismerete és átadása, a feleknek meg kell szenvedniük egy közös szókészlet kialakításával, és "kibarkóbázni" egy közös jelentéstartalmat is.

Ezen felül a nyelvünk a fizikai érzékszerveink által közölt valóságra épülnek, így minden nem fizikai természetű valóság, illetve absztrakció leírására is ugyanaz az eszközkészlet szolgál kiindulási alapul számunkra, ami lássuk be, ezen dolgok leírására elfogult és szűkös alapot jelent. Ezt, és a nyelvi és jelentésibeli folyékonyságot veszi figyelembe a keresztény misztika, amikor képekben, ellentmondásokban fogalmaz. A teológia dogmatikus és apologetikus (hitvédői) irányvonalával szemben, ami igyekszik pontos határértékeket megadni a tárgyának, a misztika úgy használja a nyelvet, mint egy olyan tolómérőt, amivel épphogy csak sikerül lemérni a tárgyának méreteit, a csúszka rögtön arrébb megy, így lehetetlenség pontos értékekkel dolgozni. A keresztény misztika egyesek számára zavaró allegóriái és ellentmondásai valójában tudatosan dekonstruálják a nyelv objektivitásával kapcsolatos hiedelmeinket, és ezen művelet mentén irodalmi szinten sikerül egyszerre tudatosítani magunkban a beszéd tárgyát, ugyanakkor nem állítani semmi konkrétat, ami a pontos megértés hamis illúzióját hozná el számunkra.

Tavaly két kerekasztalbeszélgetés is volt, amelynek témája leegyszerűsítve a dogmatika és misztika közötti különbségek, ellentétek témakörében mozgott. 

Érdekes volt látni azt, ahogy a videók kommentszekciójában elsöprő többségben szerepelt a negatív kommentek száma, amikben aggályaikat fejezik ki az emberek a dogmatikus és hitvédői irányvonalat bemutató vitázókkal szemben, miszerint pont az ilyen lelkiség, hozzáállás, lelkivezetők miatt hagyták el, vagy nem mernek az egyházakhoz tartozni, egyáltalán benézni. Persze hallottam már olyan félresöprő válaszokat azoktól, akik ezt az irányvonalat képviselik, amivel - egyrészt a misztikát érvelési hibák mentén összemossák a new age-el, és - azokat, akik nem tudják befogadni az ő álláspontjukat, úgy kezelik, mint akik "félnek az igazságtól".

Azért is érdekes volt mindezt látni, mert alapvető hasonlóságot lehet felfedezni azok között, akik ódzkodnak a vallás leszabályzott rendszerétől, és azok között, akik a leszabályzott rendszert képviselik. Az egyik csoportot a negatív tapasztalatokra épülő hiedelmei, míg a másikat a bizonytalanul megszilárdult ideológiája készteti ugyanarra az ellenszenvre a másik iránt, ami ideje korán lezárja az érdemi gondolkodást a jelenkorra reflektálni kívánó tágabb perspektíva, és az abban várakozó problémák és konfliktusok paradigmaváltó ereje előtt. Ezért is érthető számomra, hogy az (egyébként szerintem hamisan) "értékvesztettséggel" bélyegzett jelenkor - a szélsőséges politikai ideológiákon túl - miért volt képes feléleszteni a régóta szunnyadó keresztény misztikát, amit viszont - a szélsőséges ideológiákkal ellentétben - én pont hogy előre mutatónak tartok, nem veszélyesnek. A misztika ugyanis többek között az ember természetének mesterségesen szétválasztott két felét, a tudatost és az érzelmit igyekszik újból egyesíteni, amire a kortárs művészetekben szintén látok törekvést. Hogy a jelenkori művészetek egyébként mennyire fogékonyak a keresztény misztikára, egy későbbi cikkben mindenképp vissza fogok térni.

Szóval nem igazán értik egymást a misztikára fogékony emberek halmaza, és a dogmatikus és hitvédői irányzat képviselői, de ennek az elhatárolódásnak van jó oldala is, mint hogy képesek vagyunk egymás gyengeségeit meglátni. Ilyen például, hogy a misztikus oldalon vannak, akik valami globális vallásmasszát vizionálnak, mintha az oldaná meg a konfliktusokat, ha mindent összemosnak, és ezt elvárják másoktól is. Vagy a másik oldalon ez a sajátomhoz való ragaszkodás karikírozódik ki egy állandó hadakozásban a szavak szintjén, és szintén egyfajta globális egyvallásúságot vizionál, de nem az összemosás, hanem a hódítás mentén az "egy igazság" nevében. Mintha az ember alaptermészete a racionalitás volna, akit kellő mennyiségű érvvel be lehet nyesegetni abba a keretbe, amibe ők tartoznak, és ahol szellemi klónkatonák lehetünk. Pedig van középút, ami kecsegtetőbb, mint az ellentétes célú bedarálás: az egymás iránti tisztelet, és a másik eltérő felekezetiségének, vallásosságának elfogadása, amellett, hogy a sajátomét vallom, és elvárom a tiszteletben tartását, valamint megvitatom az őszinte kérdéseimet más vallásúakkal, világnézetűekkel az egyes témákban, anélkül, hogy meg akarnám őket győzni.

Ami talán nagy szakadékot szokott képezni még ebben a témában, az a Biblia, és annak értelmezése. Ezért is kezdtem azzal a cikket, hogy a nyelv mibenlétét szándékoztam tisztázni. A misztikusok ugyanis egyet értenek a dogmatikus és hitvédői irányvonallal abban, hogy fontos és hasznos a Biblia, abban viszont különböznek, hogy a misztikusok figyelembe veszik a cikkem elején írtakat, míg a dogmatikusok a szavak felszíni jelentéseit objektívnek vélik, a Bibliát pedig enyhén szólva kiváltságos helyen kezelik. Ahogy abban is egyetértenek, hogy a szövegeknek több jelentésrétege is van, de a misztikusok tovább merészkednek, amikor arra jutnak, hogy azokat egy ponton túl nem lehet megfejteni puszta intellektuális közeledéssel. A Biblia felhasználásának célja, a krisztuskövető élet magunkévá tétele ugyanis személyiségbeli, vagyis többek között értelmi, érzelmi, jellemi megújulást jelent, ami szakrális, az ember komplex nyelvrendszereit (szavak, gesztusok, érzelmek, absztrakciók, mágikus gondolkodás stb.) figyelembe vevő elmélyülés nélkül csak lamentálás a követésről.

A közeledés, és a félreértések elkerülése miatt én a magam részéről tennék egy javaslatot: a sola srcipturához (egyedül az írás) odaindexelném a sola coniuncte-t, vagyis hogy egyedül bizalmasan, együttesen-t. Ezzel egy olyan gyakorlatnak szeretnék megágyazni, amit én bibliai kontemplációnak (szemlélődés) neveztem el, és ami a kevesebb értelmezés és több befogadás elvét képviselné. A népmese olvasásra hasonlító, erkölcsileg rögtön hasznosítható intellektuális megközelítéssel szemben a bibliai kontemplációban nagyobb hangsúly lenne a szöveg felfedezésén. A körülmények megértésén, a karakterek jellemén és érzésein, gondolataikon, a cselekményben elfoglalt helyükön és álláspontjukon, a cselekmény menetén, azok okain, a jellemfejlődéseken, és nagy általánosságban a történetek egész képein, legfőképpen pedig azon, hogy mindezen apró elemek, és átfogó képek milyen hatásokat váltanak ki bennünk, és miért. Egyúttal az is kirajzolódna, hogy milyen megközelítési módszert, milyen stílust, fogalomkészletet alkalmaznak a szerzők ugyanannak a valóságnak az értelmezésére, amihez nekünk is van kortárs fogalomkészletünk és megközelítési módszerünk. Mint egyfajta művészeti alkotásnak és ránk történő hatásának együttes megértése. Különös módon pedig a történetek erkölcsi vonzata ezáltal sokkal mélyebben és átfogóbb szinten kristályosodna ki számunkra, így voltaképp mindkét "oldalnak" kedvezne ez az alapvetően misztikus módszer. Ezt a módszert lehet még tovább gondolni, én a kezdeti szárnypróbálgatásokhoz egy korábbi cikkben tettem javaslatokat, amit most a figyelmetekbe ajánlok.

Folyt.köv.

Szólj hozzá!

Lelkünk évszakai és napszakai

2019/03/12. - írta: László Dávid

Utazó beszélgetések

Mostanában visszatérő álmomban egy régi vonat kabinjában ülök, tele idegen alakokkal, köztük egy furcsa ruhába öltözött, kivehetetlen arcú és hangszínű valakivel, aki beszélget a többivel, bár többnyire ő beszél, mi csak kérdezünk. Ezeket az álombeli beszélgetésfoszlányokat igyekszem most lejegyezni emlékezetből. Ezek az utazó beszélgetések.

lelekkep.jpg-Ejtsünk pár szót a lélek állapotairól. Kezdjük a lélek fényes nappalával, amikor úgy érezzük, minden a helyén van. Túlcsordulunk, ontjuk magunkból a teljességet, szeretünk, és örömmé válik bennünk a gyengeség. A lélek fényes nappala annak ismerete, hogy a teljesség karnyújtásnyi elérhetetlenségben, de biztosan ott van. Azután ott van a lélek sötét éjszakája, amikor magányba, erőtlenségbe burkolózunk, ürességet, hiányt érzünk, és értelmetlenséget. Messze, külső és belső világunk határáig visszhangzik a végső semmi. Fagyos, süvítő szél fújja át reszketeg, tehetetlen lényünket anélkül, hogy bennünk bármi is fel tudná tartóztatni.

Azután ott van a lelki tél és a lelki nyár, amik egészen másként válnak szét az emberben. A lelki télben minden háttérbe szorul, összemosódik. A dolgok viszonylagossá válnak, egyformává, egyöntetűvé, mintha hótakaró alatt lennének. A nap fénye, a mindenséget beragyogó erő magasan fölöttük ontja magából vakító sugarait, aminek visszhangját képesek csak visszatükrözni a dolgok, a felszín látszatvilágának részei. Elválik az örök a múlandótól. Kifénylik az örök önmaga dicsőségében, és elveszti vonzerejét a múlandó, alásüllyed, elmállik. A lelki nyárban ezzel szemben minden megtelik fénnyel. A dolgok magukba szívják a nap éltető erejét, és prizmaként ontják magukból szét a napfénybe oltott egyediségüket. Minden fontos, minden jelentős, értékes, különleges. Minden valóságos, és gazdag a mélységekben és magasságokban.

Ez a kétszer két állapot különböző archetipusokba ömlik, aszerint, hogy mit él meg annak jelentőségeiből az ember, és sztereotípiákba aszerint, hogy mit ért félre belőle, hogyan ismeri félre:

A lélek fényes nappala és a lelki tél együtt a szerzetes archetipusa, akinek a guru a sztereotípiája. A szerzetes elvesztette önmagát, ami által szoros egységbe került a mindenséget teremtő és fenntartó eggyel. Rátekint, és utána sóvárog, közvetlen sugarai töltik be lelkét, és a világ dolgait illanó párának, hiábavalóságnak látja. A guru mindebből csak a magabiztosság és a felülkerekedés akaratát hozza és tartja fontosnak, a világ feléről, az örömről és a boldogságról tesz bizonyságot, míg a másik felével, a nyomorúsággal és a szenvedés formáló erejével nem foglalkozik. A guru a hatalmat látja meg abban, ami a szerzetest alázatra sarkallja. 

A lélek sötét éjszakája és a lelki tél együtt a gyászoló archetipusa, akinek a toxikus a sztereotípiája. A gyászoló megéli a hiányt, az elvesztést, önmagán belül, kívül elvesztett valamit, ami meghatározta addigi lényét. Ebben a folyamatban érik benne a szenvedés formáló ereje, annak teljességében, mert halovány hideg fény csupán az öröm számára, ami magasan felette, a messzi távolban van. A toxikus a közömbösségen, vagy a romboláson keresztül igyekszik megszabadulni attól az érzéstől, amiben van. Számára sosem volt igazán az övé, ami már nem is lesz, és ezt a súlytalan és bizonytalan kötődést ontja tovább a világra. A közömbösségben elidegenedik mindentől és mindenkitől, abban a reményben, hogy megóvja magát a veszteség tovább gyötrő kínjától, a rombolásban bosszút áll mindenen és mindenkin, amiért elmulasztotta a mélyebb és erősebb kötődést ahhoz, amit elvesztett, vagy sose akart.

A lélek fényes nappala és a lelki nyár együtt a újjászületett archetipusa, akinek a térítő a sztereotípiája. Az újjászületett hagyja magának megélni a teljességet a számára megmutatkozó aspektusaiban. A dolgok a helyükön vannak, és mindenből árad a teremtés illata. Az egész mindenség, látható és láthatatlan együtt táncol, és őt magával ragadja az a gyönyörűség, hogy mindezt láthatja, és részt vehet benne. Örömén át sugárzik ez a teljesség, és ontja magából kályhaként mindenkire, aki közel engedi magához. A térítőt, rápillantva erre a teljességre a bizonytalanság és a türelmetlenség fogja el. A dolgok összhangjának kiváltságos látása ahelyett, hogy magával ragadná, felfuvalkodottá teszi. Meggyőződésévé válik, hogy amit megélt a teljességből, az minden, ami végsősoron elérhető, és feladatának tekinti erőltetni magára és másokra ennek a hőjét. Ezáltal eltékozolja azt a szabadságot és örömöt, amiben ő maga is részesülhetett.

A lélek sötét éjszakája és a lelki nyár együtt a bányász archetipusa, akinek a hedonista a sztereotípiája. A bányász érzi, hogy valami van, amit még nem tud, még nem tapasztalt. Nyitott, vágyakozó, kíváncsi, felfedezni indul, barátkozni, szert tenni kapcsolatra, ismeretre, élményre. A bányász mérlegeli, értékeli, értelmezi mindazt, amivel találkozik. Megbecsüli, vagy elveti aszerint, hogy önmagára milyen hatással bír mindaz, amit felfedezett. A hedonista mértéktelenül halmoz, gyűjt. Ragaszkodik ahhoz, amit már összegyűjtött. Mindent akar, mert a teljességet úgy képzeli el, ha őbenne minden egybetartozik, ha magában hordoz mindent. Míg a bányász ismeri magát, a hedonista csak azt ismeri, amit belőle a begyűjtött dolgok kiváltanak. Végül a bányász egyé válik a felfedezésével, feloldódik benne, a hedonista belefullad, megsemmisül általa. Mert a végtelenség a bányásznak gyönyör, míg a hedonistának tékozlás.

Ez nem egy sokadik tipológia, bármelyik archetipus felemelheti a másikat, vagy gyarapodhat belőle, és bármelyik sztereotípiának segíthet, vagy épp nem tud majd kapcsolódni hozzá. A lélek évszakai és napszakai állapotok, és a karakterek nem tudnak abban segíteni, hogy ezeket az állapotokat magunknak, vagy a céljainknak alárendeljük, mint egy hagyományos tipológiában. Sokkal inkább csak azért vannak, hogy lássuk, ahogy korábban mondtam, hogy mit élünk meg ezen állapotok jelentőségéből, vagy mit értünk félre belőlük. Mennyire vagyunk távol önmagunktól, merre hömpölyög életünk jelen szakasza? Minden sztereotípia egy lehetőség az elmélyülésre, és minden archetipus egy lehetőség a tágabb perspektívára. Életünk árnyalatai végső soron messze túlmutatnak évszakokon és napszakokon, mégis, befagyott pillanatokban, amikor kikönyöklünk az ablakba, vagy sétálunk egy kiüresedett utcán, betérünk egy szakrális helyre, vagy csatlakozunk egy társalgáshoz, aktuális viszonyunk a valósághoz ezen állapotok tükrén át ismerőssé válnak, érthetővé, befogadhatóvá. 

 

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása