Néha a szívnek is jó a víz...

Kútkereső

Szerinted keresztény vagyok? - egy diszkomfortos hívő vallomása

2019. május 23. - László Dávid

Minden kereszténynek van egy saját története, hogyan lett az, aki. A legtöbb sztori lényege, hogy valaki vagy beleszületett, vagy azelőtt nem volt önazonos, nem volt teljes, de megtalálta Istent, vagy Isten őt, és azóta kereszténynek vallja magát. Erről beszéltek már rengetegen, azért vágtam bele mégis, hogy én is írjak róla, mert egy másik szempontot is szeretnék előtárni. Mégpedig hogy kereszténynek lenni sokszor nem csak egy önmagunk és Isten felé tett gesztust jelent, ezen felül meg kell felelni hol a nem keresztényeknek, hol azoknak, akik túlságosan is annak tartják magukat. Kereszténynek lenni, ha az ember jól akarja csinálni, napról napra egy kihívás, de ennek a kihívásnak a nagyobbik része sokszor nem a helyes élet gyakorlása, hanem sajnos a nemkeresztényektől és keresztényektől jövő bírálatok elviselése.

Református családból származom, egyedül nagymamám volt katolikus, és mivel ő nevelt fel nagyobbrészt, katolikus templomba jártam, a templomi cserkészcsapat tagja voltam, és a gimnázium is, ahova tovább mentem, és ahol végül első áldoztam és bérmálkoztam, katolikus volt. De nem volt ilyen egyenes az utam a kereszténység felé. Voltam én mindeközben buddhista, ezoterikus, és "mugli" is (a.k.a. nem hittem semmiben). A gimis éveimben pedig még csak kulturális rajongás fűzött a kereszténységhez, lenyűgöztek az építészeti, festészeti, zenei és filozófiai eredményei ennek a kétezer éves vallásnak.

Gimi után, az egyetemi éveim elején egy exem keresett fel, aki nem volt korábban hívő, hogy megismert egy kis református gyülekezetet, és ott rátalált Istenre. Elmentem, és lassacskán megtetszett az a miliő, ami ott volt, ezért ott ragadtam. Felvettem a református felekezet ritmusát, és igyekeztem megérteni és magamévá tenni azt a gondolkodási rendszert, amiről valamelyest úgy tartottam, a gyökereimhez vezetnek majd vissza. Amellett, hogy rendkívül értékesnek tartottam mindazt, amit ott kaptam, sokáig szenvedtem azon, hogy nem tudok bizonyos elvárásoknak megfelelni, nagyrészt teológiai problémáim voltak. De aki jobban jártas a vallásosság világában, tudhatja, hogy a teológiai probléma valójában egzisztenciális, lelki probléma, mert egy barátsággal, egy szülő-gyermek viszonnyal, egy örök élettel kapcsolatos problémákat kell feloldani. Akkor legalábbis ezt gondoltam, és azt hiszem, nagyon sokan gondolják még ezt a teológiai kérdésekről, hogy üdvkérdések, vagyis hogy az istenkapcsolat, végső soron az örök élet múlik azon, hogy a helyes módon válaszoljanak azokra a kérdésekre az életükkel. És persze ezt logikus is gondolni, hiszen ha adott az üdvösség, és az nem alanyi jogon jár, akkor nyilván meg kell érte dolgozni, valamit máshogy csinálni, mint csak élni az életet. Ma már nem ezt hiszem, de akkor még nagyon benne voltam ebben a gondolkodásmódban.

Szóval életem egyik legnagyobb adománya volt az a református gyülekezet, mert addigi életemben először kezdett el foglalkoztatni Jézus. Istennel, mint szellemi fogalommal azelőtt is sokat foglalkoztam, és eltekintve egy igen rövid időt az életemből, sosem kételkedtem a létezésében, úgy, mint a nagy gépezet alkotójában és fenntartójában, de nem sok személyes közöm volt hozzá. A Promisszban eltöltött idő segített nekem, hogy megtegyem az első lépést Jézus felé, aki végre személyes volt, akinek arca, neve és gondolatai voltak, aki elérhető távolságban volt emberileg, Isten legnagyobb találmánya az ember számára. Egy emberarcú Isten az istenarcú embernek. Egyúttal ekkor kezdődtek a teológiai/egzisztenciális problémáim is, hiszen amikor végre valamivel komolyan elkezdesz foglalkozni, kinyitod a dobozát, akkor nemcsak a legnagyobb "ahá"k jönnek ki, hanem a legnagyobb "nemár"ok is. Végül már annyi ideje foglalkoztattak ezek a dolgok, amikkel nem értettem egyet a kereszténységben, hogy elkezdtem blogot írni róluk. Így született meg a Kútkereső, amiről a mai napig nem tudom, van-e nagyobb célja, mint az önterápia, meg a hozzám hasonlóan diszkomfortos keresztények megnyugtatása, hogy nincsenek egyedül.

Kierkegaard mondja, hogy ha keresztény akarsz lenni, akkor vagy vedd nagyon komolyan, és szenvedj meg érte, vagy hagyd az egészet, és egyáltalán ne foglalkozz vele, mert azt nem lehet csinálni, hogy néha eltolod a fejed a templomba, bólogatsz, de semmi nem ragad rád a koszon kívül. Persze ezt meg lehet fogalmazni sokkal szebben is, még ha Kierkegaardnak igaza is volt abban, hogy lazán nem lehet ezt fogni, mert élesen különbözik az a világ, amit keresztény szemmel látok attól, amit anno láttam. De nem úgy különbözik szerintem, hogy azt a nem keresztények ne látnák, hanem úgy, hogy mindaz, amit látunk mindketten, mindkettőnket csodával tölt el, csak a csodálathoz fűződő viszonyunk más. És persze amitől szenvedünk mindketten, ahhoz is más viszony fűz minket. És habár azt tapasztaltam a saját életemben, hogy bizonyos szenvedések elkerültek, nem voltam rest csinálni magamnak pótlásokat ebben a témában, egyes keresztény testvéreim pedig készséggel hozzásegítettek a halmozásukhoz. 

Amit nagy problémaként tartunk számon, az mindig nagy feszültséget okoz, és nagy ellenállást vált ki. És miután éveket szenvedtem a problémáim miatt, eljutottam egy döntésre: Azokat a válaszokat választom, amik egy olyan istenképhez tartoznak, ami felülmúlja az elképzeléseimet, akihez inkább tudok érzelmileg kötődni, és fel tudok rá nézni. Mindannyiunkban vannak egyéni, általunk szabott képek Istenről, amik megmondják, hogy Istennek ilyennek, vagy olyannak kell lennie, és ez teljesen független attól, hogy mennyit ismerünk a Bibliából, amin keresztül Isten elvileg kinyilatkoztatta önmagát. Abból is szelektálunk és azt is értelmezzük aszerint, hogy szerintünk "mire gondolt a költő". Szóval választottam, mert úgy voltam vele, hogy ameddig nem választok, addig is választok, csak olyat, amihez nem tudok kapcsolódni. Persze az eddigi blogbejegyzéseim mentén könnyű lenne azt mondani, hogy egy liberális keresztény vagyok, egy renegát, akár még eretneknek, tévtankövetőnek is lehetne nevezni, és ezt meg is tették már. Persze jogos lenne feltenni a kérdést, hogy ki dönti el, melyik értelmezés a helyes, de ne szaladjunk ennyire előre. 

A döntésem, aminek a következményeit láthatjátok a cikkeimen, elindítottak egy úton. És ezen az úton sokáig rejtőzködve jártam, és csak a hozzám közelállók tudták, hogy én csinálom ezt. És volt egy elég masszív korszaka ennek a meghozott döntésnek, amikor arra tettem a hangsúlyt, hogy kiírjam magamból azokat a dogokat, amik rendkívül zavartak bizonyos teológiai irányzatokban, amikről ma már tudom, hogy nem egyenlőek például a refomátus felekezettel, akkor mégis nehéz volt elválasztani a kettőt, mert napról napra ott találkoztam velük. Azt hiszem, ha azt mondom, hogy egy elég erős hangú, markáns elvárásokkal és feltételekkel teletűzdelt vélemény kergetett rejtőzködésbe, bizonytalanságba, eltávolodásba és ítélkezésbe, akkor elég sok valláskárosult felkapja rá a fejét, és azt mondja: "Tudom mire gondolsz." A nagy feszültség nagy ellenállást von maga után, és nekem a mai napig nehézséget okoz, hogy meglássam az értéket abban a felekezeti környezetben, ahonnan ez a feszültséget teremtő hang olyan erősen szólt hozzám. De már túljutottam azon, hogy egybe lássam, ami nem egybe tartozik, és nagy erőkkel dolgozom nem csak azon, hogy újra felfedezzem nem csak a felekezeti szépségeket, hanem abban a bizonyos hangban is az értéket, amit egész egyszerűen csak a közlő és a befogadó többszörös prekoncepcióin keresztül nehéz meglátni. Nyilván ehhez hozzátartozik, hogy ahány ház, annyi szokás, még egy felekezeten belül is, és azóta át is billent a mérleg jó irányba, és nem csak a Promissz vezető lelkésze és családja van a szívem református csücskében.

De az előbújásban, vagyis a teológiai véleményeim nyílt felvállalásában a legnagyobb segítséget az adta, hogy hosszú kutatás után megtaláltam azt a helyet, ahova tartozom. Az evangélikusoknál éreztem először azt, hogy a saját kis kérdéseimmel nem kell az internet bugyraiba bújnom, hogy amikor felteszem őket, nem néz rám mindenki úgy, mintha valami félremenne nekem, mintha valami még nem szállt volna meg, de majd ha eljutok oda, hogy én is érteni fogom, majd ha eléggé alá tudom vetni magam a dogmáknak, vagy engem is megszólít a Szentlélek - aki addig nyilván nem szólított meg, amíg nem ugyanúgy gondolkodom, ahogy ők-, akkor nem kérdezek többé ilyeneket. Ők elviselték a kérdéseimet, elfogadták a kételyeimet, és bizonyos kérdésekben olyan válaszokat is adtak, amik mind engem, mind azt a bizonyos korábbi zavaró hangot is meglepték, meglepték volna. Végre haza találtam, megérkeztem, és idestova két éve le is konfirmáltam. Hála érte az evangélikus lelkészemnek, aki állta a sarat a problémáim közepén, és el tudott fogadni olyannak, amilyen vagyok. Ez sokat segített abban, hogy változni tudják. És persze nyilván nem jobb az evangélikus felekezet a többinél, nincs rózsa tövis nélkül, és nincs szervezet hiba nélkül, de azt érzem ezzel a felekezettel kapcsolatban, amit József Attila egyik versében ír:

"Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled."

És szerintem ez a legfontosabb a közösségi hitben, hogy megtaláld a helyed, ahol szeretni tudsz másokat, ahol szeretnek téged, és ahol magadat is tudod ezért szeretni. Mert közösségi hit nélkül meg tud rekedni a személy azon a ponton, ahova az egyéni hitével el tudott még jutni.

Szóval úgy éreztem, fel tudom vállalni a kételyeimet, és nem annak ellenére, hanem azzal együtt, hogy egy átlagos ember nyelvi és fogalmi keretei közé szorítva fogalmazom meg a hitemet és a bizonyosságomat Istennel kapcsolatban. Így folytattam tovább a cikkírást, amíg egyszercsak a negatív hitképző gondolatoktól, vagyis hogy mik azok, amiket elutasítok, amikben egyszerűen nem tudok hinni, lassan eljutottam a pozitív hitképző gondolatokig, amikben hinni tudtam. Mostanában kezdődött talán el bennem ennek a pozitív tartalomnak a megfogalmazódása igazán, de komoly lépcsőfokok voltak már korábban is. Ilyen volt a Személyes Káté c. cikkem, amit azért is tartok fontosnak kiemelni, mert bár nem feltétlenül mindenben érték egyet a cirka két évvel ezelőtti magammal, mégis sokmindent szinte szóról szóra ugyanúgy gondolok a mai napig. És ehhez a cikkhez fűződik ezen felül még egy fontos élmény is, ami a mostani megírására sarkallt.

Anno az a cikk egy ismerősöm által eljutott abba a zárt Facebook csoportba, ami gyűjtőhelye azoknak, akiknek a teológiai gondolkodása elől menekültem. Habár abba a csoportba engem korábban nem engedtek be, volt benne  még néhány ismerősöm, aki jobban ismert, mint az ottlévők többsége, és egyikükön keresztül eljutottak hozzám azok a kommentek, amik a Személyes Kátémra jöttek. Nincs igényem részletezni, elég szerintem annyi, hogy összességében a tanulatlan-tévelygő-eretnek tengelyen mozogtam. Amikor ezeket a kommenteket néztem, és azt, hogy kik írták, ismerősök, ismeretlenek, valamiért boldogság töltött el. Mondhatni dagadt a keblem a büszkeségtől. Egy barátom viccesen elnevezte nyammogóknak őket, mert számára ez írta le a legszofisztikáltabban a jelenséget. De az én boldogságomnak kevésbé az volt a forrása, hogy mennyire nem éreztem magaménak azt a képet, amit az övékétől markánsan különböző  véleményem véleményezésével lefestettek a kommentekben rólam. Nem éreztem magam felsőbbrendűnek azért, mert máshogy gondolkodom, mert azt hinném, hogy én szélesebben átlátom ezeket, és ők az orrukig se látnak a kedvenc szerzőik könyvén túl.

Nem mondanám, hogy az a csoport a gondolkodás hiányáról lenne híres. Szerintem gondolkodnak ők, mégpedig sokat. És okosnak is tartom őket. Csak épp a szempontrendszerük, ahogy a dolgokat vizsgálják, értelmezik, tőlem messze áll. Azért voltam akkor büszke, mert ki tudtam állni eléjük azokkal, amikben én hiszek, és  kiderült, hogy ez végülis nem volt nekik megfelelő, nem volt elég. Vagyis a hitem és az én világlátásom nem keresztény szerintük. Inkább azért voltam büszke, mert én magamat és őket is tudtam kereszténynek látni, míg ők csak magukat.

Sokáig éreztem azt, hogy velem van a baj, amiért nem tudok úgy gondolkodni, nem tudom elfogadni azokat a gondolatokat, és ez sok kritikai cikket szült. Ma már nem úgy írnék kritikai cikket, hogy egy kalap alá veszek mindent, sokkal inkább hogy egy tünetre rávilágítsak, és segítsek. A mai napig érzékenyen reagálok, ha olyan gondolatokat hallok a környezetemben, amiktől tudom, hogy annak a fészeknek a kölyke. De nem annyira maga a gondolat zavar, hanem az a túlzott magabiztosság, amivel valaki előadja, és ugyanilyen rosszul reagálok bármilyen teológiai oldal objektivitás látszatát keltő magabiztosságára. Valószínűleg, ha anno úgy kaptam volna azt a zavaró hangot, hogy hát ez egy út, de mi sem tudjuk nyilván pontosan, fő a személyesség, akkor könnyebben el tudtam volna fogadni. Nem feltétlenül követtem volna, de értékesebbnek látnám, mint most. Persze annak az irányzatnak a természetéből fakad az exkluzivitás, és ez nem lekicsinylő a részemről, hanem az állításaik mentén így koherens. 

Szóval ha keresztény vagy, vagy az akarsz lenni, készülj fel rá, hogy a többi kereszténytől, de leginkább magadtól fogod a legnagyobb pofonokat kapni, mert ezek a teológiai disputák sokkal inkább rólunk szólnak, a mi fejünkben történnek, és minket vihetnek közelebb vagy távolabb egymástól. Istenhez a közeledés egy imában, énekben, táncban, ételben, egy mások felé történő szívélyes gesztusban, szeretetben, önfeláldozásban, egy önvizsgálatban, minőségi időben történik meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://kutkereso.blog.hu/api/trackback/id/tr5014842180

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.