Néha a szívnek is jó a víz...

Kútkereső

Mi jár a fejedben? - térítés a facebookon, és a komment lélektana

2019. március 08. - László Dávid

kommentezes.jpgkép forrása: Videománia

Minden nap jut legalább egy bejegyzés az ateista facebook oldalakra arról, hogy valaki készített egy képernyőképet egy valamilyen poszt alatti kommentről, vagy messenger szösszenetről, amiben a jó tanuló lefelelt az evangéliumból. Aztán persze megy a virtuális tér íratlan szabályaihoz mért vállalhatatlan ócsárlás, de nem csak a képernyőképet megosztott oldalakon, hanem az eredeti komment alatt is, és mindenfelé, ahova eljut a képernyőkép még személyes megosztásokon keresztül.

Ismerős? Átéltél, vagy láttál már ilyet? Nekem rossz látni ezt. Mármint szomorú vagyok, mikor azt látom, hogy valakit a "lélek arra buzdít", hogy benyomjon egy helósziahiggyélésmegmenekülszcsá-t. Azért szomorít el, mert ha kívülállóként nézem, ez távolról sem vonzó, ha meg bennfentesként, ez távolról sem örömhírátadás. Mert én is küzdök már egy pár éve azzal a témával, hogy voltaképp akkor hogyan is tudnám Jézust mutatni a környezetem felé úgy, hogy ne csak egy komment legyek egy bejegyzés alatt. Érted az iróniát ebben?

Az, hogy ennyire nem lehet a virtuális térben vallási témákról kommentelni, egy számomra elég egyszerű okra vezethető vissza. Azoknak mondom, akik a Biblia tekintélyében és teljes ihletettségében hisznek, hogy fogják be most a fülüket: Az örömhír nem szavakból áll, és nem is lehet emiatt pusztán szavakkal átadni. Ez a valóság. Annak, hogy én a hitemet valamilyen formában kommunikáljam a környezetem felé, egy hosszú és személyes útja van. 

Szent Ambrus püspök fogalmazott egyszer valahol így: "Az igazság nem egy elvont fogalom, vagy egy idea. Az igazság egy személy, a neve Jézus Krisztus." Ha ez így van, az igazság egy komplex, izgalmas, egészében kifürkészhetetlen, vonzó és egyben valamelyest taszító, lenyűgözően mély, bensőséges kapcsolatot kereső valaki, mint mi mindannyian. Nem objektív, mert minden, ami objektív, nem vonatkozhat az egyénekre, csak leíró jellegű az általános dolgokra, közös jellemzőkre. Ezért ha az igazsághoz bármi valós köze is van az embernek, azt a szubjektívben érdemes keresni, mert a szubjektív közelséget jelent, az egyénen belüliséget. 

Ez a dolog persze párhuzamosan két problémát is hordoz magában. A másik problémát úgy tudnám röviden elnevezni, hogy "kommentpara". Ez szinte bármilyen témájú posztnál így van, és abban jelentkezik, ahogy azt sok hobbielemzőtől kaptam már értelmezésként, miszerint a virtuális térben mutatja ki mindenki a foga fehérjét, a valóságban meg félnek ezt előadni, nehogy üssenek érte. Szerintem sokkal inkább arról van szó, hogy mivel nem emberek állnak szemben egymással, akik egymást a másik valódiságában tapasztalják meg, sokkal kevésbé érzik a súlyát annak, hogy egymásra hatnak a szavaikkal, ezért kevésbé törekednek arra, hogy a nehézségeikről és a kételyeikről beszéljenek, és sokkal közönyösebben ki tudják mondani az averzióikat szidalmakkal kivaxolt dühorgia képében. A kommentpara fonákja viszont igazán csak abban rejlik, hogy amikor valaki lepötyög valamit, és rányomja az entert, nálam a labda, hogy azt milyen hangsúllyal olvasom fel magamban, és miféle belső mumusokat, önmagamban letiltott részeket projektálok belé akaratlanul is, mire eljutok oda, hogy fröcsögnek a betűk a klaviatúrámból. A saját tapasztalataim inkább arról győznek meg, hogy itt csak látszólag vitatkoznak egymással emberek, valójában egymás mellett magukban vitatkoznak látványosan. Ezért csak azt tudom mondani erre, már is valami, ha nem veszi nagyon komolyan az ember azt, ami "elhangzik" ebben a térben.

Pár napja szerencsém volt egy olyan kereszténnyel szóba elegyedni a messengeren, aki erősen meg volt győződve arról, hogy amit ő képvisel, az a helyes értelmezése a hitnek. Igyekezetem, hogy megértsem, mire van szüksége tőlem, mit remél ettől a beszélgetéstől, kudarcba fulladt. Visszanézve a beszélgetést, csak látszólag tűnt úgy, hogy engem próbál meggyőzni a saját hiedelmeiről, és rávilágítani arra, hogy az én hozzáállásom híján van az úgynevezett világosságnak. Arra kellett rádöbbenjek, hogy ténylegesen egy olyan folyamat zajlik le mindenkiben, bennem is egy ilyen, a világhálón történő beszélgetés során, ahol csak névlegesen tekintek úgy a válaszokra, amiket a gondolataimra kapok, mint egy másik embernek a tapasztalatain és azok értelmezésén átszűrt gondolataira. Valójában azonban úgy kezeljük ezeket a beszélgetéseket, mint ahogy magunkkal vitatkozunk, amikor egyedül vagyunk otthon a lakásban.

A kommentezés lélektanának számomra nagy felismerése, hogy visszahozza a gyermeklélek egyik kinőtt sajátosságát, az enyém korszakot. Amikor a gyermek még igazán pici, lelki fejlődésének kezdetén úgy tekint a világra, hogy abban minden az ő meghosszabbítása, minden ő, minden a része, ami a látóhatáráig elér. Amikor először fölfedezi, hogy ez koránt sincs így, kísérletet tesz az elvesztett dolgok visszahódítására. "Ez is az enyém, az is az enyém." A virtuális közösségi tér, bár már sok éve létezik, mégsem annyi ideje, hogy az emberi fejlődésnek generációsan megjelenő sajátosságává váljon, illetve ez még csak most fog eljönni a Z generációval. Mindannyiunk számára egy új gyermekkort, egy új fejlődési folyamatot jelent ebben a térben megszületni és felnőni. Valószínűnek tartom, hogy minél idősebb korban lép be valaki ebbe a térbe, annál lassabb ez az újra felnövés, de ez mellékes is most, mert ami tapasztalható, hogy az igazi konfliktus abból ered, amikor meglátok vagy felolvasok magamnak a közösségi térből valamit, azt pozitív vagy negatív értelemben, de mindenképp rólam szólónak gondolom. És máris röpködnek a "szívemből szóltál"-ok, a "rosszul látod"-ok, és egy sor, névlegesen a másikra vonatkozó, valójában önmagunkról szóló kommentek.

Mi a következő lépés? Amikor a kommentek már a fogalmazás szintjén is tükrözik a valódi gondolatokat. Amikor az "én is hasonlóképpen gondolom, mert/de"-k, meg a "szerintem tévedsz, mert/én máshogy látom, mert"-ek az őszinte énközlés fázisába juttatják az embereket, ahol már úgy tekintünk egymás gondolataira, mint a tőlünk külön- és önálló emberek megtapasztalásaira és következtetéseire. Eljön az ideje, hogy a virtuális teret a fizikaihoz hasonlóan a maga önállóságában fedezzük fel, és ekkor megtelik majd egy sor énközlő és a másikat megérteni vágyó gondolattal. Adjunk időt, és buzdítsuk a fejlődésre. Gyakoroljunk mi is, hogy a következő generációk ne úgy kapják meg tőlünk ezt a virtuális teret, mint a szirupos ömlengésektől és vérbenforgó átkoktól teleszemetelt második valóságot.

A bejegyzés trackback címe:

https://kutkereso.blog.hu/api/trackback/id/tr7014666217

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.