Néha a szívnek is jó a víz...

Kútkereső

Várom az évről évre meg nem születő megváltót

2018. december 18. - László Dávid

Alig aludtam valamit az éjjel. Természetesen valamilyen teológiai-misztikus-filozófiai problémán törtem az agyam, amiben Isten, a szabadság és a materiális világértelmezés voltak a főszereplők. Na meg podcastokat és hangoskönyveket hallgattam. Tipikus én. Mindig találok ürügyet arra, hogy ne a feladataimmal kelljen foglalkoznom. Aztán egyszeriből, ahogy az lenni szokott nálam, amikor túlpörög az agyam, minden kitisztul, egy belülről jövő orkán kisöpör mindent, és csak én maradtam, meg a karácsony. Ami egy hét múlva már itt is van. Minden decemberben megfogalmazódik bennem, hogy a mostani karácsony más lesz, mint a korábbiak. Most, mikor az egész család összegyűlik, lehetőségem volna mindenkivel egy körben megbeszélni a transzgenerációs sebeket, hogy tiszta lappal kezdhessünk mindent, hogy tiszta lappal vágjak neki a saját életemnek is. A családom persze mereven elzárkózik ettől, mert a karácsony az ájtatosságról és a békéről kell szóljon, amit meg én szeretnék, az fájdalmas, és nincs itt az ideje. Nem illeszkedik a tradícióba. Na mindegy, majd kitalálok valamit. Vagy csak átélvezem a mostani karácsonyt, ahogy eddig, és reménykedem benne, hogy egyedül is tudok annyit fejlődni ezen sebekről való gondolkodásban, amennyit kaphattam volna, ha közösen beszéljük meg ezeket. 

Szóval kiüresedett a fejem, ahogy az lenni szokott túlpörgés után, és beindul a nyáladzás időszak. Nálam a nyáladzás úgy fest, hogy mindenféle képek suhannak át az agyamon, és semmire sem összpontosítok igazán. Egyfajta meditáció. A mostani meditáció viszont úgy nézett ki, hogy pont azok a gondolatok suhantak át a fejemen, amik pár napja hátul már pörögtek az agyamban, mellékvágányon, mint a nehezebb kérdések szokták tenni ezt nálam, és érdekes képekként sorakoztak fel most bennem. Úgy esett, hogy minden eddigi dogmát sikerült elengednem, ami bekeretezte a világ inputjait számomra, mindenki számára. Nézzétek, mi lett belőle:

1. Keresem Krisztust. Hol van Krisztus?

Krisztusra épül az egész nyugati gondolkodás. Ott van a humanizmusban, amikor az azt mondja, minden emberi élet szent, és a legnagyobb bűn egy emberi élet kioltása. Ott van a szabadság - egyenlőség - testvériség hármasában, mert mindannyiunk Szentháromság Atyja egy, tehát testvérek vagyunk, aki mindnyájunkat egyformán szeret a puszta lényünk okán, tehát egyenlőek vagyunk, és aki mindnyájunkat megváltott, tehát szabadok vagyunk. Ott van a konzervativizmus pozitívumaiban, az értékek megőrzésében, a testvériségben, az emberi életben, a becsületesség és a méltóság kiterjesztésében. Ott van a liberalizmusban, a szabadságban, az emberi jogokban, az esélyegyenlőségben, a békében. Éppúgy ott van a jobboldaliság pozitívumaiban, az ősök és a hagyományok tiszteletében, mint a baloldaliság pozitívumaiban, az elesettek, koldusok, nyomorultak segítésében, a szociális érzékenységben. És persze a progresszivitásban, a szembefordulásban a megkövesedettel, a jobbá válásban. Amikor bírálunk bármit, akár a közéletben, akár az egyházban, akár a politikában, azt nem tudjuk nem krisztusi alapon bírálni. Amikor kapzsiságot, önzőséget, erkölcstelenséget, gonoszságot róvunk fel másoknak, a nyugati civilizációnk fundamentumaihoz nyúlunk, senki máshoz, mint Krisztushoz és az ő tanításaihoz nyúlunk vissza. Kikerülhetetlenül meghatározza és megtámogatja a gondolkodásunkat. Lehet csűrni a dolgokat úgy, hogy a hellén kultúra is komoly befolyásoló tényező volt, értékrendünk mégis sokkal világosabban hordja magán Krisztus képét, mint a sztoikusok békéjét, és a platóni igazságosság, mértékletesség, bátorság és bölcsesség mellé, és azokat összefoglalandó mindig megjelenik a hit, remény és szeretet. Végső soron krisztusi alapúak az ideológiáink, és az azok alapjaként szolgáló humanizmus egyszerűen csak deszakralizált szentlélek. 

Ezzel szemben gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy az átmentett értékek helyett a mindenkor megjelenő káros részeket szemléljük, és azok tükréből értékeljük a másikat vezérlő ideológiát, és őt magát is, gyakran sajnos jogosan, mert néhányan a vezérlő ideológiánk káros részeire tesszük a hangsúlyt, mert csak azok különböztetnek meg a másiktól igazán, és valamiért szükségünk van ellenségképekre az összetartozáshoz. Ezt a hibát pedig az egyházban is gyakran elkövetjük, amikor az értékeink helyett csak azzal foglalkozunk, amit a másik teológiai halmaz máshogy gondol, és minden áron meg akarjuk győzni őket, hogy üdvösségkérdés a teljes hasonlóság. Mintha maga az üdvösség, és a Krisztusba vetett hit nem volna elég az összetartáshoz, mindenképp mindenkinek ugyanúgy kell gondolnia és értelmeznie mindent. Futószalagos kereszténység.

2. Ki akarna ma keresztény lenni? Ugyan mit adhat a kereszténység?

Nem csak arról van szó, hogy elegendő indokot szolgáltatott az egyház a történelem folyamán, és hogy kellő mennyiségű szellemi és anyagi javak álltak rendelkezésre ahhoz, hogy az ember kivásárolhassa magát a vallásosságból. Nem pusztán sztereotípiákra építő vallásundor, keresztényüldözés és hedonizmus az oka a templomok elnéptelenedésének, ahogy azzal olyan könnyű magunkat nyugtatgatni. Arról is szó van, hogy ma már szeretetet, elfogadást, boldogságot, békét, vagy legalábbis ezeknek az ígéretét be lehet szerezni egy bizonyos fehérnemű vagy fogkrém megvásárlásával is. Nem szükséges templombajárással, egyházfentartóival és krisztuskövetéssel, önátadással fizetnünk, hogy ezeket az értékeket, vagy ezeknek szintúgy sajnos csak az ígéretét megkaphassuk. Nem szükséges az egész életünket adni, elég csak ezerkilenckilencvenet. 
chocolate-jesus_fb.jpgÉs hogy reagál erre az inflációra kereszténység? Behozza a marketinglemaradást. Csak sajnos helyes önértékelés és kellő önismeret hiányában a rossz végén fogja meg a dolgot, amikor két frontot rossz választ ad az arculatfrissítés igényére. Az első front a kifelé történő kommunikációban zajlik, amikor is úgy ölti magára a trendiséget, hogy az előbb említett értékek, meg a közösség a termék, amivel szolgálni kíván, és amit lássunk be, bárki megkaphat bárhol, ahol a hobbijának, érdeklődésének sokkal testhezállóbb programokat keresi az egyébként is máshol a világban, amire egyébként is jellemző ma a programdömping. Az pedig csak ront a helyzeten, hogy így az apróbetűs részekhez kerülnek az elvárások és a kötelezettségek, mint az önátadás, és önfejlesztés a krisztuskövetésben, mert így a szabad asszociációknak ad teret, hogy vajon mi is lehet a behúzás? És itt magától értetődően előkerülnek a sztereotípiákkal összhangban lévő rossz tapasztalatok azokról a gyülekezetekről, amik kellő önértékelés hiányában abuzívak és felesleges elvárásokat támasztanak az emberek felé.

A második front a befelé történő kommunikációban történik, amikor az említett termékeket hozzárendelik az elérhetetlen vágyálmokhoz. Ahogy az intimissimi modell elég szép, a nespressot ivó sztár elég jó ízlésű és boldog, én pedig csúnya, rossz ízlésű és boldogtalan vagyok, úgy a krisztuskövető ember is olyan, hogy bármit teszek, sosem lehetek elég alkalmas rá, hogy én legyek az. Nem arra gondolok, hogy elég jó lehetek-e Isten kegyelmének elnyeréséhez, hanem hogy nem tudok elég jó lenni ahhoz, hogy kövessem Jézust. Krisztus követése egy lehetetlen feladatként van beállítva, de nem tételes cselekedetek mentén, amik a keresztény élethez tartoznának, hanem mert azokról annyira általános és elvont képet kapok az igehirdetésekben, hogy emiatt nem vezet hozzájuk kitapogatható út. És amikor egybe akarom vetni azokat az egyedi életemmel, mindig van, amit annak tükrében, hogy mi jön le nekem az igehirdetésből, rosszabbul csinálok, és sosem az számít, hogy mit csinálok jól.

glamour_jezus.jpgPilinszky arról ír a Jézus követésében, hogy Krisztus nagyon kevés dolgot kíván az embertől, de ezt folyamatosan, és hogy a tanításának legügyetlenebb gyakorlata is hihetetlen eredményekkel jár, ezért lehet ő hívő. Fontos dolgot ragadott meg ezzel. Az a sanda gyanúm, hogy igenis lehet krisztuskövetőnek lenni, és hogy nem olyan magas a jézusi mérce, mint amit a papok és lelkészek egy része hangoztat. Én úgy hiszem, a keresztény ember ideálja nem modellalkatú, hanem éppoly hájas és ügyetlen, mint az átlagember. De épp ezért hitelesek a törekvései és a víziói, mert valóságosak, természetesek, mint ő maga. Ezért ha van kihívás az ember számára az evangélium útjának legelején, akkor az ez: A reklámokban feltüntetett elérhetetlen modellalkat és boldogság mintájához hasonlóvá tett krisztuskövetés visszakérése a valóság számára, hogy azt gyakorolni lehessen.

Mert mi következik a Glamour Krisztusból? Egyrészt a hiú keresztények fasshion weekje, ahol ha valaki egy éppen aktuálisan megosztó kérdésben (például a homoszexualitás témában, és még véletlenül sem valami érdemi és értelmes kérdésben) hangosan valamelyik oldalra áll, máris pózolni kezd azzal, mennyire krisztusi az ő magatartása a másikéval szemben. Másrészt pedig a többségben lévő szerényebb, vagy legalábbis a hiúságukat nem a vallásosságukban megélő keresztények egyszerűen csak nem csinálnak semmit. Nem gondolkodnak azon, mi lenne a mindennapi krisztuskövetés, csak élik a napokat, és vasárnapról vasárnapra templomba járnak zombulni. Mert ha túl nagy a mérce, akkor valaki vagy eljátssza, hogy megfelel neki, vagy hagyja az egészet a fenébe, és meg sem próbálja. Akkor az mindenkiben csak egy örök elégedetlenségérzetet, belső felmorzsolódást okoz, vagy jobb esetben önpusztítás helyett inkább kiábrándul a vallásból.

Gyakran nem élünk krisztuskövető életet, nem építjük Isten országát. Beszélünk róla, de nem teszünk érte, mivel túl nagynak van beállítva az elvárás, és ezért túl alacsony a motiváció. Túldimenzionáljuk, és így a gyakorlatban aluldimenzionálódik. A nyakunkba akasztott reklámkeresztény igáján túl viszont meg kell látnunk, hogy Jézus annyi mindent mondott, amin gondolkodhatunk, amit megvalósíthatunk, hogy abszurd az a szomorú hajlongásom, miszerint bizony sem én, de a nemkeresztények aztán végképp nem üdvözülnek, mert végső soron nem lehetünk jó emberek.

A második pont kérdésére, hogy ugyan mit adhat ma a kereszténység, létezik válasz, de nagyon sok munkába kerül kiásni. A külső és belső megújulást nem lehet félvállról venni, nem csinálhatunk két kereszténységet, ahol az egyik a friss, trendi egyház, ami majd nagymamabőrben becsalogatja az újabb generációkat, a másik pedig a lidérces, rég halott tradíciók és értékrendek kriptokemencéje, amit a beavatottak számára tartogatunk, ha már kattant a zár a mézeskalácsház ajtaján. El kell fogadjuk a diverzitást, szembe kell nézzünk a generációs kihívásokkal, és a transzgenerációs sebekkel, amiket egy ájtatos porcelánmaszk mögé próbálunk betuszakolni. Nem sumákolhatjuk el a feladatot, hogy katedrikus szemlélet, meg nagyívű gondolatok és önáltató gesztusok helyett kézzel foghatóbban meg kell világítanunk a keresztény élet gyakorlását. Vagyis először magunknak kellene kiművelni ezt az életet, új hajtásokat fakasztani a valódi hagyományból, amit Jézus tanításai körvonalaznak és töltenek meg.

3. Kis karácsony, nagy harácsony?

Mit írhatnék erről, ami korábban nem hangzott már el százszor? Engem is pont úgy zavar, ahogy vallásosságtól függetlenül mindenkit, hogy a szeretet és a béke ünnepe csak egy ürügy a vásárlásra és a zabálásra. De engem az a képmutatás is zavar, ahogy hangoztatjuk élőben és a közösségi oldalakon ezt a már közhelyszerű megállapítást az ünnep lealjasodásáról. Az az igazság, ha mélyen magamba nézek, hogy nem tudnék ezért lemondani a karácsonyról, mert várom és vágyom a szakrális jelentését átélni évről évre, de a faállításról, meg az ajándékozásról és a bőséges kajákról sem akarok lemondani, mert igényem van azokra is. Szóval egyik oldalról számomra a karácsony a megemlékezése annak a hagyománynak az emberiség életébe lépéséről, amiről az első pontban beszéltem. (Nekem a karácsony nem a harminchárom éves Krisztus kereszthaláláról szól, én ilyenkor még csak Jézus eljövetelénél tartok, a többi pedig majd később bontakozik ki, ezért nem is értem azokat, akik már egyből a kereszthalálban gondolkodnak, meg a Jobbikot, akik fakereszteket állítanak ilyenkor az utcára - húsvétkor miért nem betlehemi jászolt raknak akkor ki?) Másik oldalról pedig azokról a szertartásokról, amiket a szeretetkörömön belül levőkkel végzek, és ami, ha megnézzük, végül is rólunk szól, arról, ahogy egymás iránt szeretnénk viseltetni.

dscn0920.jpg

jesus-crucified-in-the-womb_1.jpg

Ennek a két oldalnak kicsi a közös metszete, és talán tágítani lehet ezt azzal, ha a mindennapjaimban is gyakorlom ezeket a szertartásokat, és ilyenkor többet gondolok és teszek másokért is. Szívem szerint azt mondanám, ez remek alkalom lenne, hogy elkezdjük felvenni a napi ritmusunkba önmagunk valódi közlését, azt, ahogy valóban szeretnénk viseltetni mások iránt. Mint azok a harminc napos kihívások, amik segítik egy tevékenységbe a belerázódást, mert ebbe is, ahogy sok másba, csak belejönni nehéz. De tartok tőle, hogy igen giccses lenne, és szónoklatszerű. Mégis leírtam, a félelmemmel együtt is, mert azt érzem, még ha klisésnek is hat, akkor is igaz. A dömdödöm mögött rejlő tartalom is igazság, még ha a fogalom el is rongyolódott. Inkább egy szembesüléssel, szembesítő kérdésel zárnám ezt a témát, ami segíthet, hogy a karácsony két oldala közti széttartásból fakadó kényelmetlenségérzetet reményeim szerint felszínre hozzam, és minden kedves olvasómat serkentsem a saját személyes válaszának a megkeresésére: Hogy lehet, hogy az otthonunkban évről évre mégsem születik meg Jézus? 

Áldott ünnepeket mindannyiunknak!

A bejegyzés trackback címe:

https://kutkereso.blog.hu/api/trackback/id/tr9814497518

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.