Néha a szívnek is jó a víz...

Kútkereső

Mire jó a prédikáció?

2018. március 10. - László Dávid

Nemrégiben egy vidéki istentiszteleten voltam. Nagyon szép volt, hogy a helyi iskola tanulói egy énekkel készültek az elásott és beforgatott tálentumokról. Az alapige a jelenések könyvéből volt, abból a részből, ami visszautal egy ószövetségi történetre, és újabb nézőpontból világítja meg azt. Az igehirdető nagyon megnyerő retorikával kezdte el ecsetelni, hogy abban az időben, amikor nem sikerült megátkozni, és erővel ellehetetleníteni a zsidókat, a király nőket küldött, hogy elcsábítsák a férfiakat. Ezek a nők pedig vitték a bálványaikat, így gyengítve a népnek az egy Istenbe vetett hitét. Ezt egybe kötötte a mai korral, és arra jutott, hogy a világnak is volt és van egy értékrendje, meg nekünk, keresztényeknek is van egy, és a világ sokszor üldöz minket, amiért mi maradunk az értékrendünknél, az övé meg látszólag meghaladja a miénket: tolerancia, idegen vallások és világnézetek beáramlása, stb. A valóságban viszont ez szerinte parttalan. Kitért arra is, hogy sokszor találkozunk olyan egyszerű közmondásokkal, amik talán igazak valamely esetekben, de épp a féligazságuk miatt szépen beavászkodják magukat az életünkbe, és átveszik az igaz igazságok helyét. Arra vitte ki a prédikációját, hogy az ördög hazugságai nem telibe hazugságok, hanem az igazság elferdítései, mint két párhuzamosan futó egyenes, amelyek csak egy fokban térnek el egymástól, de idővel teljesen széttartanak majd. Így kormányzunk le a helyes útról, szép fokozatosan, észrevétlenül. Közbeszúrta a liberális anglia, és a liberális evangélikus egyház hibáit, amit ő fájó szívvel, de meg kell dorgáljon. Az igehirdetést egy szemléltető példával zárta, ami szerintem jól tükrözi a gondolkodásszintjét. Két városról beszélt, egy feketéről, és egy fehérről. Mivel fekete város tagjai nem tudnak bemenni fehérvárosba, az éjszaka leple alatt egy kicsit fakóbbra festik a falait, amit furcsállnak ugyan a fehérvárosiak, de nem tudják beazonosítani. Majd ezt addig folytatják, míg fehérváros teljesen feketévé válik, és a feketevárosiak csak besétálnak közéjük. Pedig, ahogy hozzátette, nekünk van egy színmintánk.

Volt igazság abban, amit mondott. Arra gondolok, hogy valóban sokszor használunk féligazságokat, mert azok kis dolgokban hasznunkra vannak, de nem gondolunk bele, hogy más helyzetekben kárt okoznak. A jelen lévő ismerőseim visszajelzéseiből viszont arra kellett következtettem, hogy nekem is jobb lett volna inkább aludni a prédikáció alatt, ahogy ők tették.

Mire jó a prédikáció?

A prédikációk elkészítése többnyire a következőképpen zajlik, legjobb tudomásom szerint. A lelkész kinézi a napi igét egy füzetből, amit minden évben az egyháza állít össze, igazodva többek között az ünnepekhez. Ezután a kijelölt igében talál egy témát, amire helyezheti majd a hangsúlyt a szónoklatában, és elkezd arra felkészülni. Hozzáolvas a nálunk elfogadott keresztény szerzőktől, merészebbek a világirodalomból is, valamint aktuális kapcsolódásokat keres, amivel közelebb hozhatja az igét számunkra. De az is lehet, hogy saját elmélkedéseinél marad. Más esetben, ez inkább egyetemi gyülekezetekre, alternatív istentiszteletekre jellemző, először egy témát választ, majd ahhoz keres megfelelő igehelyet, ami után végig mehet az előző metóduson. Aztán amikor egy sor imádkozás, újraolvasás, elmélyedés után kiérleli magában a prédikációját, felmegy vázlatával az ambó mögé, és élőszóban előadja amire jutott. 

Ebből aztán különféle dolgok születnek, amik olykor megszólítanak minket, olykor hidegen hagynak. Ez függ tőlünk, és/vagy a prédikálótól. Legalábbis ezt szoktuk mondani. Azt gondolom, hogy ez a következtetés egy igen felszínes megközelítésből fakad. Én eggyel mélyebbre mennék, oda, ahol a szándékok húzódnak meg az igehirdetés mögött. Egy prédikáció szándékai, ahogy én látom, az aktualitás, a közérthetőség, jobb esetben a hitelesség, ami az igehirdetőtől tapasztalati mélységet kíván a témáról, de mindezek fölött áll a szoteriológiai és erkölcsi tanok hangsúlyozása. Utóbbi kettő semmiképp nem hiányozhat egy prédikációból, annak mindenféleképpen hitünk alapjára kell kifutnia, valamint a témával kapcsolatos morális értékekre, ahogyan minden kereszténynek hozzá kell állnia a témához. 

Lássuk ezeket a szándékokat.

Jézus szerepe mindig az igehirdetés egy bizonyos pontján jön elő. A lábjegyzet szekcióban, amikor vissza kell igazolni egy állítást. Ez az "akármi a kérdés, Jézus a válasz" esete. Csak annyi különbséggel, hogy Jézus is csak addig témába vágó, ameddig isteni voltáról, de még inkább a kereszthaláláról beszél a lelkész az egyetlen általa ismert és hirdetett értelmezés tükrében. Tisztelet a kivételnek, aki olykor más vonatkozásokban is beszél Jézusról, ha már harminchárom évig élt is köztünk, mielőtt elvégezte volna a kereszten a váltságművet. De a leggyakoribb az előző helyzet. És mi épp a téma? Mindegy, a váltsághalál a konklúzió. Általános egzisztenciális kérdésről van szó? Házasság, válás, szerelem, gyermekvállalás, gyerekkor, felnőtté válás, korszellem, napi rutin, függőségek, öregkor, világ így meg úgy meg amúgy, a végén Jézus mindig meghal értünk.
jesus_shenlong.jpg
Aztán ott vannak elszórva a szentenciák, amikhez tartanunk kell magunkat, ha mindenkihez hasonlóan állandó vétkesekként életünk végén mégis meg szeretnénk menekülni az igazságos ítélettől. Ez a legfőbb gyengepontja a prédikációnak, itt lehet a legnagyobb hibába esni. És a lelkészek 99 %-a bele is esik. A hiba pedig az, hogy nem olyan dolgokat mondanak, amikben fejlődhetünk, nem jellemvonásokat tárnak fel, amik építőek lehetnek számunkra, amiket gyakorolhatunk, hanem esetek morális tévedéseire hívják fel a figyelmünket, amiktől tartózkodnunk kell. Ez egyébként általános nevelési hiba, amikor nem önálló véleményalkotásra, és belső értékrend kialakítására nevelnek, hanem bizonyos helyzetek kizárásárára, azokkal szembeni negatív reakcióra kondicionálnak. Hogy példával szemléltessem, elmentem egy alkalommal az egyik zsinagógába, ahol a rabbi egy ószövetségi karakter titulusáról beszélt, aki a városában a "béke üldözője" volt. Aki ezt a szerepet töltötte be, az elment azokhoz, akik konfliktusban voltak egymással, és segített megoldani a problémáikat. A rabbi a prédikációjában arra buzdított, hogy gondoljuk végig a konfliktusainkban a saját igazunkat, meg a másikét, és a másikhoz fűződő kapcsolatunkat, mérlegeljünk, és törekedjünk a békére. Szembe állítva ezt a fenti prédikációval, ami avval riogat, hogy ha túl lassúfelfogásúak vagyunk, és nem ragaszkodunk eléggé a normákhoz, akkor meghódítanak minket, szerinted melyik prédikátor pedagógiájában jelenik meg az önálló, felnőtt hitre nevelés szándéka? Aztán csodálkozunk, hogy nem gyarapodnak a gyülekezetek.
19961602_1079127318892498_3656539844514438959_n.jpgVan egy még elvontabb fokozat, amikor a hitélet nehézségeiről, kudarcairól és sikereiről szól az igehirdetés, valamelyik bibliai történet tanulságán keresztül. Ezeknek semmilyen általánosan életbevágó vetülete nincs, amihez bárki kapcsolódni tudna, aki nincs eleve kapcsolatban evvel a szubkultúrával egy mélyebb szinten. Azoknak, akik mélyebben benne vannak, ezek segítenek, és még véletlenül sem szeretném azt mondani, hogy az igehirdetések ebben a megszokott formájukban értéktelenek. De ezek semmit nem mondanak azoknak, akik nincsenek ebben benne, és ez is rádob a klikkesedésre, ha nincs talpán az ember, és nem tudja áttranszformálni valami személyesre és valóságosra a kapott üzenetet. Ami sok esetben nagyobb vállalkozás, mint prédikációt írni.  

A hitelességről szólva, az még a jobbik eset, amikor a lelkész beleszövi mondandójába a személyes élményeit. De ha minden alkalommal feltétlenül valamilyen szoteriológiai és erkölcsi igazságra kell kifuttatnunk egy témát, akkor az elveszti személyességét, és a jogosultságot arra, hogy mélyebben belemenjünk, hogy őszintébbek legyünk magunkhoz és másokhoz. Hogy merjünk odáig eljutni, ahol szembe kerülünk valamivel magunkban, amin keresztül kapcsolódhatnánk azokhoz, akiket érint a téma, ha minket pont nem. Mert, ha már eleve azt tanuljuk, hogy az adott témának csak egy dogmatikai tétellel együtt van értelme, és csak egy erkölcsi igazságra futhat ki, akkor megrekedünk annak elvonatkoztatott szintjénél, ahol ezek teljesülnek, és ha olyannal találkozunk, aki érintett, tőle is ennek ismeretét fogjuk elvárni. A második, hogy ha mégis összevetjük az életünkkel, mert épp érintettek vagyunk a témában, akkor annak kapásból értékítélete van, és vagy bűnösnek érezzük magunkat, ha nem úgy néz ki a mi életünkben, ahogy a dogmatikai és erkölcsi igazság tükrében helyes keresztényi magatartás lenne, vagy büszkék lehetünk rá, hogy egybevág ezekkel. A harmadik, hogy abba a tévedésbe esünk, hogy minden leírható, minden kikövezett, minden fekete vagy fehér, vagyis minden egyszerű. Ikeás bútorrá zsugorítjuk az életünket, sablonszerűvé a lelki életünket, a prédikációkban idézett dogmatikai és erkölcsi katalógus szerint összerakhatóvá. Megint csak csorbát szenved az önállóság, a felnőtt hit esélye.
preaching1.jpg
Ebben talán a legsajnálatosabb nem az, hogy egy fentről legitimált értékrend mentén értelmezzük az élet nagy és kis dolgait, hanem hogy elhisszük, a legbölcsebb dolgokhoz jutunk el ezáltal. Úgy teszünk, mintha eljuthatnánk önmagunk, Isten és a világ megértésének azon szintjére, ahova a történelem nagy bölcsei, prófétái, művészei, tudósai, szerzetesei jutottak, pusztán azzal, hogy mi a leásást és a kiszenvedést lespóroljuk, és ezen mesterek közül is csak a kiválogatott néhányak következtetéseivel barátkozunk. Ne csaljunk, ez nem matematika, kémia, vagy egyéb természettudomány, ahol kézenfekvő a szabály, és annak megtanulásával kézenfekvő és egyszerű következtetést levonni. A közvetett ismeretek ezen a téren kevesek. A közvetlen ismeretek, a közösségi és egyéni élmények és tanulságok, a személyes problémák és küzdelmek világával hozható párhuzamba az igehirdetés tárgya.

A lelkünk, az életünk, az Istenről szóló ismereteink nem mélységet, csak sűrűséget kapnak azáltal, hogy mindenben meg kell jelennie ezeknek a tételeknek. Ez a sűrűség pedig úgy tűnhet, mintha komolyságot és elhivatottságot éreznénk ezen dolgok iránt, miközben még mindig a felszínen mozgunk, csak nehéznek éljük meg az abban való úszkálást.

Mielőtt valaki lelkesen belelátná a cikkembe, tisztázni szeretném, hogy nem arról beszélek, hogy dobjuk ki a lelkész kitüntetett szerepét, elvégre ő közöttünk a szakértője a Bibliának és a teológia egyéb területeinek. Átesnénk a ló másik oldalára, ha felbuzdulva, minden önkritika nélkül elkezdenénk a saját szánk íze szerint kritizálni és kifogásolni, ami elhangzik egy igehirdetésen. Ha beleásás nélküli tudatlanságból fakadó magabiztossággal győzködnénk és magyaráznánk másoknak a saját igazunkat. Nem szolgálná a javunkat, ha nem lenne olyan alkalom, amikor elhangzik valamilyen dogmatikai tétel vagy erkölcsi igazság. Ha nemtörődömségig, vagy bűnök eltussolásáig fajulna az istentisztelet. Ahogy most sincs rendjén, hogy nem beszélgetünk egymás gondolatairól, nem reflektálunk egymásra, nem tisztázzuk le magunkban ezeket, és nem hajlunk a saját elvonatkoztatott véleményünk újragondolására, ha más hathatós érvekkel rámutat valamilyen hiányosságra, áttételesen felvéve a nemtörődömség és a hit-magánügy kabátját, úgy az sem lenne előremutató, ha nyíltan tennénk ugyanezt. Ahogy azt már az elődök kapcsán is említettem, nem kellemes dolog önmagunkat megérteni, vagy Istent keresni. Nem egy angol teázás. És ahogy nem megoldáskeresés a problémára a becsatornázott, kérdést nem tűrő engedelmesség egy központi nézetnek, úgy a medertelen, kérdést nem tűrő engedelmesség sem az a sértettségből és/vagy személyes ízlésből fakadó ezerfeléhúzásnak. Előbbiből érzéketlen okoskodás, utóbbiból ördögi körben ragadás lesz. Mindkettőből az Isten és egymás keresésétől való eltávolodás következik. Előbbiből Jézus emberekhez való közeledése hiányzik, utóbbinak egy meghallgató és megértő félre van szüksége a továbblépéshez és az építeni vágyáshoz.
preaching2.jpg
Én nem kérném számon a lelkészeket azért, ha nem ragaszkodnának az előírt napi igéhez. Azért sem, ha nem minden vasárnap tartanának hagyományos prédikációt, ha nem minden alkalmon beszélnének a váltsághalálról, vagy más dogmatikai alaptételről, ha nem oltanák be mindig a témájukat erkölcsi iránymutatással, legyen szó akármiről a szerelemtől az okostelefon használatig. Támogatnám, ha kíváncsiak lennének más értelmezésekre, gondolatokra, megharcolt utakra. Ha nem váltanának le, vagy helyeznének el egy lelkészt, amikor ő kerül válságba, vagy olyan dolgokról prédikál, amik nem egyeznek a közép-európai módival, hanem engednék, hogy a gyülekezet is gyakorolja a törődést a lelkészük iránt. Ha megvitathatóak lennének a következtetések, és ha képesek lennénk újragondolni nézeteinket mások gondolatai mentén. Nem esnék ki a padsorból, ha egy lelkész nehézségről beszélne egy téma kapcsán, ha használná az "erre még nem tudom a választ" bűvös mondatot. Szerintem Jézus sem válaszokat adott, hanem az életünk dolgainak újra és újragondolására buzdított minket. Jó lenne, ha, ahol több lelkész van, dialógusban prédikálnának, hogy több szemszögből is meg legyen vizsgálva egy téma. Ha bele lehetne kérdezni a szónoklatba, vagy a végén lenne lehetőség annak megbeszélésére. Ha alkalomadtán körbeülnénk, és az emberek megoszthatnák, hogy nekik mit jelent a téma, ők hogy látják, miért úgy, ahogy, és mennyire mélyen érinti őket. 

Egy dologban azért mégis számon kérem őket. A magyar néplélek egyik betegsége, ahogy látom, egyébként is az, hogy előremutató jellemvonások, valamint belső megerősítés helyett patás lényekkel és cselekedetek hipotetikus következményeinek immoralitásával riogatnak minket. Ebben a pedagógusoknak és a lelkészeknek kiemelt felelőssége van, és a józan ész azt diktálja, hogy felülemelkedve a hatalmi instruáláson és a rossz beidegződéseken kijózanítsák az embereket, akik már fél évszázada sírósra itták magukat, és a képességeik kibontakoztatására, meg az egymás iránti testvérségre buzdítsák őket. Baszki, tessék több filozófiát olvasni!

Ezen vízióimra sokakban megfogalmazódhat válaszként, hogy de hát hol maradnak akkor az igazságok, amikhez tartanunk kell magunkat? Hozzá kell tennem, hogy ezek a víziók csak akkor működnek jól, ha tényleges felelősségérzet és átgondoltság kapcsolódik hozzájuk. Ha aki szólásra nyitja a száját, előbb felteszi magának a kérdést, hogy jól meggondolta-e, mire jutott, hogy amit mond, értékesebb-e annál, mintha hallgatna? Ha ez megtörténik, visszakérdeznék a kételkedőknek, miből gondolják, hogy elsikkadnának azok az igazságok? Vajon, ha szabadságunk lenne átgondolni a dolgokat, elvárásmentesen szembenézni velük, nem-e követelne eleve felelősségérzetet már az az állapot, amikor az igazi mélységbe lemenve úgy jövünk egymáshoz, mint azok, akik ezt megtették korábban, és könyveket írtak a tapasztalataikról? A valódi igazságok ott fognak felszínre jönni, ahogy nagy elődeinknél is.

A felnőtt gyülekezetről beszélek. De mi kell a felnőttséghez? Felnőttként kezelés, és felnőttként viselkedés? Szerintem ennél is korábbi az, hogy akarjunk felnőttek lenni. Megfontoltak, felelősségteljesek, kíváncsiak, önkritikusak. És ha más eszközünk nem maradt, legalább aludjunk egy jót a szar prédikációk alatt.

A bejegyzés trackback címe:

https://kutkereso.blog.hu/api/trackback/id/tr6013673140

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.