Néha a szívnek is jó a víz...

Kútkereső

Isten és a fekete lyuk története

2017. december 10. - László Dávid

Volt néhány dolog az életemben, amihez hihetetlen elszántsággal ragaszkodtam. Annyira, hogy az életemet tettem volna rájuk, és annyira függtem tőlük, hogy halálként éltem meg az elvesztésüket. Mert persze elvesztettem ezeket.

Nem tudom, hogy Isten vette-e el tőlem, hogy ne legyen nála fontosabb semmi, vagy a dolgok természetüknél fogva nem bírnak el ekkora ragaszkodást, és megtörnek, elhullanak alatta? Persze az egyik nem zárja ki a másikat. Mindenesetre én korábban csak az előbbire gondoltam, és emiatt a továbbiakban igyekeztem nem ragaszkodni semmihez. Vagyis, hogy pontosabb legyek, igyekeztem magamra erőltetni a nemragaszkodást, mert féltem, hogy ha túlságosan ragaszkodom valamihez, azt Isten elveszi. Tehát a felszín alatt annyira ragaszkodtam valamihez, hogy nem akartam hozzá túlságosan ragaszkodni, nehogy elveszítsem. Mekkora paradoxon! 

És inkább választottam a féltés nemragaszkodó kettősségét, mint hogy elfogadjam a ragaszkodásomat, és kezdjek valamit az Istenhez való ragaszkodásommal. 

Úgy hiszem, hogy van igazság abban, hogy az emberben van egy természetes vágy Isten után, és a hiánynak, ami a tőle való távolság következménye, nagy szívóereje van. Olyan, ami válogatás nélkül felemészt mindent és mindenkit, akit alkalmasnak hisz ennek a hiánynak a betöltésére. Ez az, amire semmi nincs felkészülve a világban. Hogy megemésszem lelkileg, és ezáltal önmagamat is felemésztő függőséggé gyarapodjon. És mondok valamit, még Isten sem! 

Ha láttátok a Chihiro szellemországban c. Miyazaki filmet, akkor emlékezhettek a Kaonashira, egy maszkarcú szellemre, aki sárból aranyat csinált, hogy a hotel kapzsi dolgozóinak elnyerje a tetszését, és amikor azok ki akarták szolgálni őt az aranyért cserébe, elkezdte felfalni őket. A Kaonashi csak Chihirot nem tudta felfalni, ugyanis neki bármit ajánlott fel, az a lánynak nem kellett. Amire szüksége lett volna, (a szülei visszaszerzése a boszorkánytól), azt nem állt módjában megadni. Viszont avval már nem tudott mit kezdeni, hogy Chihiro akart rajta segíteni, és egy hatalmas felfordulás után csillapíthatatlan éhsége a törődés hatására mintha elmúlt volna. 

Szóval itt van ez a ragaszkodásom bizonyos dolgokhoz, amiben azok képtelenek kitartani, a ragaszkodásom letagadása a további dolgok megőrzése érdekében, a hiány, ami a ragaszkodást szüli, és a minta, ahogyan ragaszkodhatnék Istenhez, ha ennek a tárgyiasító ragaszkodásnak ő is hajlandő lenne alávetni magát. 

Azt hiszem, a bélpoklos ragaszkodás a kötődésben áll helyre. Kötődöm azokhoz a dolgokhoz, amiket nem szeretnék elveszíteni, de önmagam vagyok nélkülük is. Ez a felnőtté válás egyik fontos lényege, és talán a felnőtt hité is. Chihiro törődése megbékéltette a Kaonashi étvágyát. Választom az Istennel való kapcsolatot, és nem esem kétségbe, amikor nem találom őt. Nem függök tőle, hanem elfogadom a törődését, és nem követelek, vagy csüngök rajta.

Ha nem szorítja össze a semmitől való félelem a markomat, és az így nem őrli fel, ami benne van, képes vagyok észrevenni, hogy ajándék minden perc, amiben körbevesznek a nekem fontos dolgok, és ajándék minden perc, amiben megmutatod magad nekem.

001-daily-dependence-god-wants-a-relationship1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://kutkereso.blog.hu/api/trackback/id/tr2613464707

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.