Néha a szívnek is jó a víz...

Kútkereső

Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység!

2017. október 17. - László Dávid

Ismerős lehet a címbeli idézet, ha láttad a Tanú c. filmet. Bástya elvtárs mondja Virág elvtársnak, mikor az félszóval méltatja azt a sok álmatlan éjszakát, amit a hamis vádbeszéd megírásával töltöttek. Bástya a maga érdemeinek követésére akarja felhívni Virág figyelmét. Ez a párbeszéd a filmben, különösen annak tudatában, melyik karakter mit szimbolizál kivételesen groteszk. Ez a mondat esszenciálisan megragad egy általános jellemvonást, olyat, ami talán sokakban meghúzódhat, de bennem biztos nem. Legalábbis korábban ezt gondoltam. És pont ez mutatja, mennyire jellemző rám is. Mert hogy az önfényezésnek, hiúságnak nem csak látható, és egyértelmű dimenziója van. Legtöbbször nagyon is rejtetten, még a gazdatest elől is elrejtőzve élősködik rajtunk.
caravaggio_narcissus.jpg
Apámmal nagyon keveset beszéltünk egész eddigi életemben. Ő sok rossz szülői mintát hozott gyerekkorából, amik néha elő is jöttek, és részben meg akart óvni magától, azért nem foglalkozott velem. Persze nem akarom felmenteni, önző is egyben, bizonyos dolgok jobban érdeklik, mint a családja, vagy az emberi kapcsolatok. De amennyire csak tudott, igyekezett előzékeny és altruista maradni másokkal szemben. Emlékszem, mikor nagy ritkán szóba álltunk, mennyiszer az volt a téma, hogy kifejtette, milyen helyzetben mennyire előzékenyen viselkedett, mit mondott és csinált, és mindezeknek mi volt az értelme, amit szerinte nyilvánvalóan a másiknak is meg kellett értenie, és levonni a követendő példát, hogyan kell emberségesebben viselkedni egy hasonló helyzetben. Apám az emberséges viselkedés prófétája a családban. Az anyjától vette át. És úgy fest, ez a szerep mélyre gyökerezett a családunkban, mert én is átvettem.

Csak nemrégiben kezdett összeállni bennem, hányszor kerültem olyan helyzetbe, főleg a párkapcsolataimban, amikor tettem egy gesztust, mondjuk engedtem egy vitában, vagy áldoztam az igényeimből, akaratomból, erőmből a másik javára. Mindezt persze abban a hitben, hogy akivel ezt tettem, megértette, mennyit jelentett ez nekem, a fejéhez kapott, és elgondolkodott azon, hogy milyen önzetlen vagyok. Úgy képzeltem, hogy most akkor ő megértette, és azt az örömöt, amit az önzetlenségemmel neki szereztem, szeretné ő is továbbadni, alkalomadtán nekem. Hát nem így volt. Távolról sem. És mit csináltam, mikor elmaradt a várva várt jutalma az önzetlenségemnek? Megsértődtem. Vagy idegesen, és kivételesen elutasítóan reagáltam a sokadik helyzetben, amikor ismét az áldozatomra, vagyis a "megszokott, normális viselkedésemre" számított volna a másik fél. Azt gondoltam, példamutató viselkedésem követéséért epekedni fognak majd az emberek, de nem így történt. Altruizmusom nem gondolkodtatott el senkit. Magam előtt is titkot büszkeségem a szerető, empatikus, több perspektívából is a dolgokra néző magatartásom miatt, nem kapta meg a várva várt rabbinikus pozíciót mások életében. Egy másik példát is hozva, hogy árnyaljam a képet, korábban konfliktusfélelelmben éltem. Képtelen voltam sokáig elviselni, hogy valaki nem szeret. Minél hamarabb meg akartam oldani a konfliktust. Sértette a hiúságomat, hogy én valaki szemében rossz ember vagyok, persze az én szememben más lehetett az. Pedig néha érdemes vállalni a konfliktust. 

Apámat elnézve, rajta jobban látszott, mint rajtam, hogy kevesebbnek tartja magát másoknál, érdemtelenebbnek. Mindig azt gondoltam, bennem van egy nagy adag önzés, aminek egy része egészséges.  Mégis, az ő érdemtelen önértékelése mögött éppolyan hiúság húzódott meg, mint ahogy az én rabbinikus álmaim, vagy egy magát túlbecsülő ember nagyító önértékelése mögött. Valamennyi önértékelési zavar magában hordoz valamennyi hiúságot valamilyen formában.

Gyengeségünk, kiszolgáltatottságunk, áldozatszerepünk, lemondásaink, alázatunk, vagy épp önmagunk felmagasztalása, kiválasztottságérzetünk, hatalmi vízióink, birtokba vett egzisztenciánk, érdemeink képesek kitüntetettségérzéssel, valamilyen exkluzív réteghez tartozással jutalmazni minket. Persze ez alól is vannak kivételek. Például valószínűleg te, kedves olvasóm pont azon kevesek közé tartozol, akik kikerülik az efféle, önértékelésből fakadó megkülönböztetettséget. De bizonyára sokszor találkozol olyan bánatos, vagy dühös embertársaddal, aki arról panaszkodik, hogy egy valakijével milyen nehezen jön ki, mert a másik valamiért éppen elfeledkezett, vagy direkt rosszat akart, vagy csak nem tanulta meg otthon azokat az "alapvető dolgokat", amiknek a hiánya miatt most probléma van köztük. Persze te tudod, hogy beszédpartnered most fel van dúlva, ezért elhallgatod előle, hogy neked panaszkodott már a másik fél is rá, így te teljesen átlátod, hogy mennyire képtelenek elfogadni, hogy a másik nem pont úgy gondolkodik, mint ő, hogy mindketten elfogultak önmagukkal szemben. És ilyenkor azt kívánod, bárcsak mindenki képes lenne úgy átlátni ezeket a viszonyokat, ahogy te, mert akkor nem lenne ennyi félreértés.... Nahát.

De félretéve a szarkazmust, tényleg vannak bőségesen olyan helyzetek, amikor egyértelműen az egyik fél a hibás, olyan nyomorúságos állapotok, amikor a benne levő tényleg gyötrődik, lelkivilága csupán üres hüvely, és tudat alatt se fogalmazódik meg semmilyen mártíromság benne. Ez a cikk nem azokról az esetekről szól, amikor a sértettség, panaszkodás jogos, vagy az lenne ha lenne, hanem amikor a másikkal szembeni neheztelés, vagy önmagunk megkülönböztetése hiúságból fakad. 

Ami önmagában véve érthető, hiszen természetes vágyunk, hogy különlegesek legyünk, csak ezt elég rosszul, abból a világból akarjuk eredeztetni a valóságra, amelyik a fejünkben született, az önmagunk tükrén át értékelt tapasztalatokból, és ismerőseinkről kialakított képekből. Fantomok, avatárok közti egyediségeinkre szeretnénk büszkék lenni, és ezeket az avatárokat visszaeredeztetjük azokra, akikről alkottuk, akiket szerintünk meg kellene nevelnie valakinek, amiért nem tudják, amit mi tudunk és elvárnánk. Magyarán mi előrébb vagyunk másoknál, mert ők híján vannak annak, amit mi elvárunk tőlük. Egy élő példával élve: Keresztényibb vagyok, mert elfogadom azokat, akiket a többi, rigolyás keresztény nem tud elfogadni; keresztényibb vagyok, mert rigorózusabban ragaszkodom egy korszak egzegéziséhez, mint azok, akik szerintem a korszellemnek engedve elfogadóbbak a rossz dolgokkal szemben. Hogyan bonthatjuk ezt le addig, hogy megértsük, mi mire vagyunk életünk bizonyos pillanataiban, szakaszaiban hiúk?

Szerintem a hiúság, a különlegességérzet, az exkluzivitásvágy nem a semmiből született. Én azt gondolom, hogy önmagunk belső istenképűségének, önmagunk hiteles megélésének a félreértett, félregyakorolt formája ez. Ahogy annyi mindent, ezt is a felszínen igyekszünk kapkodva megvalósítani, identitásunk, egyediségünk megtalálásához lelkünk felső kérgénél kapirgálunk, gesztusainkban, szokásainkban, életvitelünkben, értékeinkben keressük és definiáljuk önmagunkat, így hát érthető, hogy különlegességünket is innen eredeztetjük. De önmagunk szent változatán, és a másokról alkotott képeknél többnek levésen túl találhatunk-e egy valóságosabb, lelkünk mélyebb dimenziójából eredő hiteles, különleges ént? És ez az én vajon már a transzcendenssel van kapcsolatban, azon keresztül definiálja magát? Az isteni által definiált énünk pedig talán másokkal is egy sokkal bensőségesebb kapcsolatot eredményez, egy szintre emelve egymást, egyszerre önálló, kiterjedt és egész dimenziót adva mindannyiunk hiteles, egyedi énjének, szükségtelenné téve a másokkal szembeni kiemelkedést. Vajon önmagunk kicsinyes, beszűkült, mások értékelésével telezsúfolt világából a kegyelem mikor képes kiemelni egy határtalan, kényelmesen kibontakoztatható világba, ahol önmagunktól vagyunk egyediek, és mindenki más is önmagától különleges számunkra, és Isten számára? 

"Csakhogy az ember nem tudja kifürkészni Isten művét, amelyet létrehoz kezdettől fogva mindvégig. Úgy találtam tehát, hogy nem tehet jobbat az ember, mint hogy örvendezzen és gyönyörködjön, amíg élete tart. Az emberek ugyanis mindnyájan, akik esznek, isznak és fáradságuk mellett a jót élvezik, Isten ajándékát veszik." (Préd 3)

A bejegyzés trackback címe:

https://kutkereso.blog.hu/api/trackback/id/tr212994322

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.