Kútkereső

Néha a szívnek is jó a víz...

Anyu azért iszik, mert te sírsz

Vendégszerzőm, B. Emília cikkét olvashatjátok a hagyományos, és szivárvány családokról. In medias res, íme: 

felicia.jpgNéhány nappal ezelőtt a Szemlélek blog foglalta össze Millie Fontana tapasztalatát arról, hogyan érintette őt, hogy egy leszbikus pár spermadonortól származó gyermekeként nőtt fel, „apa nélkül”, hiszen biológiai édesapját csupán 11 éves korában ismerte meg.  Mivel maga a történet és a lecsapódása sok indulatot kavarhat fel, félreértést szülhet, úgy gondoltam, érdemes lehet az esetet kicsit körbejárni.

Fontana beszámolója szerint, a „meleglobbi” nem akarja meghallani az ő és a hozzá hasonló fiatalok történetét (a beszámolója is állítólagosan csak két évvel a megjelenése után láthatott napvilágot), támogató közönsége szinte kizárólag csak a keresztény emberek. Ezek után könnyen egy bináris kép rajzolódhat ki számunkra: a hagyományos, heteroszexuális családmodellben lehetnek egyedül boldogok a gyermekek, de a korszellem, a „melegpropaganda”, az „antikeresztény média", és még sorolhatnánk, próbálja a „normálisról” alkotott képünket átalakítani, jóérzésű emberekként, legfőképpen pedig keresztényként, meg kell védeni a család fogalmát.

Maga Fontana is arra jut (számos követőjével egyetemben), annak ellenére, hogy szerető családban nőtt fel, a meleg párok gyermekvállalására szigorúbb szabályoknak kellene vonatkoznia, ő maga pedig egyenesen a melegházasság ellen teszi le a voksát. Számomra azonban ez egy sokkal többspektrumú, összetettebb kérdés, minthogy leszűkíthető lenne a meleg párok gyermekvállalásának megengedhetőségére. A következőkben rá szeretnék mutatni néhány gondolatra, amik felvetődtek bennem elmélkedve Millie előadásain és a róla megjelent cikkeket, kapcsolódó kommenteket elolvasva. 

1.feltevés: a meleg párok gyermekvállalásáról, vagy a spermadonor általi szaporodás – mesterséges megtermékenyítés etikusságáról van inkább szó?

A cikkben ezt olvashatjuk: „ Az ausztrál hölgy nem engedné a homoszexuális pároknak, hogy névtelen donorokat használjanak.” A spermadonorok esetében beszélhetünk anonim – és nem-anonim donorokról, hasonlóan a nyílt és zárt örökbefogadás intézményéhez. A biológiai szülők minden esetben visszakereshetők, csak míg a nyílt vagy nem-anonim modellben a gyermeket felnevelő szülők arra vállalkoznak, hogy a megismerhetőséget, a gyermekkel való kapcsolattartást vállalják, addig az anonim – vagy örökbefogadás esetén a zárt – modellben a gyermeket a biológiai szülők megismerésének lehetősége nélkül kívánják felnevelni (adott esetben a donor vagy biológiai szülő kérésére). Azt gondolom, mindkét út követése ellen és mellett szólnak racionális érvek, és ha egy pár ilyen módon gyermeket vállal, bizonyára hosszú folyamat eredményeként, tanácsadókkal való konzultálás után hozzák meg döntésüket. Ami – mint Millie esetében is láthatjuk, a későbbiekben korrigálható. Ha csupán az örökbefogadás kérdését nézzük is, már elég nagy irodalma van annak, hogyan, a gyermek mely életszakaszában érdemes, sőt, tanácsos a gyermekkel közölni az adoptálás tényét, és nem zárható el a származásának, gyökereinek megismerésének jogától. És úgy vélem, minden hasonló cipőben járó szülőnek nagy alázatra, bátorságra és bölcsességre van szüksége, hogy ezt a gyermeküknél jelentkező igényt hogyan kezelik. A Millie-t felnevelő párnál láthatjuk, hogy bár volt titkolózás is (amire nézhetünk úgy, hogy nem a legszerencsésebb út), mégis 11 év után arra jutottak, hogy megszervezik, hogy Millie megismerhesse biológiai apját és kialakították azt a módot, ahogy kapcsolatot tarthatnak egymással.

És vajon Millie szülei csupán arról döntöttek, hogy „a személyazonosságának mely részét fedik fel előtte”, vagy arról, hogy egyáltalában gyermeket vállaljanak, és egy élet megszülessen? (És nem utolsó sorban most ez az élet saját létjogosultságát kérdőjelezze meg, bizonyos értelemben szülei ellen fordulva?) Persze, lehet azon vitázni, hogy helyes-e a mesterséges megtermékenyítés vagy nem, ugyanúgy, ahogy azon is, hogy heteroszexuális párok természetes úton, vajon felelősen vállalnak-e minden esetben gyermeket, alkalmasak-e csupán ettől az adottságuktól szülőnek?

Megállapítható-e mindezek fényében a meleg párok gyermekvállalásának helyessége vagy helytelensége? Nagy felelősségnek éreznék csupán ennyi információ alapján állást foglalni. Ugyanúgy, ahogy a melegek örökbefogadását tekintve is nem hozható helyes ítélet az (adott esetben keresztény) erkölcsi szempontokat az egzisztenciálisak fölé emelve. Hiszen ki lehet-e nyugodt lelkiismerettel mondani, hogy mélyszegénységben éhező és nélkülöző, vagy súlyosan elhanyagolt közegben, esetleg gyermekotthonokban, menekülttáborokban, segélyszervezetek menhelyein sanyarú körülmények közt, mindkét szülő nélkül felnövő, és az esetek nagy százalékában elkallódó gyermekeknek jobb megoldás így mégiscsak, mint egy meleg párnál?

De mindenképp az lenne a feladatunk, hogy általános érvénnyel megítéljük mások helyzetét? Talán előrébb visz, ha tanulni szándékozunk ezekből az esetekből és egymástól, akár egymás hibáiból. Mert fontos szempont lehet spermadonor vagy zárt örökbefogadás előtt állóknak is a származás és gyökerek megismerhetőségének kérdése, és az ennek a helyzetnek a kezelésére való megoldási mechanizmusok láttatása.

 

2.feltevés: Szükségszerűen érvénytelen lesz-e a szivárvány egyik oldalán felnövő gyermekek megtapasztalásai, attól, hogy létezik egy másik oldal is?

Millie Fontana úgy érzi, nagy hátrányokkal, sérülésekkel indult az életben, mert szülei helytelenül döntöttek esetében, így ő is döntene mások helyett, hogy hogyan neveljék gyermekeiket, sőt nevelhessenek-e egyáltalán gyermeket.  Több, szivárványcsaládban felnövő fiatal pedig arról számol be, hogy nekik milyen boldog gyermekkort biztosítottak szüleik, és hogy az apa-vagy anyaszerep nem feltétlenül és kizárólag a nembeli megoszlástól függ. Láttam néhány kommentet ezen videók alatt, hogy „nézd meg Millie bizonyságát, ő elmondja az „igazat” erről!” Vagy éppen az olyan felhangok, hogy „ez is azt bizonyítja, hogy a normális család kizárólag egy nő és egy férfi életközösségéből alakulhat ki, minden más forma egészségtelen”.

Természetesen, véletlenül sem szeretnék arra utalni, hogy Millie Fontana érzései ne lennének érvényesek, és azokat ne fejezhesse ki szabadon, nagyobb célközönséghez is eljuttatva. Személy szerint el is határolódnék attól, hogy az ilyen vallomások ne kerülhessenek napvilágra. De ugyanennek fordítva is igaznak kell lennie. Ne essünk a túláltalánosítás csapdájába!

Az, hogy egymásnak ellentmondó szubjektív tapasztalatokat látunk (mint a legtöbb más esetben is), nem feltétlen arra utal, hogy az egyik igaz, a másik hibás, hanem, hogy minden eset más-és más, önmagában kell értelmezni, az adott esetre vonatkozó körülményekkel. Tendencia, objektív értékítélet pedig egy nagyobb számokkal dolgozó kutatásból vonható le korrekten, nem pedig egy-egy kiragadott esetből.

Ráadásul, az apa nélküli élet csupán a leszbikus párok problémája lenne? Nyilvánvalóan, nem.  Az 1950-es években jelent meg az első, az „apátlan társadalom” jelenségét boncolgató tanulmány. Talán saját, vagy közeli környezetünk tapasztalata is, hogy akár kétszülős, heteroszexuális családmodellben is lehet apa nélkül felnőni, sok férfi menekül az apaszerep elől, vagy éppen jó minta nélkül nehezen képvisel egy jó mintát. És akkor nem is beszéltünk még az egy – vagy kétkeresős modellről, hogy melyik szülő és meddig maradjon otthon a gyermekkel, az időszakosan családjuktól távol dolgozó szülőkről.

Mi a helyzet az elvált szülők gyermekeivel? Vagy a még házasságban élő, de elhidegült, félrelépett, távolságtartó, veszekedő, egymást és gyermekeiket megnyomorító párokkal? Vagy az egyszülős családokkal? Példának okáért én magam is „csonka családban” nőttem fel, édesapámmal kisgyermekkoromban szakadt meg teljesen a kapcsolatom, édesanyám meg felnőtté válásomig nem élt párkapcsolatban, nem ment újra férjhez, egyedül nevelt fel. Hiányzott egy apaszerep ugyan, de nem is különösebben viselt meg, még ha nem is mondanám könnyűnek a helyzetet. Minden esetre erős túlzásnak érezném ebből azt levezetni, és nem csak a nehéz kivitelezhetőség okán, hogy „senkinek nem engedném meg, hogy elváljon”, vagy „ha valaki elválik, házasodjon kötelezően újra a gyermek érdekében”, vagy éppen, hogy „minden apának kapcsolatot kellene tartania a gyermekével”. Mert bár lehet, hogy ez lenne az ideális, de ha az ideális eset nem tud megvalósulni, kontraproduktív is lehet. Gondoljunk csak az egyenesen bántalmazó, alkoholista, pszichés szülők problematikájára, vagy éppen a szülők nélkül felnövő gyermekek helyzetére!

A mai világban 11 évig apa nélkül felnőni, de utána egy szerető, törődő apával kapcsolatban lenni talán inkább a szerencsés kivétel kategória, mint az általános. Nem minden apa a kedélyesen kertipartizó és gyermekével közösen sportoló fajta, sajnos. Millie története is végződhetett volna másképpen, könnyen szembesülhetett volna egy elhanyagoló vagy érdektelen apával is.

Végtelenségig sorolhatnánk a különféle eseteket. Természetesen, nem az apák szerepének fontosságát szeretném ezzel degradálni. Rendkívül meghatározónak tartom, hogy a gyermekek biztonságos légkörben, szerető szülőkkel nőjenek fel, működőképes, továbbadható mintákat látva, ugyanakkor szembe kell nézni, hogy a probléma a családok diszfunkcionalitása, és ez nem szűkíthető le egy – egy családmodellre (például a szivárványcsaládokra), ahogy az sem helytálló megállapítás, hogy a szülői szerepek, feladatmegosztás akár heteroszexuális családmodellben is kizárólag nemek függvénye lenne. Sem az, hogy a boldog család receptje egy nő és egy férfi jelenléte a családban.

 

3.feltevés: Ha a 21. században „a családok válságának korát éljük”, nem felelősségünk-e minden válsághelyzetről keresztényként is ugyanolyan súllyal beszélni, tabuk nélkül?

Keresztény közösségekben egyre többször hallom, hogy nem csak a szexualitás, de a család témája is sok esetben tabu, nehezen nézünk szembe a keresztény családokban is kirajzolódó jelenségekkel. Például a közösségben szolgáló vagy klerikális szülők másod-harmadgenerációs, hitehagyó gyermekei, akik fájlalják, hogy szüleik az egyházi ügyekkel többet törődtek, mint velük, vagy megcsömörlöttek attól, hogy az egyetlen közös családi program a közös áhítat/templombajárás vagy éppen a képmutatástól. Vagy a válások kérdése –milyen esetekben támogatható, megengedhető, előnyösebb-e a felekre és a gyerekekre, vagy nem? A gyermekek fizikai fegyelmezése? Vagy éppen házastársak közt vagy gyerekekkel szemben a lelkiterror, verbális abúzus jelenléte keresztény családokban is? Tényleg a legégetőbb annak eldöntése lenne, hogy a zömében még csak nem is keresztény meleg párok nevelhessenek gyerekeket?

Mit is lehet mondani összefoglalásként? Talán, hogy a gyermeknevelés, családalapítás egy rendkívül nehéz feladat, és ki ne akarná a lehető legjobban csinálni, szeretettel és a gyermek egyéni szükségletire reagálva? Ugyanakkor sérülni bármelyik családmodellben lehet.

 Felnőtté válva fontos dolog felismerni, hogy adott esetben szüleink hibáztak, sőt, felmérések alapján nagyon kevesen mondhatják el, hogy klasszikus értelemben „hiánytalan” gyermekkoruk volt, nem követtek el szüleik olyan hibákat, amik lenyomatot, személyiségfejlődésbeli károsodást okoztak bennük. Ugyanez igaz a szülőkre is, akik később látják be ezeket a tévedéseket, amiket akár a legjobb szándékkal követtek el. Összességében elmondható, hogy a szülőséget nehéz jól csinálni. És lehet őket hibáztatni, másokat okolni vélt vagy valós hiányosságokért, de meggyőződésem, hogy egy idő után, érett felnőttként, az a feladatunk, hogy képesek legyünk kihozni a saját „csomagunkból” a maximumot akár önismerettel, külső segítséggel, szakemberekkel vagy egyéb módokon.

Keresztény közegben „apa nélkül” felnőve, ha van valami, amit Istenből, mint Atyából megtapasztaltam, hogy személyesen az én szükségleteimre reagál, és azok betöltésére igyekszik. Fel lehet fedezni benne hasonló elveket, párhuzamokat mások történeteivel, de valahol mégis csak engem azzal érint meg, hogy személyesen engem ismer, feltétlenül szeret, és nekem mutat utat az Ő rám szabott módján. Ez az, ami megadja a Hozzá tartozás érzését, ami bizonyosságot adhat gyermekeként, és talán mintát is (leendő) szülőként.

B. Emília

A bejegyzés trackback címe:

https://kutkereso.blog.hu/api/trackback/id/tr2412895974

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Még nincs kultúrája kis hazánkban, de teszek egy lépést afelé, hogy megadjam a lehetőséget neked a támogatásra, ha tetszik, amit csinálok. Javaslatot is tehetsz, és az egész névtelen. (Ezt nem verik nagy dobra ott fent, de veheted tizednek is. ;) )  

 

A szerzőről:

11182156_470080469814537_6846388005726535320_n.jpg

László Dávid vagyok, egyetemista. Nyitott vagyok a világ felém sugárzó impresszióira. Élményekből, felismerésekből formálok bejegyzéseket, amik lecsapódnak bennem. Vállalom a szubjektivitást. A cikkeim főleg spirituális, filozófiai, lélektani témákban mozognak. Nem kell félretenned a meggyőződéseidet, miközben olvasol, csak arra kérlek, légy nyitott. Rám, és magadra is. Ha megszólíthatok benned mélyen valamit, ha valamelyik cikkem lehet egy lépésnyi föld a lábad alatt életed hosszú útján, elértem a célom. Ezért kérlek, ne egyetlen cikk után rakj be egy dobozba. Olvass el párat. Köszönöm, hogy ellátogattál ide.

Facebook

Címkék

101-es szoba (1) antikrisztus (1) autentikus (1) ayahuasca (1) a hétfejű tündér (1) a kis herceg (2) bálványok (5) becsatornázott boldogság (1) biblia (7) bizalom (2) bizonyságtétel (1) botrány (1) bűn (3) bűntudat (2) Calvinist (1) citromos kávé (40) család (1) csend (1) csoda (1) dicsi zene (2) diszkókeró vs. könyvtárkeró (1) dogma (1) drahma (1) egyenlőség (1) egyház (13) egy igazság (3) egy kis filó (15) életfilozófia (1) ellenség (1) előfagyasztott világnézet (2) emergens (1) empátia (4) énekek éneke (3) engesztelő áldozat (2) erkölcs (2) erőszakmentes kommunikáció (1) érzékelésszűrő (1) evangelikál (5) evolúcióelmélet vs. teremtéselmélet (1) farizeus (2) fasizmus (1) favágó (1) felelősség (1) felszabadítás (2) feltámadás (1) felvilágosodás (1) feminizmus (1) filmek (1) filmkritika (2) fogyatékkal élők (1) fontos (1) függőség (3) gender (1) gondviselés (4) gyónás (1) hagyomány (3) házasság (2) hímsovinizmus (1) hitbiztonság (2) homozoológia (1) hős (1) humanizmus (2) iddqd (1) igazság (1) igen-nem (1) igés képek (1) imádkozás (3) írásértelmezés (4) irónia (3) irracionális (1) istenkép (10) istentől távol (4) isten trilógia (3) ítéletmentes (1) ítélkezés (3) jedivallás (1) Jézus (14) jók és gonoszok (3) kapcsolatok (1) karácsony (1) karma (1) káté (1) kegyelem (11) keresztény kultúra (13) kezdet (1) kísértés (1) könyvek (4) könyvek hercege (2) kritikus gondolkodás (10) kútkereső (10) lázadás (2) lélek (4) lelkész (2) limitált észosztás (1) magány (1) megbocsátás (6) megszentelődés (1) megtérés (1) megváltás (7) melegek (4) méltóság (2) mémek (1) migránsok (2) misztika (2) mit tudhatok? (1) narratívák (12) negatív teológia (1) nemi szerepek (1) nyitott szív (1) önismeret (18) önmegvalósítás (7) ördög (2) pápa (1) paradigmaváltás (3) párkapcsolat (5) patológiás (1) predesztináció (1) prédikáció (2) pride (1) reformáció (1) remény (1) rorschach (1) safe space (1) santo daimi (1) sebek (1) sebezhetőség (3) sokakért vagy mindenkiért (1) sors (2) south park (1) szabadság (5) szemléletváltás (11) szemnek láthatatlan (1) szent és profán (4) szeretet (1) szex (3) szív (1) szívből jövő (1) szomorkultúra (2) társadalom (3) teológiai lábnyom (3) thészeusz hajója (1) ti vagytok a föld sója (1) tudattalan (1) túlvilág (1) türelem (1) újkálvinizmus (3) útkeresés (2) utópia (2) vágyak (2) vallás (17) weöres (1) Címkefelhő