Néha a szívnek is jó a víz...

Kútkereső

Citromos kávé - az én utópiám

2017. július 12. - László Dávid

Egy kedves barátom mesélte el nekem a következő sztorit, ami vele történt. 

A kisfiával mentek az utcán, amikor a gyerek meglátott egy kopottas ruhába öltözött tolószékes férfit, akinek hiányzott az egyik lába. A kissrác magához húzta az anyját, és azt suttogta a fülébe:
-Anya, miért nincs a bácsinak lába?
-Ha hazamentünk, megbeszéljük a dolgot. - válaszolt a barátom.
A férfi meghallotta a beszélgetést, és így szólt:
-Anyuka, engedje ide a gyermeket. - A fiú odament a férfihoz, aki megsimogatta a fejét, majd ezt mondta:
-Tudod, a bácsinak megtámadta egy betegség a lábát, és az orvosok azt mondták, hogy bele is halhatok. Úgy döntöttem, szeretnék még élni, hogy segíthessem a családomat, ahogy tudom, ezért engedtem az orvosoknak, hogy levágják a beteg lábamat, így velük lehetek még az életben.
Ezután a barátomék hazamentek, és valahányszor arra jártak, a barátom gyermeke mindig integetett és köszönt a tolószékes férfinak. 

Ebben a rövid történetben számomra minden benne van, ahogyan én elképzelem azt a világot, amiben élni szeretnék. Nem ritmusra kattogó technokratizált társadalomról, minden vágyat kielégítő virtuális valóságról, szintetizált örök életről, egységes osztályról szól az én utópiám, hanem arról, hogy aki más, mint én, az szabadon lehessen más. Hogy valaki, akinek torz a teste, vagy aki a saját neméhez vonzódik, vagy egy önmagában és másokban kárt tenni nemakaró szubkultúrához való ragaszkodását ki akarja fejezni magán, az anélkül mehessen végig az utcán, hogy szégyellnie kéne magát amiatt. És evvel egyszerre nekem is szabadjon odanéznem, megbámulnom azt, vagy azokat az illetőket, akik számomra furcsák, ne kelljen mereven előre néznem, és úgy csinálnom, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a tolószékes, lábnélküli ember a sarkon, a kisnövésű, vagy égett arcú ember az utcán, a kézenfogva utazó meleg pár a metrón. Nem akarok bűntudatot érezni, amiért megcsodálok valamit, valakit, valakiket, miközben haladok a napomban. És ha úgy adódik, bántás és sértődés nélkül beszélgethessek olyanokkal, akiket még nem tapasztaltam, akikre kíváncsi vagyok, akiket el szeretnék helyezni magamban valahova.

A történetben mindenki tökéletesen reagált szerintem. A kisgyerek a kíváncsiság legtermészetesebb vágyával állt elő, az anyuka tapintatosan kezelte a helyzetet, nem elfelejtve, hogy erről majd fontos beszélnie a gyermekkel, és a tolószékes férfi szemmel láthatóan nem szégyellte, hogy nem két lábon jár, nem sértődött meg, talán meg is békélt, és egész embernek érezve magát elfogadta a gyermek kíváncsiságát, és ő maga segítette a gyermek számára elhelyezni magát. Annyi minden van az életben, amiért ok nélkül szégyenkezünk, amiről ok nélkül hallgatunk, aminek a meg nem mutatása, a meg nem beszélése csak feszültségeket, előítéleteket szül. Az én utópiámban ezek miatt senki nem szégyelli magát, szabad lehet velük a világban, és mások is szabadon rácsodálkozhatnak, és beszélhetnek, beszélgethetnek róla megvetés, lekicsinylés, ítélkezés nélkül, elfogadva a jelenséget, az embert vagy embereket, közelebb kerülve egymáshoz. 
laputa.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://kutkereso.blog.hu/api/trackback/id/tr2612652021

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.