Kútkereső

Néha a szívnek is jó a víz...

Narratívák 3. - Élővíz

Jézus megszületett, hogy a kereszten magára véve a bűneinket, és azok következményét meghaljon, majd feltámadjon, kiengesztelve az Atyát a világgal. Egyszeri és tökéletes bárányáldozatként feloldozott minket, az ő testét és vérét a kenyérben és a borban szimbolikusan magunkhoz véve elfogadjuk a megváltó művét, az áldozatát értünk. Ezt hívjuk helyettes engesztelő áldozatnak. Helyettes, mert Isten a világ rendjébe a bűn zsoldjaként a halált hagyta benne, vagyis a bűneink (azok a dolgaink, amik eltávolítanak Istentől) következményét, a testi-lelki teljes halált törölte el, vagyis amitől mi rosszra hajlamos természetünk miatt nem tudjuk megóvni magunkat, amibe ennek okán mi teljesen belepusztultunk volna, azt ő isteni mivoltával legyőzte. Engesztelő, mert a bűneink által képezett szakadékot Isten és közöttünk semmissé teszi, minden bűnünk, melyekkel nemcsak magunknak, másoknak, hanem magunkon és másokon keresztül Istennek is fájdalmat okozunk, és Áldozat, mert a bárányáldozathoz hasonló, de avval szemben tökéletes, megismétlésre szükségtelen véres áldozatával kiengeszteli, megbékélteti Istent.

A helyettes engesztelő áldozat képe évezredes értelmezés, ami megbecsülhetetlenül sok embert vitt már közelebb Istenhez. Köztük engem is. Fenséges. Persze, nem az egyetlen. Amit itt leírtam, az számos protestáns felekezetben elfogadott értelmezés, de vannak még kisebb módosítások más felekezeteknél, például a katolicizmusban, illetve vannak ettől teljesen eltérőek, amik nagyobb hangsúlyt fektetnek Jézus életművére, és halálművét antropológiai szemszögből bűnbakképzésnek tartják. Van olyan értelmezés is, ami teljesen szimbólumértéket tulajdonít Jézusnak, egy kozmikus képbe helyezve az ember többévezredes spiritualizmusát. Valószínűleg, akármi is Isten terve az emberiségre vonatkozólag, és akármiről is szóljon a golgotai történet, azt teljes egészében definiálnunk nem lehet. Vagy ha mégis, akkor olyan végtelen választ kaphatnánk, mint a pi. Hiszen minden definíció valamennyit csorbít, valamennyit levág, valamit kiemel a többi rovására. A helyettes engesztelő áldozat például a halálművet emeli ki az életmű rovására. Az a princípiuma Jézusnak, hogy halálával megnyugtatta Istent. 

És nekem itt kezdődött minden. Legalábbis, ami a Kútkeresőt illeti. Bár akkor még nem volt ez bennem ilyen tudatosan jelen. Két, egymással szinkronban lévő szálon futottak a belső és külső feszültségeim a helyettes engesztelő áldozattal kapcsolatban, ami miatt egy jó ideig rosszul éreztem magam, mert azt gondoltam, bennem van a hiba, hogy eddig bizonyos voltam, eddig tudtam meríteni belőle, de már nem tudok. Azután, ahogy számot vetettem több mint két évnyi szenvedéssel, rájöttem, hogy nem ilyen egyszerű a kérdés, kiben vagy miben van a hiba. Ezután döntöttem úgy, hogy elemeire bontom, és újra felépítem Jézus élet- és halálművét magamban. 

Szóval két szálon futott bennem a feszültség. Az egyik az isteni szál volt. Sehogyan sem tudtam összeegyeztetni a szerető Isten képét avval az Istennel, aki mégis áldozatot akar, és mégsem annyira irgalmat. Isten, aki annyi vezetés és kinyilatkoztatás után bemutatkozott abban a formában, ahogy hozzám, emberhez a legközelebb lehet kerülni. Egy emberen keresztül. Önmaga emberi mivoltán keresztül. És a  szeretetre akart tanítani. Arra, hogy Isten országa közöttünk van azon a finom hálón keresztül, ami összeköt és áramlik közöttünk. Az együttérzés és szeretet hálóján. Sehogyan sem tudtam összebékíteni avval az Istennel, aki a rossz dolgaimból született sebeket csak akkor tudja megbocsátani, ha megöli magát. Akinek az a következetes és igazságos, hogy még ha szeret is, meg kell büntetnie azokért a dolgokért, amikben hibáztam, és mert szeret, de mert következetes, magán verte le a haragját. Úgy néztem erre az Istenre, akinél a megbocsátásnak ára van, aki érzelmileg nem elég érett, hogy tudjon azonosulni avval, amire Jézus sarkallt engem, hogy megbocsátani elengedést jelent, megtorlatlanságot, felszabadulást a fájdalmaktól, a sebek elfogadását és a tiszta szándékú újrakezdést. Aki mintha azért, hogy megnyugodjon, és barátkozni akarjon velem, el kellett nyomjon egy csikket a karján.

Evvel párhuzamosan ott volt a helyettes engesztelő áldozat rám gyakorolt hatása. Mikor tudatosult bennem, hogy mennyire esendő vagyok, és hogy mennyi rosszra képes, lelkileg összetörtem. A szilánkjaimat a szerető Jézus szedte össze, és olvasztotta egybe újra a szeretetével. Alázat és hála tölti el az embert, amikor létének ez a felismerése völgybe tolja, majd hegyre emeli fel őt. És mindig minden erről szólt. És erről kellett, hogy szóljon. Esendőségemről és az Ő kegyelméről. A mellkasomat feszítő öröm érzéséről, hogy engem, nyomorultat szeret az Isten. De ahogy telt az idő, avval kellett szembesülnöm, hogy bár feltöltött engem ez az ismeret, a környezetemhez fűződő viszonyaimat megváltoztatta, önmagamban mégsem változtam. Amit bűnnek gondoltam, azt továbbra is csináltam. Vagyis a hatása rám csak olyan volt, mint a fájdalomcsillapítóé. Elmulasztotta azt a gyötrő érzést, amit azokért a rossz döntésekért érzek, amikre a lelkiismeretem emlékeztetett, amit a hitem nélkül, vagyis nem vallásosként elnyomnék, megváltoztathatatlannak tartanék magamban, de gyökeres változást nem hozott ezekkel a hibáimmal kapcsolatban. Fontos hozzátennem, itt főként nem olyan dolgokról van szó, amikkel magamban, vagy másokban kárt tennék, vagy elválasztanám őket Istentől, hanem ténylegesen apró-cseprő, ízlésbeli dolgokról, ideológiai kérdésekről. Ma már tudom, hogy ezek tényleg nem a bűnök közé tartoznak, de egy bizonyos ideológia ezeket is megbélyegzi. Visszatérve, először azt gondoltam, azért szenvedek ettől ennyire, mert mélyen magamban szeretnék levenni valamennyi terhet Jézusról, akinek a kereszten való szenvedésével a helyettes engesztelő áldozat értelmezésén keresztül empatizáltam. Talán valamelyest ez igaz is volt, mert sokszor az volt bennem, hogy nekem rosszul kell éreznem magam, amiért neki meg kellett halnia miattam. De ez mit sem változtat azon, hogy végül is nem sokat tettem azért, hogy levegyek róla némi terhet. Csupán kifogás volt, hogy valahogy az értelmezés keretein belül maradjak. Akkor döntöttem úgy, hogy elindítom ezt a blogot, ahol az első magam számára sarokpontként tartott cikkemet írtam meg, a csapott evőkanál vallást. Egy Karel Čapek novella indított el, az Utolsó ítélet, ami megrendítette bennem az ítélkező Isten képét. Ezt követően számos novella, regény, filozófiai mű, film, zene és festmény tarkította még az utamat, ezekről talán egy külön cikkben készítek egy listát. 

Čapek novellája mindenesetre elindított egy olyan megnyugvás felé, hogy talán mégsem tévedek az összeférhetetlenséggel kapcsolatban. Mindeközben egy másik lélektani megoldáshoz fordultam. Elkezdtem kimenteni azokat a rutindolgaimat, amiket egy puritánabb értelmezésben bűnnek tartottam, egy lazább értelmezésbe. Eleinte még esendőségnek tartottan, amit tényleg sajnálok, de romlott természetem miatt nem tudom letenni őket, és folyton folyvást Istenhez fordulva imádkoztam, hogy adjon erőt ezek ellen. Utána azt gondoltam, addig nem bűn, ameddig Isten szolgálatába állítom. Végül eljutottam egy olyan álláspontra, hogy igazából a legtöbb rutinom csupán emberi mértékkel bűn, más emberi mértékkel meg nem az. Isten pedig ezeknél sokkal feljebb van. Ugyanakkor kétség gyötört, valóban jól tettem-e, hogy így szemezgettem az erkölcsi paletták közül? Hogy nem-e inkább mégis a puritánabb életmód az, amivel Istennek örömet okozhatok, és magamnak megváltást? Mert még ha a helyettes engesztelő áldozat ki is köti, hogy én semmit nem tudok hozzátenni a megváltáshoz, a megváltó cselekedet, a kereszthalál értelmezésének elfogadása akkor is az én tettem, és az is feltétele az értelmezésben a megváltásnak. Legsarkosabban, de legegyszerűbben ilyen 99-1 felosztásban lehetne ezt értelmezni. És az értelmezés az elfogadáshoz életbeli változásokat is hozzárendel, amiknek meg kell felelni. Evvel szemben valahogy mindig előjött az a szerető Isten, aki sokkal fentebbről nézi ezeket a dolgokat, aki nem fekete-fehéren lát. Kialakult bennem egy kettős lelkiismeret, a bennem lévő egyik hang a szigort és az önbíráskodást tükrözte, a másik pedig a lazaságot és az elfogadást. Széttépi az embert, amikor két Isten viaskodik benne. Úgy éreztem, ez nem mehet tovább. Elhatároztam, hogy döntök, mert rájöttem, ameddig nem döntök, addig is a rosszat választom, és ha rosszul is döntök, Isten megment, ha olyan, amilyennek Jézust megismertem. Azt választottam, amelyik számomra élhetőbb volt. 

Ezután lassan figyelmes kezdtem lenni arra, hogy ezekkel a gondokkal nem vagyok egyedül. Más is mesélt már nekem a kettős lelkiismeretéről. És ahogy néztem a keresztény közegeket, amikbe jártam, észrevettem, hogy nem értettem félre semmit, és nem éltem meg rosszul semmit ezekből. Mindenhol azt láttam, hogy Isten imádásáról szó van, ezer és ezer, de Jézus követése nem kezdődik el. Erkölcsi paletták végeláthatatlan ütköztetése, az írások csűrcsavaros, lelket felborzoló majd megnyugtató használata, mint valami színházban. Mindenhol sötét szemgödröket láttam, sápadt arcokat, akik térden ülve ritmusban, időnként egyszerre az ég felé nyújtják a kezeiket, ragyogó arccal feltekintve áldják az Istent, majd leborulnak maguk elé a porba, és tologatják a homokszemeket. Kevesen állnak fel, és indulnak tovább, hogy nagyobb dolgokkal foglalkozzanak. Akármerre jártam, azt láttam, hogy a helyettes engesztelő áldozat tüneti kezelés, de gyökeres változásban nem részesít. Láttam az ellentétét is, láttam gyökeres változásokat, és azok mindig meggyönyörködtettek, de nem voltak sokan. És olyankor csak azt éreztem, jó lenne közéjük tartozni. Szembesülnöm kellett avval is, hogy néhány helyen ez az isteni antagonizmus az ítélő Atya és a szerető Fiú között, és a cselekvő szeretetet kérő Jézus és a csak imádattal válaszoló ember antagonizmusa kimondott tény, kézenfekvő paradoxon, ami nemhogy feloldást nem igényel, de természetes, kognitív disszonanciát sem keltő, valójában oximoron. 

Nem bírtam tovább, és amikor megtudtam, hogy léteznek más elméletek is Jézus halálművére vonatkozóan, minden porcikámmal váltani akartam. Akkor született meg a Narratívák 1., amiben igyekeztem a krisztusi halálművet egy elvontabb, modernebb történetbe ültetni, és a helyettes engesztelő áldozat mellett sebtiben egy másik értelmezést barkácsolni ugyanabból a történetből, a történet két narratívájáról pedig kikérni az olvasóim véleményét. Megkönnyebbültem, mikor eljutottam arra a pontra, hogy letehetem a helyettes engesztelő áldozat értelmezését addig, ameddig nem találom meg magamat benne. Hosszú időszak következett, amiken a különböző irodalmi, filozófiai, művészeti behatások mellett rengeteg emberrel való beszélgetés segített át. Legtöbbet talán egy jóbarátomnak köszönhetek, akire testvérként tekintek, és akin keresztül, úgy éreztem, annyiszor szólt már hozzám Jézus. 

A helyettes engesztelő áldozat értelmezés ekkor már ellenszenvet váltott ki belőlem. Úgy éreztem, valami hibádzik benne, és nekem le kell rántanom a leplet róla. Ma már máshogy látom, de akkor égett bennem a vágy, hogy kihúzzam a tüskét egy gennyes sebből, ami irtózatos szagával taszít el attól az Istentől és embertől, akinek sugárzó szemei hívogatnak. A kegyelemdöfést Sławomir Mrożek A kis barát c. novellája adta, amit be is gépeltem a Narratívák 2. nevű cikkbe. Végleg megerősített abban, hogy a helyettes engesztelő áldozat képével valami nem stimmel, de abban is, hogy nem önmagában nem stimmel, hanem velem együtt nem. Kegyelemdöfés volt ez mind az értelmezésnek, mind pedig nekem. Akkor jöttem rá, hogy ezek az értelmezések sem fontosabbak bármelyik értelmezésnél bármiről Istennel kapcsolatban. Megértettem, hogy a legtöbben nem csinálnak presztízskérdést belőle az emberek, csak elfogadják, és betolják a háttérbe. Még akik úgy is gondolják, hogy döntő fontosságú, az üdvösség múlik az elfogadásán, azok sem nyúlnak hozzá, csak lebegtetik papírként. És valójában nem azért, mert sérthetetlen, hanem mert a lelki alkatuk ilyen. És mindenki, aki valamelyik értelmezést elfogadja, úgy fogadja el, ahogyan bármi más témában elfogadja azt a témaértelmezést, ami a lelki alkatához a legközelebb áll. Vagyis éppúgy választja valaki a helyettes engesztelő áldozatot igazságnak, ahogy mondjuk elutasítja a női lelkészség létjogosultságát, vagy épp elfogadja azt. Lelki alkatból, szubjektíven. 

Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire előrelátóak voltak a keresztény misztikusok, akik sokkal szövevényesebbnek és titokzatosabbnak látták az Istent, és Istennek az emberrel való kapcsolatát. Vagy a fideisták, akik az értelmi megismeréssel szemben az érzelmi kötődést tartották erősebbnek az ember és Isten között. Még azok is, akik nem értenek velük egyet, mélyen magukban ugyanúgy járnak el ezekben a dolgokban, talán csak épp tudattalanul. Rájöttem, hogy Isten Jézus életében és halálában végbemenő akaratát az nem csorbítja, hogy én a helyes értelmezést választom-e, vagy sem. Viszont engem csorbít, ha olyan értelmezést választok, ami nem sarkall Jézus követésére. Ezután jött el, természetesen ismét egy tartalmas beszélgetésen keresztül a barátommal, - hogyan is másként - a megváltás.

Amikor ezt a bejegyzést írom, a keresztutam a végéhez közeledik. Elkezdett kirajzolódni bennem a személyes élet- és halálmű értelmezésem. Nagyon bízom benne, hogy ez minden eddiginél jobban fog sarkallni Jézus követésére. Végső menedékként mindig ott van nekem Isten gondviselése. 

Úgy gondolom, Jézus azért jött közénk, hogy szavaival felébressze a lelkünk mélyén szunnyadó istenarc magját, és hogy életével példát mutasson nekünk, hogyan növekedhet bennünk ez a mag csodás virággá, és hogyan terjedhet szét fokozatosan a belső kertünkben életünk során. Nem eltüntetve végleg a gazt, de átvéve a helyét a kibontakoztatott növények között. Ugyanakkor, ahogy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésében, és Arany az Ágnes asszonyban zseniálisan megírták, a bűn magában hordja a büntetését. Rossz cselekedeteink, hibás döntéseink, a rossz továbbadása ördögi körben tart minket, visszaméri ránk az okozott kárt. Pilinszky továbbvitte ezt, és a bűn, bűnhődés, megbánás, megbocsátás négyesét egybekapcsolva, két fő részre szedve mutatta be az isteni kegyelmet. Az őszinte megbánás magában hordja a megbocsátást is. Nem kell több áldozat, irgalom kell. Ahogyan ember és ember között irgalom születik, úgy születik Isten és ember között is irgalom. Szeretetből, empátiából, a rossz továbbadásának megtöréséből, megbánásból és megbocsátásból.ivern-wallpaper-05.jpgDe Jézus ennél többet tett. Megmutatta, hogyan éljünk, és azt is, hogyan halunk meg, ha az ördögi körben hagyjuk magunkat. Magára vette bűneink terhét, hogy lássuk, gyűlöletünk hova vezet. Már látjuk, a magunkban burjánzani engedett rossz megöl minket, és megöli az Istent is. De Isten feltámadásával megmutatta nekünk, hogy megbocsát. A bennünk lévő gaz, ami az őt képviselő, világban levő szeretet hiányából nőt, amit a bosszú és az empátianélküliség tovább éltet, nem végzetes. De azzá válhat, ha az istenarcot megfojtja. A istenhiányt élesztő bűneink magában hordják bűnhődésüket, amiktől szenvedünk, és meghalunk, és Ő velünk szenvedett. De az Ő bennünk levő, istenarcot éltető életműve feltámaszt, ahogy Ő is feltámadt. Együtt szenvedő képmás. Életre buzdító képmás. 

Nem tudom, hogyan tovább. A blogom egyfelől a saját lelki fejlődésem naplója, másfelől a fejlődésem pillanatainak rögzítése, hátha másoknak is ad valamit. A katalizátor, ami akkor elindított, most feloldásra lelt. Megbékéltem. Azóta sok más téma is bekerült, szerteágazóbb, sokrétűbb lett a Kútkereső, talán a többi szálon érdemes folytatni. Az is lehet, hogy ahogy idősebb és tapasztaltabb leszek, újból előjön ez a téma. Talán még pár cikkben mélyebbre megyek ebben az értelmezésben, és azokról is írni szeretnék. Köszönök mindent, mindenkinek. 

Legyél Jézus! Találd meg a világban Jézust!

A bejegyzés trackback címe:

https://kutkereso.blog.hu/api/trackback/id/tr3712470389

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Még nincs kultúrája kis hazánkban, de teszek egy lépést afelé, hogy megadjam a lehetőséget neked a támogatásra, ha tetszik, amit csinálok. Javaslatot is tehetsz, és az egész névtelen. (Ezt nem verik nagy dobra ott fent, de veheted tizednek is. ;) )  

 

A szerzőről:

11182156_470080469814537_6846388005726535320_n.jpg

László Dávid vagyok, egyetemista. Nyitott vagyok a világ felém sugárzó impresszióira. Élményekből, felismerésekből formálok bejegyzéseket, amik lecsapódnak bennem. Vállalom a szubjektivitást. A cikkeim főleg spirituális, filozófiai, lélektani témákban mozognak. Nem kell félretenned a meggyőződéseidet, miközben olvasol, csak arra kérlek, légy nyitott. Rám, és magadra is. Ha megszólíthatok benned mélyen valamit, ha valamelyik cikkem lehet egy lépésnyi föld a lábad alatt életed hosszú útján, elértem a célom. Ezért kérlek, ne egyetlen cikk után rakj be egy dobozba. Olvass el párat. Köszönöm, hogy ellátogattál ide.

Facebook

Címkék

101-es szoba (1) antikrisztus (1) autentikus (1) ayahuasca (1) a hétfejű tündér (1) a kis herceg (2) bálványok (5) becsatornázott boldogság (1) biblia (7) bizalom (2) bizonyságtétel (1) botrány (1) bűn (3) bűntudat (2) Calvinist (1) citromos kávé (41) család (1) csend (1) csoda (1) dicsi zene (2) diszkókeró vs. könyvtárkeró (1) dogma (1) drahma (1) egyenlőség (1) egyház (13) egy igazság (3) egy kis filó (15) életfilozófia (1) ellenség (1) előfagyasztott világnézet (2) emergens (1) empátia (4) énekek éneke (3) engesztelő áldozat (2) erkölcs (2) erőszakmentes kommunikáció (2) érzékelésszűrő (1) evangelikál (6) evolúcióelmélet vs. teremtéselmélet (1) farizeus (2) fasizmus (1) favágó (1) felelősség (1) felszabadítás (2) feltámadás (1) felvilágosodás (1) feminizmus (1) filmek (1) filmkritika (2) fogyatékkal élők (1) fontos (1) függőség (3) gender (1) gondviselés (4) gyónás (1) hagyomány (3) harag (1) házasság (2) hímsovinizmus (1) hitbiztonság (3) homozoológia (1) hős (1) humanizmus (2) iddqd (1) igazság (1) igen-nem (1) igés képek (1) imádkozás (3) írásértelmezés (4) irónia (3) irracionális (1) istenkép (11) istentől távol (4) isten országa (1) isten trilógia (3) ítéletmentes (1) ítélkezés (3) jedivallás (1) Jézus (14) jók és gonoszok (3) kapcsolatok (1) karácsony (1) karma (1) káté (1) kegyelem (12) keresztény kultúra (13) kezdet (1) kísértés (1) könyvek (4) könyvek hercege (2) kritikus gondolkodás (10) kútkereső (10) lázadás (2) lélek (4) lelkész (2) limitált észosztás (1) magány (1) megbocsátás (6) megszentelődés (1) megtérés (1) megváltás (7) melegek (4) méltóság (2) mémek (1) migránsok (2) misztika (2) mit tudhatok? (1) narratívák (12) negatív teológia (1) nemi szerepek (1) nevelés (1) nyitott szív (1) önismeret (18) önmegvalósítás (7) ördög (2) pápa (1) paradigmaváltás (3) párkapcsolat (5) patológiás (1) predesztináció (1) prédikáció (2) pride (1) reformáció (1) remény (1) rorschach (1) safe space (1) santo daimi (1) sebek (1) sebezhetőség (3) sokakért vagy mindenkiért (1) sors (2) south park (1) szabadság (5) szemléletváltás (11) szemnek láthatatlan (1) szent és profán (4) szeretet (2) szex (3) szív (1) szívből jövő (1) szomorkultúra (2) társadalom (4) teológiai lábnyom (3) thészeusz hajója (1) ti vagytok a föld sója (1) tudattalan (1) túlvilág (1) türelem (1) újkálvinizmus (3) útkeresés (2) utópia (2) vágyak (2) vallás (17) weöres (1) Címkefelhő