Néha a szívnek is jó a víz...

Kútkereső

bálványok Alkonya

2017. január 07. - László Dávid

A keresztények egyik kedvenc témája a bálványimádás. Na nem lőnek vele nagyon mellé, mikor arról beszélnek, hogy van még bálványimádás, csak talán kicsit elfogultan keresik a bálványnak nevezhető dolgokat. Elvégre, mi is az a bálvány? Olyan ember alkotta dolog, amit az ember a maga isteneként imád a világ teremtője helyett. És bizony most is tele vagyunk ilyenekkel, nemcsak a világban, de a vallásban is.

Fogyasztói társadalomnak gúnyoljuk a korunkat, mivel a világ dolgainak felhasználása, elfogyasztása köré építjük az életünket. Rengeteget agyalunk és dolgozunk ezen, szenvedünk azért, hogy egymás számára kívánatossá tegyük a portékánkat. Lassan már nem is vesszük a fáradtságot, hogy a liberalizmus hulláját tartsuk álarcként a piaci terjeszkedés elé. Még csak abban nem döntöttünk, hogy anarchokapitalizmus, timokrácia, plutokrácia, vagy kleptokrácia legyen. Azon viszont már túltettük magunkat, hogy a globalizáció tulajdonképpen vagyonvérkeringés az országszervek között, amit a világgazdaság pumpál, és ebben a folyamatban a multikulturalizmus jelenleg csupán az adrenalin szerepét tölti be. Közben pedig exponenciálisan növekvő sebességgel emésztjük fel a belső és külső világunkat, és még evvel is tisztában vagyunk. Lehet, hogy már nem tudunk, de nem is nagyon akarnánk tenni ez ellen, legfeljebb egymásközt emeljük a szavunkat ellene. Noha egyenként mindenki a názáretit mondja, a tömeg mégis Barrabást kiált. 

Zavaró, és terhes dolog egy pillanatra ránézni a globális társadalmi berendezkedés érdekközpontúságára, kusza szellemi rendszerére, ami az orránál fogva vezet, aminek a fogságában még kifejezetten nem is szorongunk állandóan. Sőt, szoktuk mi élvezni is, elvétve hasznunkat leljük benne, noha önmagában az ilyen fogalmaktól, mint érdek, piaci terjeszkedés, világgazdaság, kitermelés, és sorolhatnám a legmesszebbmenőkig undorodunk.

Miért vállaljuk ezt a kognitív disszonanciás állapotot? Ki hiszi még azt, hogy a növekedésért?! Az elmúlt fél évszázadban a lecsorgás-elvtől megszabadulni képtelen kapitalizmus (amit néha érdemesebb imperializmusnak nevezni) lenne a sztalkerbeli zóna titkos szobája, ami a legbelső hajtóerőnket teszi valóságossá? Vagy csak a felszínen várunk tőle szociáldarwinizmust, miközben legbelső hajtóerőnk valójában az altruizmus, vagy legalábbis a reciprok altruizmus, és a boldogság egyenlő eloszlására törekvés? 

Ez a kétféle szándék a másik ellentéteként fogalmazza meg magát az emberiségben. Egy komplex hajtóerőnek, a zoon politiconnak a kettészakadása: Az egy mindenkiért és a mindenki egyért harmóniája megbomlott, a köztük levő szakadékot pedig a saját gyengeségeink okozzák: A félelem, a kétely, a kishitűség, a bizalmatlanság, az önhittség, a becsvágy ezer és ezer arc formájában hazudnak édeset, Edevis tükreként ejtenek rabul. Ezek az arcok, a vágyképek egzisztenciáról, testi szépségről, szellemi nagyságról, élvhajhászatról, tárgyakról, hírnévről, hatalomról, emberekről lesznek a bálványaink, amikért élünk. Persze mi ezt igazán nem is akarjuk észrevenni, mert akkor szembe kéne nézzünk önmagunkkal:

Gyermekek vagyunk egy hatalmas, rejtelmes és gyönyörű palotában, csak éppen szülők nélkül, ránk bízva, hogy mit teszünk. De mi annál önérzetesebbek vagyunk, hogy ezt a pozíciót beismerjük. Felnőtté avanzsáljuk magunkat, és birtokba vesszük a körülöttünk lévő zónát, átitatva annak minden szegletét arroganciánkkal, és az mumusként igazodik is az attitűdünkhöz. A gép megjegyzi a választásainkat, és már önműködővé vált, az alkotó pedig "pihenésre" van kárhoztatva. A zóna vesz birtokba minket. Magunkat vesszük birtokba a zónán keresztül. 

Van ebből kiút? A vallás az emberiség válasza erre. A gyermekség elfogadása, a palota tisztelete, a szülő keresése a vallás. Eszköz ezek megismeréséhez, de ugyanúgy meg lehet tölteni gyengeséggel a vallást is, lehet felnőttet csak játszva művelni. Már jó előre készíteni egy dobozt, és szimpátia szerint összeválogatni bele dolgokat, majd csak azokkal játszani, azokat bálvánnyá tenni. Egy kisebb méretű mumust létrehozni, ami kizárja magából a lehetőségét annak, hogy zavarba jöjjünk, hogy megengedjük az elképzelhetetlent, az Isten hatalmasságát, ezáltal a magunk fejlődését is. A vallásos életünk, még az istenképünk is válhat a gyengeségek által bálvánnyá.

blog_god_hates_2.jpg

És lehet az igazi felnőtté válás eszköze is, ha nyitottan közeledünk a vallás tárgyaihoz. Akkor a megismerésből erősségeket nyerhetünk, mint a szeretet, a magabiztosság, az egészséges önkép, a bizalom, az alázat. Az igazi felnőtté válásban pedig újra egyesülhet a kettévált hajtóerőnk, és létrejöhet a harmónia önmagunkkal, a palotával és a szülővel. 

6406_4095331380920_1762617422_n.jpg

Mindezek tudatában akkor élhetőbbé tehető valahogy a világ? Fogalmam sincs, hogy visszafordítható-e még a szövetkárosodás. Talán hosszú és kínkeserves munka árán. Talán meg se éljük. Talán bele se kezdünk emiatt. Azért nem volna rossz legalább annyit látni, annyit elérni, hogy a gyengeségeinknek lealkonyul. 

 

 

Ha van egy kis időd, kérlek szánd még erre: http://kutkereso.blog.hu/2016/09/17/citromos_kave_narrativak

Köszönöm a figyelmed!

A bejegyzés trackback címe:

https://kutkereso.blog.hu/api/trackback/id/tr648017435

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.