Néha a szívnek is jó a víz...

Kútkereső

A magány teológiája

2016. március 10. - László Dávid

 

A legutóbbi Citromos Kávéban a szomorkultúra hiányáról esett pár gondolatébresztő szó. Valóban nem tudunk együtt élni a szomorúsággal, nem tudunk meríteni belőle. Tanácsokkal látjuk el egymást abban a reményben, hogy ettől eltompul a fájdalom, tereljük a gondolatainkat, oldjuk a feszültséget mindenáron. Filozófiától, életviteltől, vallástól függetlenül nem tudunk elmerülni a bánatban, sőt, egyenesen félünk tőle. Idővel minden módszert kipróbál az ember, hogy örömöket vásárolhasson magának ilyen olyan áron. Mindannyiunk elmondhatja magáról, hogy akármilyen jegyei is voltak testnevelés órán, ha a tesitanára látná, milyen jól tudunk futni a gondjaink elől, biztos jelest adna rá. Egyesek még sportösztöndíjat is kaphatnának.


Erre talán keresztény olvasóim azt felelnék, "még jó, hogy nálunk nem ennyire örömhajszoló a közfelfogás".

A kereszténység sem ment meg attól, hogy egyoldalúan értékeld az életet, és ne csak a reményt, az értelmet, a szépre mutatást keresd a szenvedésben, a bánatban, a szomorúságban. Végső soron lehet, hogy ez így van rendjén. Elvégre nagyon sokan így fogják fel: a rossz dolgok csak azért kellenek, hogy a remény erősödését szolgálják.

Viszont egy hatalmas probléma nem hagy engem nyugodni ebben a dologban, amitől mégiscsak álságosnak tartom ezt az egészet:

A keresztény közbeszédben a bűneink kiteregetésénél is nagyobb tabutéma, amikor úgy érezzük, el vagyunk távolodva Istentől. Pedig szerintem ez általánosan visszatérő élethelyzet egy hívő életében, amikor nem találja a békéjét abban a rendszerben, amit követ.A buzdítás az élő kapcsolat folyamatos fenntartására általános téma. Arra is van válasz a közösségtől, hogy mit tegyek, ha távol vagyok Istentől: csak csináljam tovább, amiről azt gondolom, várja tőlem Isten, és kérjem, hogy visszataláljon hozzá a lelkem.

Szeretném most megosztani veletek, milyen gondolatok és érzések alakultak ki arról a magányérzetről, amikor Istentől távol vagyok:

Prológus

Sokadik életévemig nem voltam valami vallásos ember. Vallásos családból jöttem, mindig is tény volt számomra, hogy Isten létezik, de inkább csak szórakozás volt a vasárnap reggeli miséken részt venni. Unalmamban betanultam a szöveget, átköltöttem, utcai iszogatások alkalmával gregorián dallamokat énekeltünk. Jó móka volt. Később filozófiai szempontból érdeklődtem a vallási rendszerek iránt, szellemi szinten forgattam a kereszténység hitrendszerét. Jó móka volt az is.

Azután találkoztam egy egyetemi keresztény gyülekezettel, ahova eljárogattam kíváncsiságból. Ott egy tábor alkalmával kerültem először szembe önmagammal. A tábori programok tartalmukban nem voltak jelentősek, de volt időm csendben a lelkivilágommal foglalkozni. Egy közös éneklés idején jött a csúcspont, amikor beértek bennem a lelki vizsgálódásaim, és egy pillanatra tisztán, szinte objektíven láttam magam. Bele voltam vetve a világba, sodródtam benne tehetetlenül annak illúziójával, hogy van hatalmam az életem felett, miközben csak helyzethez kötött, bizonytalan választások és gondolatok tömkelege volt minden, amiről korlátolt gondolkodásom azt feltételezte, hogy stabil és körültekintő döntések sorozatáról van szó. Ott voltam, egy pillanatra megértve, hogy milyen kicsi is az az én, aki eddig a világ ura volt (legalábbis a sajátomé), és megérintett valami. Kitört belőlem a zokogás, taknyom-nyálam folyt, és sehogy se tudtam felülkerekedni rajta. Eleinte azért sírtam, mert erre rájöttem, de aztán hirtelen tudatosult bennem egy jelenlét: Van valami a teremben, ami határozottan ott van, betölti az egész helyet, mindent átjár, engem is. Melegebb és frissebb volt, mint a napfény és a levegő, olyan megnyugtató volt, mint amikor kisgyerekként anyukám karjaiban aludtam. Kiszorult a fejemből, hogy hol vagyok, és hogy nézhetek ki. Egy beszökött lepkét figyeltem, aki a teremben körözött, majd leszállt a Bibliára. Ott maradt, nem zavarta semmi, az sem, hogy megpróbálták elhessegetni. Ma sem kötök jelentőséget a lepke választásának a pihenésre, de szép képnek tartom. Az az érzés, ami akkor átjárt, arról a mai napig nem tudok elérzékenyülés nélkül beszélni, de szavakat sem tudok a teljes átadásukra. Nem is lehet.

Konfliktus

Lelkileg megváltoztam. Ez biztos, még most is. Hogy ez a változás mennyire volt erős az életemben, arra még nem tudok válaszolni. Mindenesetre radikálisan változott az értékrendem. Nem külső hatásra, egyszerűen csak egy új szemszögből, egy személyes végtelen szemszögéből kezdtem látni a környezetem dolgait. Teltek a hónapok, és halványult az a bensőmet kitöltő érzés, ami a tábor óta kísért a mindennapjaimban. Egy nap arra lettem figyelmes, hogy elfáradt a lelkesedésem. Kétségbe estem. Különböző gondolatok kavarogtak a fejemben: Valami nem stimmel velem, azért nem érzem már magam körül a jelenlétet, vagy valami rosszat tettem? Eltávolodtam Istentől. Ezután többször is volt istenélményem, melyet ismét hosszan tartó lelkesedés, majd ismét elfáradás követett, és ismét kétségbeesés. Körülbelül valahogy így lehetne jellemezni a hitéletemet:

2-3-3-2-mech-hull-18-09.jpg

Rengeteget szenvedtem. Kétségbe voltam esve a gyengeségem miatt. Az utolsó előtti közelség-állapotom egy nyári országos tábor előtt volt, úgy mentem a táborba, melynek központi témája a bizalom volt. Később úgy voltam vele, hogy igyekeztem rutinosként alacsony lángon tartani a tüzet magamban, hogy minél tovább kitartson. Ez jó hozzáállásnak bizonyult, de így sem kerülhettem el a kihűlést. Le kellett higgadnom, nem szolgáltathattam ki magam tovább az érzéseimnek, végig akartam gondolni a viszonyomat Istennel.

Katarzis

Nagyjából most tartok egyfajta válasszal a hullámzást illetően, amikor ezt a bejegyzést írom. A tábor jelmondata volt talán a kulcs a megoldáshoz. "Bízom benned." Miről szól az a bizalom, amit Istennek megszavazok? Arról, hogy sikeres és boldog életet biztosít, mint egy dzsinn? Nem hiszem. Arról, hogy gondomat viseli és a tenyerén hord, mint egy nagymama az unokáját? Ezt is kétlem. Ha Istennel lenni avval járna, hogy az életem fájdalmaktól, szenvedéstől, haláltól, bukásoktól, szegénységtől mentessé válik, minden hülye hívő akarna lenni. Szerintem Isten ennél igazibb barát. Belegondoltam, milyen lenne egy olyan fizikailag is érzékelhető barát, akivel kapcsolatban a fenti kérdésekre igennel tudnék válaszolni. Azt hiszem, rövid időn belül nem tudatosan, de a szolgámnak tekinteném, aki biztosítja számomra a zavartalan dúskálást a földi élet örömeiben. A gazdagság és az élvezetek talán túlságosan is lefoglalnának ahhoz, hogy a lelkemmel törődjek. Ezt a barátot azért szeretném, amit elém rak, és nem önmagáért. Ez nem igazi szeretet.

Katasztrófa

Amikor kicsi gyerek az ember, még fél és sír, hogyha a szülei elmennek otthonról, mert azt hiszi, nem látja őket többet. Sok idő eltelik, mire tudatosul a gyermekben, hogy a világban történnek dolgok azon kívül is, amit ő éppen tapasztal. Bizalom az a szeretet, hogy még ha nem is látom őket, ott vannak valahol a világban, épen, egészségesen, gondolunk egymásra, látjuk még egymást.
Amikor találkozom a jóbarátommal, az idő amit együtt töltünk értékesebb úgy, hogy megvan szabva a határa, mintha vele kelnék és vele feküdnék. Bizalom az a megnyugvás, hogy hozzá fordulhatok, amikor nehézségeim vannak, számíthatok rá, hogy sorsot vállal a fájdalmamban épp úgy, mint az örömömben.

Szt. Ágoston azt mondja Istenről: "Isten testvérebb a testvérnél, jobb barát, mint bármely barát, jobban szeret minden szerelmesnél." 

Ezeket a viszonyokat csak a környezetem példái alapján tudom megérteni. Testvéremen, barátomon, szerelmemen keresztül. Ők nincsenek mindig velem, de tudom, hogy mindig számíthatok rájuk. Ha mindig velem lennének, talán zavarnának is, undorom lenne tőlük, vagy úgy tekintenék rájuk, hogy értem vannak, és nem velem. Isten sem értem van, hanem velem. 

Akkor fordult bennem a bizalom fogalma Istennel szemben aktívvá, amikor rájöttem, hogy olyan a jelenléte rám nézve, mint amikor kiállok a Napra. A sugarai rám vetülnek, felmelegítik a mellkasom, a lábfejem a tenyerem, az arcom. Érzem, ahogy feltölt. De van, amikor megfordulok, vagy a Nap halad tovább. Talán azért, hogy ne devalválódjon, vagy ne égessen meg. És olyankor nem süt az arcomra. Ránézek a kezeimre, sötétben vannak, és fáznak. Elveszhetnék ebben a kétségbeesésben, és jogom is van hozzá. Megijedhetek amiatt, hogy nem látom többet a Napot, hogy meghalt, eltűnt, vagy én löktem el magamtól. A Nap akkor is sütni fog rám, épp a hátamat süti, és én nem is veszem észre, vagy a Holdat tükörként használva távolról világítja az életem, de ott van. 

Epilógus

Mit jelent ez az emberre nézve? Bizakodjak abban, hogy Istennel még találkozom? Nemcsak ezt. Bizakodjak, hogy Isten távolból is szeret? Igen, de nemcsak ezt. Meríteni a hiányból úgy, ahogy a testvérem, barátom, szerelmem távolságából? Elfogadni, tudni élni avval, hogy nincs mindig velem, de számíthatok rá? Igen, ez mélyebb, gazdagabb, mint azt remélni, hogy mindig érzem a jelenlétét, azt hinni, hogy mindenben segít, és utálni Őt, vagy magamat, amikor ezt nem így élem meg. Gyarapodni a hiányból, a csöndből, a sötétségből, mert mindezek jelentős részei a valóságnak, és egy valóságos kapcsolatnak is.

A bejegyzés trackback címe:

https://kutkereso.blog.hu/api/trackback/id/tr938428966

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.