Néha a szívnek is jó a víz...

Kútkereső

Jézus pedig így felelvén: Amíg az én kenyeremet eszed...

2015. november 26. - László Dávid

A prédikátor szerepe nyilvánvalóan fontos az emberek hitéletében. A súlya hatalmas, hiszen amit mond, befolyásolja és alakítja azt, ahogy Isten felé fordulunk. A hitünk építésére, vagy még inkább az építés hozzásegítésére tette fel az életét, ez az ő feladata, erre hívta őt Isten.  

De milyen módszerekkel segít a hitünk gyarapításában a prédikátor? 
A csapott evőkanalas bejegyzésben megemlítettem azt, hogy a gyakorlatban hogyan próbálja betölteni a szerepét: Az ember lelkét értékes szellemi táplálékkal igyekszik ellátni alkalomról alkalomra.  
Ahogy a mai társadalmunk gondolkozik a felnőttek tanításáról, jellegükben ezek az alkalmak is egy egyetemi óra formáját öltik magukra, ahol az emberek sorokban ülnek, és az előadó átadja a gondolatébresztő üzeneteket frontálisan. Ehhez pedig, ahogy én tapasztalom, a prédikátorok megkapják a szükséges tudást, retorikai készséget, és az emberi lélek alapvető felépítését, de pedagógiai ismeretben nem részesítik őket, így beszédeik nagy hányada inkább az értelemre, és nem az ember egész lényére hatnak. A szónoklatok egy része emiatt néha arra hasonlít, 

ahogyan az iskolákban, munkahelyeken felolvassák a tűzvédelmi szabályokat.

Sokszor még tartalmát tekintve is ez a tanítás célja. 


A zsiráfkommunikációs blogbejegyzésekben számba vettük azokat az életidegen beszédstratégiákat, melyekkel az emberek egymáson el akarnak érni bizonyos változásokat. Ezek közül az egyik a jutalmazás&büntetés volt, amelyben a gyerek figyelmét a dolgok megszokásáról, céljuk megértéséről eltereljük arra, hogy miért kapnak jutalmat, és miért büntetést. A fentebb említett prédikációkban is ugyanezen van a hangsúly. 
Hogy mi a jó és mi a bűn, arról végeláthatatlan fejtegetések szólnak - családon belül éppúgy, mint az iskolában, templomban - és ezeken sorra végigmenve a gyerek gyönyörű példáját mutathatja a pavlovi-reflex kialakulásának. Ezt a fajta tanulási módszert Anthony Burgess Gépnarancs c. szatírájában már kigúnyolta: a bűnöző alany a Ludovico-kezelés során erős fizikai fájdalmat él át, miközben erőszakos dolgokat játszanak neki egy filmvásznon. Ennek hatására, amikor legközelebb bűnt akar elkövetni, testében erős hányingert és fájdalmat kezd érezni, aminek következtében képtelenné válik rosszat tenni.  
Spoiler: A könyv végén kiderül, hogy az alany, vagyis a főszereplő korántsem változik meg lelkében, csupán amíg ideiglenesen a kezelés hatása alatt volt, nem tudott eleget tenni vágyainak. A Ludovico-kezelésben, és a jutalmazó&büntető gyermeknevelésben a nevelési cél, és a nevelés útja ugyan az, ahogy az eredményeik is. Spoiler vége. 

596aa889935eca9ea59b39bc4cbd2772.jpg

A jutalmazás&büntetésre azért volt szükség kitérni, mert ahogy utaltam is rá az elején: pedagógiai ismeretek fényében a prédikátor már figyelmet fordítana ennek az elkerülésére. Amikor ugyanis egy gyermekhez beszél, a legfontosabb a személyiség egészséges fejlődése. 

Mert az az igazság, hogy az emberek csak korábbi önmagukhoz, környezetükhöz, vagy a társadalmi elvárásokhoz képest tartják magukat érettnek, vagyis felnőttnek. Sokszor még az aggastyánok is megdöbbennek, mennyivel lettek ma is okosabbak, tapasztaltabbak, mint tegnap voltak. - Jó pap holtig tanul.- Valójában magunkban mind gyermekek vagyunk, még ha meg is tanultuk a társadalmi szokásokat, vagy önállóan eltartani magunkat, esetleg már másokat is.
Ezt tudatosítani elég nehéz, mert nekünk, embereknek egyik legjellemzőbb tulajdonságunk, hogy kevés olyan pillanatunk van, amikor véleményünket nem befolyásolják tartós, visszatérő, vagy alkalmi érzelmek, külső benyomások, átrágás nélkül elfogadott állítások; és ezeket nem gondoljuk a józan ész legkövetkezetesebb termékének. Ahogy a nálunk fiatalabbakat látva -legyenek testileg, vagy lelkileg fiatalabbak - azt gondoljuk róluk, hogy az érzékek világában sodródnak, mi is úgy sodródunk, csak hozzájuk képest annyival kevésbé, amennyivel többet megismertünk már a világból. Valójában magunkban mind gyermekek vagyunk.

burning-man-festival-adults-babies-love-aleksandr-milov-ukraine-fb_700.jpg

Visszatérve az eredeti témára, egy prédikátornak fontos volna a pedagógusi szemléletet is elsajátítania, hogy tényleg gondoskodni tudjon a gyülekezetéről. Ennek hiányában, és az imént felvázolt sodródásból fakadóan viszont becsúszhatnak a tanításba olyan kollokációk, melyek akár az ellenkező irányba is terelhetik a hallgatók hitbeli fejlődését: 

“Isten azért halt meg, hogy mi élhessünk.“ 
Az ilyen jellegű szófordulat jól hangzó, tömör, ismételgethető, mégis lehet negatív vonzata: gondolhatjuk például, hogy Isten tett nekünk egy szívességet, és ezért mi tartozunk neki. Lehet ezt jól is értelmezni, de kiindulhatok a hétköznapokban használt jelentéséből is, ami rossz érzéssel tölt el - és honnan máshonnan vehetném a szó értelmét, ha nem a tapasztalataimból.  

 "Jézus nem azért váltotta meg az életünket, hogy azt napról napra eltékozoljuk." 
Ha folyton ezt halljuk a szószékről, egy idő után úgy tekintünk Istenre, mint egy uralkodni vágyó szülőre, akinek az elvárásai ránk szakadnak, és nekünk meg kell felelnünk nekik. 

"Isten olyannak fogad el, amilyen vagy." 
Ugyanakkor könnyen átlendülhetünk a ló túloldalára, ha az ilyen kijelentésekből azt szűrjük le, hogy maradjunk meg abban az állapotban, amiben vagyunk. Isten nem várja, hogy változzunk, céljaink se legyenek, még ha fejlődhetnénk is valamiben. 

Meg tudom érteni azokat, akik ilyen istenképektől inkább elmenekülnének, hiszen ezekkel már találkoztak eleget rossz szülői minták között, és köszönik szépen, nem akarnak még egy ilyen szülőt maguknak. Persze akadnak olyanok, akik a helyén tudják kezelni ezeket a kijelentéseket a megtapasztalt istenkapcsolatuk tükrében. Ők viszont már túllendültek azon, hogy az istenkapcsolatukat a mások (prédikátor, más hívek) beszámolóinak, értelmezéseinek fényében vizsgálják, építsék, alakítsák, saját erős kapcsolattal bírnak, amit nehéz összezavarni. 

A hitbeli fejlődés is rendelkezik érettségi fokokkal. Erre mondja a Biblia, hogy van a hitben is gyermek és felnőtt. Kiegészítve ezt, hasonlatokba foglalja a hit táplálékának két változatát: a tejet, ami a gyermeknek való, és a kemény eledelt, ami a felnőttnek

Ezek a felosztások is mind a prédikátorra, mint nevelőre utalnak. A nevelés tudománya rengeteget foglalkozott azzal, hogy milyen szinteket határozzon meg, és ezeken a szinteken milyen terjedelemben lehetséges továbbfejleszteni, elmélyíteni a növendék ismereteit. Talán néhány módszert érdemes beépíteni azok közül.  

samaritana.jpg

Számomra a hit fejlődésében a prédikátor szerepe hasonló a pedagóguséhoz, aki figyelve a növendékeket, nem csak oktatja, hanem neveli is őket, hogy a gyermekek ki tudjanak bontakozni.  
Az új szempontok figyelembevételével egy példában megfogalmazva a prédikátor legfontosabb feladata, hogy felkeltse a vágyat a növendékekben az iránt, amit át akar adni nekik - ez pedig sokkal inkább nevelés, mint oktatás kérdése. 

Köszönöm a figyelmed!

A bejegyzés trackback címe:

https://kutkereso.blog.hu/api/trackback/id/tr368116888

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.